Hírlevél feliratkozás

Hírlevelünkben értesítést kaphat új cikkeinkről, programokról, eseményekről. A hírlevél alján lévő likkel bármikor leiratkozhat a hírlevélről.

A magyar online kiadásról

Impresszum

A magyar változat
szerkesztőségének
e-mail címe:
info@magyardiplo.hu

Alain Badiou barlangjában

Miközben a kommunista ideálba vetett hit elveszítette vonzerejét, egy magát kommunistának tartó filozófus sikert sikerre halmoz, Franciaországban és külföldön egyaránt. Alain Badiou, a valódi egyenlőség kérdéseit feszegeti, ezért szerinte radikálisan szakítani kell a demokrácia kérdése körül kialakult konszenzussal.

 

_45596547_badiouA Philosophie Magazine és a „filozófiai kávéház” megjelenésével a filozófia már jó ideje kilépett az elefántcsonttoronyból, hogy visszaadja az életre vállalkozás értelmét. Előbb a ritkán kompromittáló erkölcshöz fordult, de ma már megjelent a politikában is; a rések mentén keresi a kiutat abból a szomorú tehetetlenségből, amelyet a híres duó, a piaci törvények és az ideológiák vége jelent.

Nem meglepő, hogy ismét az elkötelezettségre terelődik a figyelem, amit a Jean-Paul Sartre és Albert Camus iránt növekvő érdeklődés is megerősít. Alain Badiou legújabb írásainak visszhangja azonban (a De quoi Sarkozy est-il le nom?[1] című, rövid és erőteljes pamfletjének hódítását is túllépve) kevéssé volt megjósolható: nem azért, mert a kapitalizmus kritikáját fogalmazza meg benne – felbolydult korunkban ez már nem számít rendellenesnek –, hanem mert a kommunizmust, „ezt a csodás régi szót[2] dicsőíti benne, amelyet a Történelem mintha a bukással és a zsarnoksággal tett volna rokonértelművé. Alain Badiou jelenlegi hatását tehát tekinthetnénk annak jeleként, hogy már nem elég csak fohászkodni egy erkölcsösebb rendszerért: a rezignáció elleni harc álmot és fegyvert keres. Ezek után már csak annak a radikális alternatívának alapjait kell megvizsgálnunk, amelynek napjainkban – Slavoj Zizekkel, nagy beszélgetőtársával együtt – ő a legismertebb hirdetője.

Alain Badiou nem szándékozik programot meghatározni; viszont úgy akarja használni a filozófiát, mint „uralkodó vélemények destabilizálására szolgáló képességet”, és egyúttal követelni annak „forradalmi helytállóságát[3]” rámutatva „a kifejlett kapitalizmus és a képviseleti demokrácia közötti belső összefüggésekre[4]”. Utóbbi ugyanis „ellenfeleit elismeri, de ellenségeit nem”, itt senki sem „gondolkodhat másképp és térhet el az uralkodó játékszabályoktól[5]”: azaz az egyéni szabadságjogok tiszteletétől, mint a vállalkozási, tulajdonlási stb. jogok. A demokratikus vitában való részvétel pedig a rendszer által elismert értékeken kívüli gondolkodást megtiltó belső korlátok elfogadását jelenti, jóllehet ezek egyúttal a kapitalizmus értékei. Nem is lehet hát másfajta politikai programja, mint „a lehetséges meghatározása az igazgatás szintjén”, méghozzá a magántulajdon keretei közé zárt lehetségesé… Ebből következően a pártoknak és szakszervezeteknek együtt kell működniük a kapitalista parlamentarizmussal, a baloldal pedig ezáltal fedi fel „természetéhez tartozó korlátoltságát[6]”. A gondolati és választási szabadság illuzórikus mind a liberalizmus, mind a reformizmus elgondolásában beleértve az általános választójogot. Az egyén ugyanis befolyásolásnak, egoizmusnak, tudatlanságnak van alávetve; „a túlerő ismétlődő ostobasága”, azaz a többség törvénye következésképp nem lehet más, mint a vélemény zsarnoksága.

