A tudomány nehezen találja meg a helyét a mai társadalomban. A viták és az ellentmondások lényegét jól szemlélteti a biotechnológia példája: a biológusok két tűz közé kerültek, ám mindkét álláspont azzal vádolja őket, hogy az „alapkutatás” elefántcsonttornyába zárkóznak.

A gazdasági hatalom egyfelől – bizonyos finanszírozási módszerekkel – az alkalmazott kutatást részesíti előnyben, és megköveteli a titoktartást, illetve a szabadalmaztatást. A közvélemény másfelől elutasítja a puszta néző szerepét, amelyre hosszú ideig kárhoztatták, fellázad a tudományos körök bizonyos fajta közönye ellen,  ismerni és érteni akarja például a genetikailag módosított élő szervezetek (GMO) szabadföldi termelésének hatását. A tudományok ebben az ellentmondásos helyzetben fogolynak érzik magukat, és ez visszavezeti őket a tiszta tudomány régi eszményéhez, amely elutasítja „a gazdasági és társadalmi felhasználással együtt járó torzulásokat”¹. A tudománytörténeti vizsgálódások, amelyeket Alexandre Koyré, majd Thomas Kuhn² olyan lelkesen kezdeményezett, az utóbbi években teljesen megújították e kérdések megközelítését, szélesebb értelemben pedig azt a módot, ahogyan a tudomány helyét értelmezzük a társadalomban.

Az új munkák mindenekelőtt a „tudományos forradalommal” kapcsolatosak, a modern tudományok forrásával, amelyet gyakran úgy jellemeznek, mint az ésszerűség győzelmét az obskúrus egyházzal szemben. Ám ez tévedés. A tudósok nagy része – például Isaac Newton – a mélyen hívők közé tartozott, akik úgy gondolták, hogy „a természeti törvények felfedezése a fizikának köszönhetően annyit jelent, mint felfedezni egy intelligens, szuverén gondviselés művét, annyit, mint meggyőződni arról, hogy a világ nem rendeződhetett el véletlenszerűen³”. A forradalom forrásának nem annyira a hirtelen megvilágosodás, mint – a nyomtatásban megjelenő eszmék terjedésének köszönhetően – a régi hierarchiák hanyatlása és az Újvilág felfedezése által keltett forrongás tekinthető. Az új tudományok ekkor hagytak fel azzal, hogy a természetre mint titkos elvek szerint kormányzott csodára tekintsenek, és egy gigantikus gép képzetével helyettesítették. A gépezet szabályosan és elkerülhetetlen törvények szerint működik, amelyek a matematika nyelvén írhatók le; ismeretük lehetővé teszi az előrelátást, tehát a racionális alapon nyugvó cselekvést. A természet mechanikus látásmódja hosszú ideig fennmaradt, afféle hithűséggel⁴, jóllehet ezen az alapon nem lehetett megmagyarázni olyan közismert jelenségeket, mint az anyagok kohéziója, a testek esése vagy az árapály.

A mechanikus gondolkodás, amelyet akkoriban a technológia és a vallás is ösztönzött, hatékony tudás felépítését tette lehetővé, amely a gyarmatosítás kezdetének és az ipari forradalomnak a korszakában a világ feletti uralomra irányult. A tudomány és a technika, illetve a gazdasági és a politikai hatalom világa azóta szorosan összefonódott. A tudomány erőteljesen részt vett az egyes államok ellenőrző feladataiban, a termelésben és a katonai hadműveletekben. Amint az empirikus vizsgálatokból kiderült⁵, a tudományok fejlődése szorosan kötődött a legkülönfélébb hatalmakhoz: a firenzei hercegségtől kezdve a nemzetközi folyóiratokig. Néhány példa fölmutatása szertefoszlatja a mindentől független, a magáért az ismeretért gondolkodó tudós képét. Mivel például Galilei beilleszkedett és élt az uralkodótól kapott szabadsággal, tudott „barkácsolni” magának egy új társadalmi és kulturális szerepet: a toszkánai herceg matematikus-filozófusáét, és így elfogadtatta a matematika alkalmazását, felborítva a korábbi hierarchiát (az Arisztotelészhez hű egyetemeken a matematikusokat hétszer kevésbé fizették meg, mint a filozófusokat). A Rand Corporation-nél – amely egyike a háború utáni tipikus, katonai irányítású amerikai kutatóintézeteknek – az orvosok, a matematikusok, a mérnökök és a közgazdászok közötti együttműködés fontos szerepet játszott a modern matematikai közgazdaságtan kialakításában és ennek következményeként a „racionális piac” fetisizálásában. A Nature című folyóirat szerkesztői presztízsük révén – a „jó” cikkek kiválasztásával, mielőtt azokat egyáltalán bírálók elé bocsátják – maguk is befolyásolják a világ tudománypolitikáját.

