Megoldás-e a bércsökkentés? Berlini konszenzus

A válság ürügyén az Európai Unió ma már azt a német gyakorlatot szeretné bevezetni egész Európában, amely szerint a versenyképesség alapja a bércsökkentés. Pedig az eurozóna gazdasági teljesítményének és sorozatos válságának okai épp a bércsökkentésre és a német exportdömpingre vezethetők vissza.

 

Fényes a. Napszámos2009 végén az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselői által alkotott trojka beavatkozott a görögországi kollektív szerződésekről folyó tárgyalásokba. Elérte, hogy a közszférában mintegy 25 százalékkal csökkentsék a béreket, továbbá hogy csökkentsék a minimálbért is. 2010 júniusában ugyanez a hármasfogat különleges eljárást kezdeményezett: arra kötelezte a román kormányt, hogy „a foglalkoztatás költségeinek csökkentése, továbbá a munkabérek rugalmasságának javítása érdekében vizsgálja felül a munka törvénykönyvét, és módosítsa a kollektív szerződésekről szóló jogszabályokat.”[1] Végül 2011. június 7-én az Európai Bizottság felszólította Belgiumot, hogy kritikusan tekintse át a hatályos bérrendszert, mert „az egy munkaerőre eső bérköltség gyorsabban nőtt Belgiumban, mint a vele szomszédos országokban.”[2]

Görögország, Románia, Belgium. Néhány hónapja Brüsszel immár a bérek alakulását helyezi az Európát megrengető válság megoldási stratégiájának fókuszába. Mi több: arra szólítja fel a nemzeti hatóságokat, hogy érjék el a bérek csökkentését. Történik ez annak ellenére, hogy az 1993. november 1-jén hatályba lépett maastrichti szerződés 2. cikk 6. szakaszának rendelkezése értelmében, amelyet később átemeltek a Lisszaboni Szerződésbe is, „a Közösség a bérezéssel kapcsolatos kérdésekben nem nyújt sem segítséget, sem támogatást a tagállamoknak”.

Noha a bérügyeket eleinte kizárták a közösségi kompetenciákból, az unió által kikényszerített megszorítások (az államháztartási hiány és az államadósság megzabolázása) egyebek mellett a bérpolitikai önmérséklet irányába hatottak. Ez a politikai fellépés közvetlen beavatkozás nélkül, a távolból is eredményes volt. Ma már nem így működik a dolog. Az Európai Bizottság elnöke szerint az újsütetű brüsszeli fellépés egyáltalán nem a véletlen műve. José Manuel Barroso szerint „egy erősebb gazdasági kormányzás irányába tartó, kis lépésekben végrehajtott csendes forradalomról van szó. A tagállamok tudomásul vették, és remélem, világosan meg is értették, hogy az európai intézmények az ellenőrzést érintő ügyekben fontos hatásköröket kaptak.”[3]

Hogy közös bércsökkentési politikát hajtsanak végre, a kormányok európai szintű egyeztetésről határoztak. A 2011 márciusában elfogadott Euró-plusz Paktum még gyorsabban bontja le a kollektív tárgyalási módszerek rendszerét. Az Európai Unió az államháztartási hiány és az államadósság szintjének korlátozásán túl – e korlátozásokat valamennyi tagország alkotmányában látni szeretné – a nemzeti bértárgyalásokba is be akar avatkozni, hogy elfogadtassa a bérfegyelemről vallott koncepcióját. Sőt, „az európai gazdasági kormányzásról szóló 2011. októberi csomagterv”’ (az ún. Six-pack), amely lényegében az államok egyszerű politikai kötelezettségvállalása, a paktumot jogi szankciókkal egészíti ki.

A sietősen és a nyilvánosság kizárásával elfogadott hat európai jogszabály egyfajta mechanizmust alkot. A Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóság (DG Ecfin), továbbá a gazdasági miniszterek és az EKB által irányított gépezet kinyilvánítja, hogy amennyiben Brüsszel túl súlyosnak ítélné meg „a makroökonómiai egyensúly megbomlását” vagy „a versenyképességbeli lemaradást”, akkor egy „irányítópult” megszólaltatja a vészcsengőt. Amelyik ország nem veti alá magát az ajánlásokban foglaltaknak, azt pénzügyi szankciókkal fogják sújtani.

A béreknél a kiválasztott és a rendszer egészét mérni hivatott fő indikátor egyáltalán nem tekinthető ártatlannak: „a bérköltségek aránya a megtermelt javak összességéhez viszonyítva” indikátor helyett a munkaerő egységnyi költségét (az ún. Cumo-mutatót) választották.[4] Az első mutató a bérek (a munka) és a profit (a tőke) közötti megoszlást fejezi ki, a második viszont azt tükrözi, hogy hogyan alakultak átlagosan a bérek az unióban. A versenyképesség fogalma igencsak rosszul leplezi az eljárás lényegét: az európai munkavállalók közötti verseny fokozását, miközben az unió alapítói eredetileg a külső országokkal szemben épp a tagországok közötti együttműködés harmonizálását akarták javítani.