Abban, hogy az „amely önmagát az értelem egyedüli képviselőjének tekintő elit” ilyen megvetően foglal állást, nincs semmi forradalmian új. Csakhogy Alain Badiou egy forradalmi ideálra, méghozzá a valódi egyenlőségre – amely szerint „mások úgyanúgy léteznek, mint én” – hivatkozva igazolja ezt a megvetést. Ami pedig ennek útjába áll, azt „állatiasságnak” nevezi: ragaszkodás az énhez, az identitáshoz. Ez az a rossz alap, amely ösztönszerűen önmagát részesíti előnyben és a birtoklásban bontakozik ki. Az általános választójog az egók választójoga…

Ebben felismerhetjük a jobboldali gondolkodás alapvető vonását, amely a mohóságban és az egoizmusban határozza meg az emberi természet lényegét – ekképp próbálva „meghonosítani” a kapitalizmust. Badiou azonban mindezek ellenére felmenti ezt a szegény „állatfajtát, amely próbál felülkerekedni állatiasságán[7]”, hiszen alkalmas a transzcendencia megtapasztalására, azaz megvan az a képessége, hogy egoista szükségleteit alárendelje a mindenkire vonatkozó elveknek, igazságoknak. Egyébként ez a demokrácia alapja is; a demokrácia ugyanis feltételezi, hogy minden ember értelemmel bír és a társadalom feladata az oktatás segítségével az értelem használatára megtanítani az embert, hogy felszabaduljon az ösztön zűrzavarától és más félrevezető hatásoktól.

Alain Badiou szerint azonban az ego barlangjának elhagyása se nem fokozatos, se nem programozható. Ez az általa „eseményként” nevezettel való találkozás megrázkódtatásában történik meg. Egy történelmi, művészeti vagy szerelemből fakadó tett hatására hirtelen „megjelenik egy lehetőség, amely azelőtt láthatatlan, sőt elgondolhatatlan volt” megtörve az egyén egyediségéhez társított szuverén értékek konszenzusát, meghagyva viszont azokét, amelyek az egyetemeshez kötik. E hirtelen lelepleződés eredményeként az egyén elszakadhat „állati végességétől” és végül az emberek közötti alapvető egyenlőséget üdvözölve beléphet a transzcendenciába.

A lehetőségeknek ez a villámgyors megjelenése felvet néhány kérdést: honnan jön a változás, melynek köszönhetően hirtelen megszabadulunk a tévedéstől és az igazságot üdvözítjük? Mi alapján leszünk „kiválasztottak”? A transzcendencia aktiválódása meglepően hasonlít a „kegyelemre”, az igazság átszellemítő hatása pedig a megtérést idézi fel. Igazat kell hát adnunk Slavoj Zizeknek, Alain Badiou szakértőjének, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy „a vallásos reveláció képezi gondolkodásának eltitkolt paradigmáját[8]”. A „kommunista hipotézis” lenne hát a szerelem mint „a lehetséges univerzalitás személyes tapasztalatának” másik neve, amelynek a platonista filozófus Szent Pálról szóló könyve után egy egész riportkönyvet[9] szentelt?

Ezek után érthető, hogy számára miért nem a munkásosztály az igazán fontos és miért inkább a külföldi vendégmunkások vagy még inkább az illegális bevándorlók által szimbolizált szegények: akik „tiszteletet érdemelnek, mert mindnyájunk nevében szervezik az emberi élet másfajta elgondolásának igenlését[10]”. Az is érthető most már, hogy miért kellene a kommunizmusnak saját létezéséhez „kontrollálni az identitás hatalmát”, nehogy ne tudjon fenntartani egy ténylegesen egyenjogú társadalmat. De kik tudnák megítélni, milyen választás vagy milyen beszéd terjeszt egyenlőtlenséget, ha nem a tisztánlátó arisztokrácia tagjai – a filozófusok, akik birtokában vannak az igazságnak? „Idea hiányában a széles néprétegek dezorientációja elkerülhetetlen[11]”. Ám bizonyára eljön a nap, „talán ezer vagy kétezer év múlva, amikor a társadalom nevelése – a szó platóni értelmében – befejeződik[12]: ami azt jelentené, hogy mindenki filozófus lesz. De amíg nincs ez az édeni állapot, be kellene vezetni a közös tulajdont. Ez persze nem rettenti el azt, aki mindig arra emlékeztetett, hogy „óriási adósságot halmoztunk fel a kulturális Forradalommal szemben” és helyt ad Saint-Just kérdésének: „Mit akarnak azok, akik nem akarják sem Erényt, sem a Terrort?” – hacsak nem az egyenlőtlenségekre épülő demokráciát…

Badiou „hipotézise” tehát, ha távlataiban nézzük, kissé hátborzongató. A közeljövőben azonban ez a „kommunizmus” aligha fog bármi zavart kelteni a fennálló rendben. A „populista” általános választójog elleni támadások inkább elégedettséget válthatnak ki a „kormányzás” támogatóiban, akik általában nem forradalmárok. Mint ahogy a párt vagy a szakszervezet keretében zajló cselekedetek elutasítását is örömmel fogadhatják a rendszer hívei. Legfőképp meg azért nem kell tartanunk ettől a kommunizmustól, mert az abszolút Igazság revelációjának spiritualista igenlése által nemcsak a marxizmustól, hanem magától a Történelemtől is olyannyira elszakad, hogy azokból nem is őriz meg mást, mint ártalmatlan utópiák költői szépségét.