A tudomány fejlődése nem egy adott helyen kieszelt koherens terv eredménye, hanem olyan globális változásoké, amelyeket részben a kutatók, a tudás termelői, részben adott időszakok szellemi és politikai hatalmai is befolyásolnak. Mindenki a saját érdekeit követi, és megpróbál hasznot húzni abból, ami a környezetében megváltozott. Amikor a különböző felismerések esetleges összetalálkozásából új tudományos hipotézis születik, és – ha szerencsés csillagzat alatt születtek – meg is honosodnak, számos tudóst állítanak maguk mellé a társadalom- és a természettudományok területéről egyaránt. A tudományok története arra a folyómederre emlékeztet, amelyet számtalan elem geológiai kapcsolata épített ki.

Sok a baleset, az akadály, a tévút. Ez a modell erősen különbözik a hagyományos történetírás⁶ alkotta képtől, amely a tudományos haladást mint a változatlan természet lépésről lépésre történő felfedezését írja le. Ahogyan a folyó „fedezi föl” a saját medrét, hömpölyögve a forrástól a torkolatig. De milyen megtévesztő ez is! A Loire folyó például hajdan arrafelé folyt, amely helyet majd jóval később Párizsnak hívunk. A tudományok valóságos története tele van függőben levő dolgokkal, meglepetésekkel és zökkenőkkel.

Azt a szemléletet, amely a tudományokat a társadalomba való beágyazottságukban vizsgálja és a tudománytörténet politikai következményeinek tanulmányozását gyakran vádolják azzal, hogy csupán leíró jellegű, anekdotázik. Hiszen nem jut el a tudomány lényegének tekinthető pontig, jelesül: hogy „felfedez” valamit, atomokat vagy mikrobákat. Ez a fajta bírálat többféle választ követel meg. Először is: a hatékony tudományos gyakorlat nemcsak leírni akarja a világot mint olyat, de – a laboratóriumoknak köszönhetően, amelyek mesterséges technikai világot képviselnek, ahol az elmélet valósággá válik – megteremteni is. Ez a ma is uralkodó tendencia kezdetei óta jellemzi a modern tudományt. Galilei azt választotta, hogy egy idealizált, súrlódásmentes világban tanulmányozta a mozgást, ezzel kiprovokálta az arisztoteliánusok tiltakozását, akik szerint a fizikának nem egy elképzelt, hanem a valódi világgal kellene foglalkoznia, még ha a matematikusoknak az előbbi sokkal praktikusabb is. Ezek után a „felfedezés” elnevezés igazán naivan hangzik. Nem veszi figyelembe egy azóta többszörösen megállapított tény következményeit: a „valóság” alapvetően mindig megismerhetetlen, mert az, amit megismerünk a valóságból, függ az eszközeinktől, amelyek pedig attól a társadalomtól függnek, amely életre hívta őket. Ezeknek a határoknak a megismerése pedig a tudományos tények valóságos történetiségéhez vezet el, amelyet úgy interpretálhatunk, mint ennek a három elemnek a kevert elrendezését. Így például Pasteur mikrobái nem a mieink: különböző készülékekkel és elméletekkel megrostálva sokkal jobban eltérnek, egyesekről pedig azóta bebizonyosodott, hogy vírusok. Ami az atomokat illeti: az anyagnak olyan képét mutatják, amelyek a modern laboratóriumok által előállított, tisztított anyagokhoz kötődnek.

Ez nem jelenti azt – ahogyan egyes teoretikusok állítják –, hogy csak illuzórikus egységek lennének, ellenkezőleg, nagyon is valóságosak és képesek előrevinni a tudományt: jól működnek a laboratóriumokban és lényeges elemei a tudományos „tények” világának. De azok a jellemzők, amelyeket megismerünk, nem merítik ki a valóságukat: egy bizonyos módon ezek a tények önmagukért beszélnek, de soha nem mondanak el mindent, amit tudni lehet róluk...

Ha a kutatók mindennapi munkáját követjük, figyeljük: vajon hogyan állítanak elő tárgyakat és eszméket a különböző politikai és társadalmi világokban, tudománytörténeti tanulmányaikban – amelyek vagy harminc éve jöttek létre –, megmutatták, hogy a tudományok nem fedezik fel „a” világot, hanem világokat építenek, összefogva embereket, gépeket és természeti tárgyakat. Ami a tiszta tudományokat illeti, azok sohasem maradnak sokáig „tiszták”: a társadalom többi jelenségétől függetlenül létező semleges tudás ideálja, amelyet egyébként maguk a XIX. század tudósai toltak előtérbe, hogy magukat a harcok fölé helyezzék, éppen akkor, amikor erősödött a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepük, szertefoszlott⁷.

