A francia dolgozó nők egy évszázados története

Ha végignézzük a női foglalkoztatás egy évszázad alatt felgyülemlett francia statisztikai adatait, sok biztosnak hitt elképzelésünk megváltozik.

 

1A munkanélküliségi és inflációs adatok politikai jelentése egyértelmű. Ugyanígy, a női foglalkoztatás adatai is politikailag érzékeny adatok. Minden társadalom, minden történelmi korszak, minden kultúra egyedi formában alkalmaz női munkát és saját, egyedi magyarázatokat és elképzeléseket alakít ki a dolgozó nőről. A számoknak nagyon fontos szerepe van ebben a társadalmi elvárást tükröző összkép kialakításában. Ezért szükséges újra áttekinteni a női munkát, a huszadik századi változásokat, és egyben átvilágítani, mit is tükröznek a hivatalos adatok. Megtalálni a régmúlt adatait, illetve azokat a definíciókat, amelyek alapján számba vették a nők munkáját – mindez majd lehetővé teszi, hogy megértsük a különböző korok történeteit, a dolgozó nővel kapcsolatos társadalmi elvárásokat, hogy hol húzódott a határvonal, mit is jelentett és mit jelent ma a női munka fogalma.

A régi népszámlálások szinte már az unalomig ismétlik, mintegy vezérfonalként: „a nőkre vonatkozó adatok osztályozása csak értelmezés kérdése”. Hol a határ a számba veendő állás és az informális munka között? Hogyan tudták az évek során megszámlálni vagy éppen kihagyni, majd esetleg újra számba venni esetleg egyszerűen kitörölni a nőkre vonatkozó adatokat? A nőket, bár kimondatlanul, de mindig semmittevéssel gyanúsítják: a földművelő parasztasszony dolgozik, vagy csak a tájat nézegeti? Egy elbocsátott munkásnő vajon munkanélküli vagy visszatért a házi munkához és így háztartásbeli? Ezek az állandóan visszatérő és sajnálatos kérdések csak a női munkával kapcsolatosak, és egyértelműen szembe állítják a férfimunkával, amit természetesnek kezelnek és értelmeznek, míg a nők munkája mindig csak egy lehetőség, aminek kapcsán semmi sem „természetes”.

Bevallani egy fizetett tevékenységet vagy szakmát, különbséget tenni egy betöltött állás és a házi vagy kifejezetten családi teendők között, azt jelenti, hogy a nő a gazdasági közösség egyik tagjaként lép fel. A munka és a munkák meghatározása a társadalmakban tulajdonképpen lehetővé teszi a nők helyzetének felmérését is. Ugyanis annak ellenére, hogy az utóbbi időkben gyakran megkérdőjelezték a „munka értékének” helyét a mai világban, a hivatásos tevékenység továbbra is egy nagyon fontos, mondhatni meghatározó társadalmi tapasztalatot jelent.

A huszadik századi munka történelmének megszokott elbeszélésében a nők hivatásos tevékenysége 1901 és 1962 között csökkenő tendenciát mutat. Az adatok ismeretében ez a széles körben elterjedt állítás csak egy „statisztikai optikai csalódás”, hiszen az adatokat átértékelték, amikor megváltoztatták a mezőgazdasági tevékenység besorolását. A század elején minden mezőgazdasági termelővel egy háztartásban élő felnőtt korú személyt – amennyiben nem volt más fizetett állása – mezőgazdasági dolgozónak számítottak. Itt főleg a feleségekről volt szó. 1954-től kezdve a szakértők elhatározták, hogy ezentúl csak azokat számolják ebbe a szakmába, akik önbevallás alapján is ide sorolják be magukat. Így tehát azokat a feleségeket, akik nem vallották magukat mezőgazdasági dolgozónak, inaktívnak nyilvánították, holott addig ennek ellenkezője volt teljesen természetes. Épp amikor a mezőgazdaság hanyatlásnak indul – ez ráadásul egybeesik a háztartásbeli nő ideológiájának fénykorával – ez a kategóriaváltás hirtelen 1,2 millió embert (köztük 1 millió nőt) kivont az ágazatból és a társadalom gazdaságilag aktív tagjai köréből, vagyis a munkaerő piacról. Nem csoda, ha úgy tűnik, hogy a női foglalkoztatás „hanyatlásnak”indul.