 

A bércsökkentés és a német export

Rövidesen egy új modell kezdett körvonalazódni Németországban, amelyet Gerhard Schröder (1998–2005) reformjai a modernitás mintaországává változtattak. 2010. március 30-án Christine Lagarde, az akkori francia gazdasági miniszter megjegyezte: „Németország az elmúlt tíz évben kiváló munkát végzett, mivel a munkabérekre gyakorolt erőteljes nyomással javította a versenyképességet.”[5] Valamivel később Jean-Claude Trichet, az EKB akkori igazgatója feltette a pontot az i-re, amikor kijelentette: „a német vállalatok gyorsan tudtak alkalmazkodni a globalizáció körülményeihez… Németország, példát mutatva valamennyi szomszédjának, kiemelt figyelmet fordított a termelési költségekre, és reformokkal növelte a gazdaság rugalmasságát.”[6]

Mindenesetre Schröderre hamarosan ráragasztották „a vállalattulajdonosok elvtársa” gúnynevet, ami azt jelezte, hogy a versenyképességért indított csatája szociális kudarcot okozott. Nem is beszélve arról, hogy a kompetitív dezinfláció német stratégiája – azaz az export versenyképességének növelése bércsökkentéssel – az európai együttműködés tökéletes ellenpéldája.[7] Németország a kilencvenes évek végén azzal igazolta ezt a politikát, hogy az újraegyesítés után romlott a kereskedelmi mérlege és gazdasága vesztett versenyképességéből. Ma már az ortodox közgazdasági szempontok szerint kiemelten kezelt mutatóik ismét kedvezően alakulnak. De milyen áron!

 

Nem képesek irányt változtatni

„Megteremtettük az alacsony bérek egyik legjobb országát Európában” –dicsekedett Schröder a davosi Világgazdasági Találkozón 2005-ben. 2003 óta, amióta a bér- és a munkaerő rugalmassága nőtt (Hartz-törvények), Németország jelentősen elszegényedett. Elterjedt a részmunkaidős foglalkoztatás, eltörölték a munkanélküliségi támogatások munkabérhez kötött részét, és megjelentek a mini-jobs-ok, vagyis a nagyon alacsony bérű és rugalmas munkaszerződésű állások (400 eurós havi bérrel). A 2011-ben felvett foglalkoztatottak negyven százalékát rugalmas munkaszerződéssel alkalmazták, és 6,5 millió munkavállaló dolgozott alacsony bérért, kevesebb mint tíz euróért óránként.[8] A kollektív szerződések is meggyengültek. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)- tagállamok közül Németországban nőttek a legkisebb mértékben a bérek 2000 és 2009 között. Reálértéken, vagyis ha figyelembe vesszük az inflációs hatást, a bérek 4,5 százalékkal csökkentek, miközben Franciaországban 8,6 százalékkal és Finnországban 22 százalékkal nőttek.[9]

Amikor Németországot a válságból való kilábalás mintaképeként mutatják be, elmulasztják megemlíteni, hogy Berlin azért tud ennyit exportálni, mert partnerei megvásárolják tőle a termékeket.[10] A német kivitel tehát a többi ország fogyasztásától függ, vagyis lakosságaik vásárlóerejének a függvénye. Így az egyes országok kereskedelmi deficitje más országok kereskedelmi többletét eredményezi. Ez olyannyira így van, hogy Martin Wolf brit közgazdász, a Financial Times vezércikkírója szerint a válság leküzdéséhez az kell, hogy ezen a téren „Németország kevésbé legyen német.”[11]

Mindenestre a brüsszeli orákulumok továbbra is azt hajtogatják, hogy az európai fővárosoknak Berlint kell követniük. Nem képesek irányt változtatni.

A nyolcvanas években az európai monetáris rendszer (EMS) előírta tagjai számára a német márkához való igazodást. Ez a német pénzügyi hatóságoknak való kettős – pénzügyi és költségvetési – alávetettséghez vezetett. Akkoriban különböző intézkedésekkel az államok javítani tudták relatív termelési költségeiket. Ilyen intézkedés volt a leértékelés (az árfolyamokkal való manipuláció) vagy a kompetitív dezinfláció (manipuláció a bérekkel, az adópolitikával stb.).

A kilencvenes évek elején a maastrichti szerződés strukturális kiigazítási követelményei a nagy tagállamok erőviszonyaira szabott gazdaságpolitika liberális összehangolását irányozták elő.