Fordította: Barna Anett     



[1]Alain Badiou: Circonstances 4. De quoi Sarkozy est-il le nom? (Minek az, aminek a neve Sarkozy?, A ford.), Nouvelles Editions Lignes, Paris, 2007.

[2] Alain Badiou: Second manifeste pour la philosophie, Fayard, Paris, 2009.

[3] Alain Badiou: Alain Finkielkraut, L’Explication. Conversation avec Aude Lancelin, Nouvelles Editions Lignes, Paris, 2010.

[4] France-Culture, 2010. február 27.

[5] Alain Badiou: De quoi Sarkozy est-il le nom?op.cit.

[6] Interjú: www.legrandsoir.info

[7] Alain Badiou: Circonstances 5. L’hypothèse communiste, Nouvelles Editions Lignes, Paris, 2009.

[8] Slavoj Zizek: The Ticklish Subject, Verso, Londres, 1999.

[9] Alain Badiou (és Nicolas Truong): Eloge de l’amour, Flammarion, «Café Voltaire», Paris, 2009.

[10] Alain Badiou: De quoi Sarkozy est-il le nom ?op.cit.

[11] Alain Badiou: L’hypothèse communiste, op.cit.

[12] Alain Badiou: Alain Finkielkraut, L’Explication. op. cit.

Megosztás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkTwitterFacebookMyspace bookmarkJP-Bookmark

Hozzászólások   

 
0 #2 Zsolt 2011-02-21 10:48
Szép szöveg, szép fordítás. :-)
Az első mondtatból kimaradt egy l: tehetelenségbő
Idézet
 
 
0 #1 gruz 2011-02-20 21:30
Vagy nem értem, ami ide van írva, vagy marhaság. Még jó hogy nem írta oda, hogy "ceterom censeo..." éljen a kapitalizmus.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Cimkék

adósság adózás afganisztán afrika algéria anglia arab országok ausztrália autóipar balkán bank belgium belorusszia bolívia brazília bulgária börtön büntetőjog bűnözés chile ciprus csehország demográfia demokrácia diplomácia dél-afrika dél-amerika ecuador egyesült királyság egyiptom egészség egészségügy elnyomás első világháború elvándorlás emberi jogok energia ensz erőszak európa európai unió európai-unió fasizmus fegyverkezés fejlődés felderítés felszabadító mozgalmak feminizmus filozófia finnország FNA - Feltétel Nélküli Alapjövedelem fogyasztóvédelem forradalom franciaország gazdaság gazdasági válság geopolitika globalizáció grúzia gyarmatosítás görögország hadiipar hadsereg harmadik világ hollandia hongkong horvátország háború ideológia igazságügy india információ internet iparfejlődés ipari katasztrófák irak irodalom irán izrael japán jemen jordánia kambodzsa kapitalizmus kelet-európa kenya kereskedelem kereszténység klímaváltozás kolumbia kommunikáció kommunizmus korrupció kuba kultúra kurdok kutatás kábítószerkereskedelem kína könyv környezet környezetvédelem közbiztonság közel-kelet közlekedés közszolgáltatások külkereskedelem külpolitika laosz lengyelország leszerelés liberalizmus lobbi csoportok magyarország magyarország történelem marokkó marxizmus menekültek mexikó mezőgazdaság moldávia multinacionális vállalatok munka munkanélküliség média-sajtó művészet ndk nemzet nemzeti kisebbség nemzetiségi kérdések nemzetközi jog nemzetközi kapcsolatok nemzetközi kereskedelem neoliberalizmus nukleáris energia nyugdíj németország női jogok nők oktatás oktatásügy olaj olaszország oroszország orvoslás osztrák-magyar monarchia palesztína politika politikai elemzés politikai pártok portugália privatizáció pszichoanalízis pénzügyek pénzügyi bűnözés pénzügyi válság regény reklám rendszerváltás rendőrség repülőgépipar roma kérdés sajtó spanyolország spekuláció sport svájc svédország szakszervezet szaúd-arábia szegénység szerbia szlovákia szocializmus szociológia szociáldemokrácia szovjetunió szállítás számítástechnika szíria technikai fejlődés telekommunikáció tenger terrorizmus tiltakozó mozgalmak tudomány tunézia turizmus táplálkozás társadalmi egyenlőtlenségek társadalmi fejlődés társadalom társadalombiztosítás történelem ukrajna usa usa (külpolitika) vallás venezuela vietnám választások vállalatok válság városfejlődés who állam ázsia éhezés élelmiszer értelmiségiek észak-dél kapcsolata írország óriásvállalatok ökológia
Submit to FacebookSubmit to Google BookmarksSubmit to Twitter