Ennek a sokféle illúziónak a részleges eloszlatása lehetővé teszi, hogy a tudomány szerepét jobban bevonjuk a demokratikus vitába. A nagy tudományos ellentmondások többé nem foglalhatók össze, nem egyszerűsíthetők le a racionális tudósok és a maradi közvélemény konfliktusára. Inkább úgy lehet értelmezni őket, mint egy politikai vitát, amely a különböző lehetséges világok közötti döntésről szól. Amikor a génterápiákról, a nanotechnológiáról vagy a genetikailag módosított élőlényekről beszélünk, egyre nyilvánvalóbb, hogy az eredmények nem ítélhetők meg attól a társadalmi rendszertől függetlenül, amelyben létrejöttek⁸. Hogyan viszonyuljanak a kutatók egy olyan civil társadalomhoz, amely többé nem fogadja el a passzív szemlélő szerepét, és bár többféle irányból is befolyásolható és ingatag – amint azt a klímaváltozással kapcsolatos vélemények változásai is mutatják –, mégis meg akarja őrizni függetlenségét a gazdasági nyomással szemben? Isabelle Stengers számára lehetséges megoldást jelent, hogy a tudományt annak alapján definiálja, hogy megbízható bizonyítékokat tud-e produkálni⁹. Az ipar erősebb követelményként a versenyképességet állítja ezzel szembe, miközben a közvélemény a megbízhatóságot a laboratóriumokon kívül is szeretné megkövetelni. Bár többféle út is létezik már, mint például az állampolgári konferenciák vagy a hatáskörök elkülönítése – amint azt Bruno Latour javasolja¹⁰ –, azok a konkrét formák, amelyek meg tudják valósítani a közvélemény aktív bevonását a tudományos haladás megítélésébe, még várják, hogy kitalálják őket.

Pablo Jensen*- Az Országos Tudományos Kutatási Központ (Centre national de recherche scientifique ; CNRS) és a lyoni École Normale Superieure kutatója, az Atomok a krémkávémban: meg tud-e mindent magyarázni a fizika? c. tanulmány szerzője, Seuil, coll. Points Sciences, Paris, 2004.

Fordította: dr. Hrabák András     

1. A „Tanuljuk meg a kutatást” mozgalom jelentése (Rapport de synthèse du mouvement „Sauvons la recherche”) http://cip-etats-generaux.apinc.org/IMG/pdf/synthese-finale-EG.pdf
2. Lásd Alexandre Koyré, Du monde clos à l’univers infini (A  bezárt világtól a  végtelen univerzumig) PUF -63 Gallimard, Paris, 2005 ; Thomas Kuhn, La structure des révolutions scientifiques, (A tudományos forradalmak szerkezete) Flammarion, Paris 2008.
3. Simone Mazauric, Histoire des sciences à l'époque moderne (A modern kor tudománytörténete), Armand Colin, Paris, 2009.
4. Mary Midgley, Science As Salvation: A Modern Myth and Its Meaning (A tudomány mint üdvözülés: Egy modern mítosz és jelentése), Routledge, Oxford, 1992.
5. Dominique Pestre, Introduction aux science studies (Bevezetés a tudományok tanulmányozásába), La Découverte, Paris, 2006.
6. Erről egy karikatúraszerű példa található Georges Barthélémy művében, Histoires des sciences, Ellipses, Paris, 2009.
7. Dominique Pestre, id. mű.
8. Christophe Bonneuil et coll. „Innover autrement? La recherche face á l’avènement d’un nouveau régime de production et de régulation des savoirs en génétique végétale”, in Dossier de l’environnement de l’INRA no. 30, (Másképpen feltalálni? A tudomány szemben egy termelői-szabályozói rendszer létrejöttével a növényi genetikában; az INRA környezetvédelmi dossziéja) Editions Quae, Versailles, 2005, www.inra.fr/dpenv/pdf/BonneuilD30.pdf
9. Isabelle Stengers, La Vierge et le neutrino : Les scientifiques dans la tourmente, (A szűz és a neutrinó: Tudományok a viharban) Empheurs de Penser en Rond, Paris, 2006.
10. Bruno Latour, Politiques de la Nature, (A természet politikái) La Découverte, 1999.