Miközben Franciaország kiállt az egységes valuta mellett, amelyben a német újraegyesítést követő periódusban az európai integráció garanciáját látja, Helmut Kohl kancellár elfogadtatja a központi bank német modelljét és az inflációtól való elvakult rettegést. Az államháztartás hiánya, továbbá az államadósság szintje nem haladhatja meg a GDP három, illetve hatvan százalékát, s a kormányoknak magas szintű árstabilitást kell megcélozniuk. Más szóval „az inflációs ráta legfeljebb másfél százalékkal haladhatja meg a legalacsonyabb inflációs rátát produkáló három ország átlagát”. Ekkor még a bérek nem tárgyai semmiféle közvetlen rendelkezésnek.

1999-ben az euró megszületése fordulatot hoz.[12] Az egységes valuta kizár mindennemű leértékelést vagy a versenyképesség javítását célzó egyéb árfolyam-manipulációt. Ezért a relatív termelési költségek javítására a bérek jelentik az utolsó lehetséges változót. Ez a helyzet gyakorlatilag állandó nyomás alá helyezte az európai munkavállalók vásárlóerejét.

Ebben az időszakban a kollektív tárgyalások politikája lényegi átalakuláson megy keresztül, s alapvetően defenzívvé válik. A folyamatban lévő szerkezetátalakítások és a tömeges munkanélküliség megjelenése nyomán számos európai szakszervezet, élükön a németekkel, a bérköveteléseiket lefelé revideálják. Miután a nemzeti versenyképesség elvesztésének Damoklész-kardja lebeg felettük, immár nem a bérek emelését, hanem a munkahelyek megtartását tekintik elsődlegesnek.

 

A javak újraelosztása politikai kérdés

Az álláshelyek megtartásáért cserébe a munkaidő meghosszabbítását rögzítő vállalati szintű megállapodások jól illusztrálják az ágazati tárgyalások Európa-szerte tapasztalható leértékelődését. Ez történt 2004-ben a németországi Siemens és 2005-ben a franciaországi Bosch esetében. A munkaidő meghosszabbítása egyet jelent az egy munkaerőre eső költségek csökkentésével. Jean Lapeyre, az Európai Szakszervezeti Konföderáció (CES) akkori főtitkára azt mondja: „a CES úgy vélekedett, hogy a munkanélküliség rendkívül magas szintjének (12-13 százalék volt az uniós átlag) adott körülményei között szükség van a bérügyekben tanúsított önmérsékletre. Úgy gondoltuk, hogy a foglalkoztatottság érdekében meg kell tennünk ezt az erőfeszítést… Később azonban úgy éreztük, hogy a munkaadók elárultak és megtévesztettek bennünket: miközben csökkentek a munkaerő költségei, a foglalkoztatottság mit sem javult.[13]

Ebben a kontextusban a bérkérdés már jellegénél fogva is kényszerűen háttérbe szorul. Mindezidáig a bérek alakulása alapvetően politikai kérdés volt, és politikai vitákban hozták meg a döntéseket. Most viszont egyszerűen a versenyképesség és az inflációs nyomás elleni fellépés kérdésévé értékelődött le. Ez egyet jelent azzal, hogy a javak újraelosztásának problematikáját egyszer és mindenkorra száműzni akarták a politikai napirendből.

Az unió szintjén az illetékességet magukhoz ragadó gazdasági szereplők szeretik elfelejteni és elfelejtetni a politika szerepét a gazdasági kérdések megítélésekor. Véleményük szerint a szociális partnereknek, amennyiben felelősen viselkednek, nincs más választásuk, mint a Cumo, vagyis az egységnyi bér csökkentésének elősegítése: „A szociális partnereknek a továbbiakban is felelős magatartást kell tanúsítaniuk, és a tagállamokban olyan bérmegállapodásokat kell kötni, amelyek összhangban vannak ezekkel az általános gazdaságpolitikai irányelvekkel.”[14]

A munkabér kérdését, amely elméletileg nem tartozik Brüsszel szociálpolitikai kompetenciáinak körébe, belecsempészték a közös gazdaságpolitikai csomagba. Az unió makrogazdasági csapdája tulajdonképpen kizárólag a szervezett és tárgyalásos bércsökkentések előtt nyitja meg az utat, tekintve, hogy az európai jogrendszer keretei között egyelőre nincs kilátás sem európai szintű kollektív bértárgyalásokra, sem felülről végrehajtott harmonizációra.

E helyzetben elképzelhetetlennek tűnik, hogy béremelkedésekről is lehetne összeurópai szinten tárgyalni.

 

Fordította: Forgács András

 



[1] A román kormánynak az IMF-hez intézett, 2010. január 16-án kelt szándéknyilatkozata.

[2] Európai Bizottság: Evaluation du programme national de réforme et du programme de stabilité 2011 da la Belgique [Belgium 2011. évi nemzet reform- és stabilitási programjának értékelése], Brüsszel, 2011. június 7.

[3] Előadás a firenzei Európa Intézetben 2010. június 18-án.

[4] Lásd Francois Ruffin: Partage des richesses, la question taboue [A javak elosztása, a tabutéma], Le Monde diplomatique, 2008. január.

[5] Christine Lagarde felszólalása a német Minisztertanácsban, Le Figaro, 2010. március 30.

[6] Les pays de la zone euro doivent faire des efforts [Az eurozóna országainak további erőfeszítéseket kell tenniük], Le Figaro, 2010. szeptember 3.

[7] L. Till Van Treeck : Victoire á la Pyrrhos pour l’économie allemande [Pürrhoszi győzelem a német gazdaság számára], Le Monde diplomatique 2010. szeptember

[8] Részletesebben lásd: Bispinck Reinhard és Schulten Thorsen: Trade Union Reponses to Precarious Employement in Germany [Szakszervezeti válasz a Németországi rugalmas foglalkozatatási gyakorlatra], WSI-Discussionspapier no. 178, 2011. december.

[9] Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO): Rapport mondial sur les salaires 2010/2011. Politiques salariales en temps de crise [Világjelentés a bérekről 2010/2011. Bérpolitikák a válság idején], Genf, 2001. november.

[10] A német export 60 százaléka az eurozóna országaiba irányul.

[11] Martin Wolf: A disastrous failure at the summit [Az európai csúcstalálkozó katasztrofális kudarca], The Financial Times, London, 2011. december 14.

[12] Lásd Antoine Schwartz: Quand l’euro enfiévrait les rédactions [Amikor az euró lázba hozta a szerkesztőségeket], Le Monde diplomatique, 2012. január.

[13] Beszélgetés a szerzővel.

[14] Tanácsi ajánlás a gazdaságpolitika fő irányairól, 2001. június 15.

Megosztás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkTwitterFacebookMyspace bookmarkJP-Bookmark

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Cimkék

adósság adózás afganisztán afrika algéria anglia arab országok ausztrália autóipar balkán bank belgium belorusszia bolívia brazília bulgária börtön büntetőjog bűnözés chile ciprus csehország demográfia demokrácia diplomácia dél-afrika dél-amerika ecuador egyesült királyság egyiptom egészség egészségügy elnyomás első világháború elvándorlás emberi jogok energia ensz erőszak európa európai unió európai-unió fasizmus fegyverkezés fejlődés felderítés felszabadító mozgalmak feminizmus filozófia finnország FNA - Feltétel Nélküli Alapjövedelem fogyasztóvédelem forradalom franciaország gazdaság gazdasági válság geopolitika globalizáció grúzia gyarmatosítás görögország hadiipar hadsereg harmadik világ hollandia hongkong horvátország háború ideológia igazságügy india információ internet iparfejlődés ipari katasztrófák irak irodalom irán izrael japán jemen jordánia kambodzsa kapitalizmus kelet-európa kenya kereskedelem kereszténység klímaváltozás kolumbia kommunikáció kommunizmus korrupció kuba kultúra kurdok kutatás kábítószerkereskedelem kína könyv környezet környezetvédelem közbiztonság közel-kelet közlekedés közszolgáltatások külkereskedelem külpolitika laosz lengyelország leszerelés liberalizmus lobbi csoportok magyarország magyarország történelem marokkó marxizmus menekültek mexikó mezőgazdaság moldávia multinacionális vállalatok munka munkanélküliség média-sajtó művészet ndk nemzet nemzeti kisebbség nemzetiségi kérdések nemzetközi jog nemzetközi kapcsolatok nemzetközi kereskedelem neoliberalizmus nukleáris energia nyugdíj németország női jogok nők oktatás oktatásügy olaj olaszország oroszország orvoslás osztrák-magyar monarchia palesztína politika politikai elemzés politikai pártok portugália privatizáció pszichoanalízis pénzügyek pénzügyi bűnözés pénzügyi válság regény reklám rendszerváltás rendőrség repülőgépipar roma kérdés sajtó spanyolország spekuláció sport svájc svédország szakszervezet szaúd-arábia szegénység szerbia szlovákia szocializmus szociológia szociáldemokrácia szovjetunió szállítás számítástechnika szíria technikai fejlődés telekommunikáció tenger terrorizmus tiltakozó mozgalmak tudomány tunézia turizmus táplálkozás társadalmi egyenlőtlenségek társadalmi fejlődés társadalom társadalombiztosítás történelem ukrajna usa usa (külpolitika) vallás venezuela vietnám választások vállalatok válság városfejlődés who állam ázsia éhezés élelmiszer értelmiségiek észak-dél kapcsolata írország óriásvállalatok ökológia
Submit to FacebookSubmit to Google BookmarksSubmit to Twitter