Így persze a hatvanas évekkel kezdődő növekedés egy mesterségesen alacsony szintről indul, és az adatok erősen felerősítik a növekedési tendenciát. Ráadásul a 21. század eleje óta a statisztikák a „mindenáron való foglalkoztatás” elve szerint adnak adatokat: heti akár csak egy órás fizetett munkával már rendszeres foglalkoztatottként veszi számba a diákot, a munkanélkülit vagy a nyugdíjast. Ezt az új besorolást pedig szigorúbban veszik, és nagyon következetesen kezdik el alkalmazni. Miután eltűnt a gyermekmunka, visszaesett a fiatalok foglalkoztatása – akik egyre tovább járnak iskolába –, és általánossá vált a nyugdíjjogosultság, már majd egy évszázada rendszeresen csökken a fiatal és időskori foglalkoztatás – de ez a tendencia nemrégiben hirtelen megfordult. Egyrészt már nem a tanulási időszak, és rendszeressé váltak a nyugdíjkorhatár felemelését célzó reformokat – ráadásul az Unió új törekvése, hogy a statisztikai adatok minél magasabb foglalkoztatási rátát mutassanak ki, felerősíti az évszázados trend megtorpanását.

 

A szülés már nem szakítja meg a nők szakmai karrierjét

A női munka egyik sajátosságának tartják, hogy a szülés után a nők abbahagyják a hivatalos munkájukat. Márpedig a valóságban, már a hatvanas évek vége óta fokozatosan csökkent ez a jelenség, és mára kifejezetten ritka, hogy a nők megszakítanák a szakmai karrierjüket. Így például a foglalkoztatási ráta a gyermeket nevelő életkorban lévő (25-49 év közötti) nők körében az 1962-ben feljegyzett 42 százalékról 2010-re 85 százalékra nőtt[1]. Az egész századot átívelő grafikonon itt figyelhetjük meg az első általános tendenciát: a nők és férfiak foglalkoztatása homogenizálódik. Noha ez a hasonulás kevésbé jelentkezik az alacsonyabb végzettségűek körében, ma már ez a tendencia minden társadalmi kategóriában egyértelmű.

De vajon a múltban a nők nagy része tényleg abbahagyta a fizetett munkáját, amikor a gyerekeket nevelte és a szülői életkorban volt? Valójában a 1946. és 1968. közötti időszakot egy zárójeles időszaknak lehet nevezni, amikor a nők foglalkoztatása több megszakítással és visszatéréssel zajlott, mint az előtte és az utána jövő időszakban.

Például a 35 és 39 év közöttiek[2] 53 százaléka volt aktív 1906. és 1911. között, 49 százaléka az 1930-as években és 1946-ban, de csak 39 százalékuk volt aktív 1954. és 1962. között. Aktivitásuk csak 1975-től éri el újra az 50 százalékot, majd állandóan nő, és a 21. század elején eléri a 87 százalékot. A nők történelmének ezen vonatkozása nem közismert, pedig fontos megállapítást lehet ebből leszűrni: a nők foglalkoztatottsága nem mindig függ a családi élettől.

Különböző elnevezésekkel, de a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság és a részmunkaidő mindvégig jelen volt a 20. század során. Nehéz teljes képet mutatni, mert a nyilvántartás ezekben a témákban hiányos és vitatott – mivel politikailag érzékeny. A 20. század elején kizárólag az „ideiglenesen” állás nélkül lévő munkások és alkalmazottak számítottak munkanélkülinek; kifelejtették a napszámosokat, és az elszigetelt, csak az elvégzett munkáért kifizetett dolgozókat, akik nem találtak állandó alkalmazást maguknak stb. A nők számára pedig a munkanélküli időszak még ma is együtt jár az inaktivitás gyanújával. Vajon rögtön készek elfogadni minden felkínálkozó ajánlatot? Csak azért jelentkeznek be a munkanélküli hivatalba, mert már nem divat háztartásbelinek lenni?

Az alulfoglalkoztatottság – amely csak az 1990-es évektől jelenik meg a statisztikákban – és a részmunkaidős állások szempontjából a dolgok egyszerűek. Mióta van erről nyilvántartás, látszik, hogy lényegében női ügyről van szó: a 2010-ben foglalkoztatott nők 30 százaléka, míg a férfiak 7 százaléka dolgozik részmunkaidős szerződéssel, és ezek az arányok csak keveset változtak az utóbbi tizenöt évben (+ 2 százalék a férfiaknál és + 1 százalék a nőknél).

Ez a típusú foglalkoztatás, amit az 1980-as években a politikusok és az államigazgatás erősen támogattak és megteremtették hozzá a jogi kereteket, szembe megy a férfi és női foglalkoztatás hasonulásának alaptrendjével: a részmunkaidős dolgozók több mint 80 százaléka nő. A részmunkaidőt mintha csak nekik találták volna föl. De ez még nem jelenti azt, hogy ez megfelel a „második nem” igényének. A történet másról szól, de ne menjünk bele a társadalmi hazugságok szövevényébe, és ne felejtsük el, hogy ez a politika teremtette meg a fél- és negyedállásokat, a rendszeresített részmunkaidő pedig együtt jár a részfizetéssel és a résznyugdíjjal is!

A régi mesterségektől a mai hivatásokig szóló történet a nemek közötti kapcsolatok története is. Így például a munkásosztály mindig főleg férfiakból állt: a nők közül többen és hamarabb igazoltak át a harmadik szektorba, a szolgáltatásokba. Ha megnézünk egy szakmák és nemek szerinti térképet, megállapíthatjuk, hogy sok szakmában alig van változás az idő folyamán. Így az építkezéseken ma is nagyon kevés nőt találunk, viszont szinte egyetlen férfi sincs a csecsemőotthonokban, se családi segítőként vagy bejárónőként nem dolgoznak férfiak. Az állandóság a férfiaknál ugyanúgy megjelenik, mint a nőknél. A különbségek elmosódása, a hasonulás csak a diplomás hivatásokban jelenik meg, a régen kizárólag férfias szakmákban megjelenhettek a nők is, sőt bizonyos esetekben ez nem járt együtt a szakma társadalmi elismertségének csökkenésével sem.

Ez a dualitás változik a képzettség és az életkor szerint is: a legnehezebb és leglenézettebb szakmákat sokszor idősebb és kevésbé képzett emberek végzik, míg az elnőiesedő hivatásokat általában fiatal és képzett dolgozók töltik be. A nemek keveredése szempontjából a mentalitás csak nehézkesen fejlődik. De a fiatal generációknál és a legképzettebb körökben már változások figyelhetők meg, ami azt jelenti, hogy a szegregáció talán nem örökéletű tendencia.

A 20. század elején a nők többsége otthon dolgozott. Földművelők, egyszeri megrendelésekre dolgozó varrónők, cselédek voltak, vagyis háztartási munkásnők… A 21. században a nők nagy többsége elhagyja otthonát, amikor dolgozni megy. A nők családi helyzetüktől függetlenül keresőkké váltak. Az alkalmazotti foglalkoztatás elterjedésével a női munka láthatóvá és függetlenné vált, és elszakadt a családi állapottól. Ez sokat változtatott a nők helyzetén: nagyobb lett a nők pénzügyi függetlensége – és ezzel az egyéni szabadsága is.

A közvélekedés ellenére a női munka hozzájárulása a társadalom jólétéhez tulajdonképpen sosem volt elhanyagolható. A vizsgált évszázadban a foglalkoztatottaknak legalább a harmada nő volt, és jelenleg is a fele az[4]. Ez a fajta „alámerülés” a statisztikai adatokban, amellyel ebben a cikkben próbálkoztunk, bizonyítja, hogy a gazdasági válságok és háborúk ellenére a múlt század bármely időszakában a nők valóban sokat dolgoztak Franciaországban.

 

* Egyikük szociológus és tudományos kutatási igazgató a Francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpontban (CNRS), másikuk az Álláspiac és a Nemek (MAGE) hálózat igazgatója és statisztikus a Francia Nemzeti Statisztikai és Közgazdasági Tanulmányok Intézetében (Insee), valamint a Mennyiségi Szociológia Laboratóriumában. Nemrég jelent meg közös kiadványuk, az Un siecle de travail des femmes en France 1901-2011 [Egy évszázad női munka Franciaországban, 1901-2011], La Découverte Párizs, 2012.), melyre alapozva íródott a cikkünk.

 

Fordította: Laffitte Eszter



[1] A férfi foglalkoztatási ráta ugyanebben az életkorban kb. 95 százalék körül van.

[2] Erre az életkorra vannak hosszú távú adatok.

[4] 6,8 millió nő volt aktív 1901-ben, 13,9 millió 2008-ban. A férfiak foglalkoztatottsága az 1901-es 12,9 millióról 2008-ra 15,3 millióra nőtt.

Hozzászólások   

0 #1 ajozsefrobi 2013-01-17 18:07
Néhány írásom:
http://www.facebook.com/groups/242203132546104/#

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés