Fiatalok és az újkapitalizmus

Előre kell bocsátanunk, hogy a szervezők ama felkérését, mely szerint kb. húsz perces bevezetőben próbáljam Önökkel megismertetni a magyar fiatalok helyzetét a kutatások alapján úgy, hogy közben megoldási javaslatokkal is elő kéne rukkolnom, biztosan nem tudom teljesíteni. Az ok kézenfekvő. Ugyanis, ha feltesszük azt a kérdést, hogy vajon mi is jellemzi a fiatal generációk helyzetét a mai Magyarországon, akkor egyszersmind azt a problémát feszegetjük, hogy a rendszerváltás után kiépült-kiépített újkapitalizmus politikai, gazdasági, társadalmi stb. folyamatai milyen körülményeket és feltételeket kínálnak az ifjú nemzedékek számára a (sikeres) társadalmi felkészülés, beleszólás-cselekvés és beilleszkedés terén. Így – többek közt – beszélnünk kéne rendszerváltás tétjéről, aztán az ennek nyomán kiépült újkapitalizmus működésmódjáról és eddigi teljesítményéről, majd a generációs reprodukció új kihívásairól, intézményrendszeréről és hatékonyságáról (pl. oktatás-képzés, család, önkormányzat, állam, ifjúsági és civil szervezetek), továbbá a társadalmi beilleszkedés olyan összefüggéseiről, mint az elhelyezkedés, a karrierépítés, a munkanélküliség, az önállóvá válás, a családalapítás, a lakáshoz jutás, a gyerekvállalás, az érdekmegjelenítés stb., mert ezek ismerete nélkül a kérdéskör értelmezhetetlen. És persze mindezekről olyan keretek között, hogy mód nyíljék e generációs reprodukció „nemzetközi” megítélésére, hiszen az Európai Unió tagjaként a tét már régóta a magyar fiatalok versenyképes uniós felkészítése.

A probléma bemutatására vegyünk egy példát. A legutolsó nagymintás (8000 fő) ifjúsági vizsgálat során 2008-ban – sok más mellett – feltettük azt a kérdést is a fiataloknak, hogy megítélésük szerint melyek korosztályuk legégetőbb gondjai, amelyekkel szembesülniük kell már 15-29 éves korukban középiskolásként, egyetemistaként, pályakezdőként, családalapítóként, netán gyerekes szülőként. Bár a különböző korosztályokhoz tartozó, a különféle településeken élő vagy az eltérő társadalmi státusú fiatalok sok tekintetben másként látják a korosztályuk jelenét és jövőjét meghatározó problémák együttesét, az adatok összesítése nyomán mégis nagyon karakteres kép alakult ki véleményeik alapján.

 

A fiatalok által legégetőbbnek tekintett első nyolc korosztályi probléma két válasz összesítése alapján (százalékban)

1. munkanélküliség, elhelyezkedési lehetőségek

38

2. pénztelenség, elszegényedés

22

3-4. létbizonytalanság

18

3-4. kilátástalan, bizonytalan jövő

18

5. drogok, a kábítószer terjedése

13

6-7. céltalanság, nem tudják mit akarnak

11

6-7. bűnözés

11

8. lakásproblémák

10

Az adatok az „Ifjúság 2008” vizsgálatból származnak.

 

Mint a táblázat is mutatja, a fiatalok által megjelölt korosztályi gondok olyan egzisztenciális nehézségek köré szerveződnek mint a „munkanélküliség” és a „pénztelenség-elszegényedés”, mely megoldatlan problémák vitathatatlanul előhívhatnak olyan életérzéseket, mint a „létbizonytalanság”, a „kilátástalan, bizonytalan jövő” vagy a”céltalanság”, és társulhatnak olyan magatartásformákkal, mint a „drogozás” vagy a „bűnözés”. A legfontosabb nyolc probléma listáját a „lakáshoz jutás megoldatlansága” zárja, melyet további olyan gondok követnek, mint az „alkohol terjedése” (7%), a „fiatalok rossz helyzete” (6%), az „erkölcsi romlás” (6%), a „rossz családi körülmények” (5%), vagy a „korrupció” (5%).

 

Úgy gondoljuk, hogy eléggé lehangoló és nyugtalanító az a társadalomkép, amely a 15-29 éves magyar fiatalok válaszaiból kirajzolódik e vizsgálat adatai alapján – jóllehet 2008-ban még csak a pénzügyi-gazdasági válság kezdetén tartottunk – hiszen ezen szinte átsüt a „rossz” közérzet: a félelem (a munkanélküliségtől, az elszegényedéstől, a kirekesztődéstől stb.), a személyes élet előrelátásának és tervezhetetlenségének az érzete, vagy az egzisztenciális kiszolgáltatottság és a sodródás élménye.

Mindezek kapcsán elsőként az a kérdés merül fel, hogy vajon a fiatalok e „szubjektív” társadalomképe fedi-e a valóságot? Reális-e, avagy túlzás, netán csupán egy elkényeztetett generáció rosszindulatú képzelgése, mert neki „semmi sem jó”? Aztán automatikusan jön az a kérdés, hogy amennyiben túlzás, rosszindulat vagy cinizmus van e társadalomkép mögött, akkor ennek mi az oka-alapja? Ha viszont reális, akkor felvetődik a rendszerváltás sikerességének, az új politikai elit által kialakított-kialakult társadalom teljesítményének a kérdése. Továbbá az, hogy a hatalomba került új politikai elit mintegy két évtizeddel a rendszerváltás után miért látja másként az uralma alatt kialakult újkapitalista társadalmat, mint a fiatalok? Az új hatalmi elit hivatalos történelemképe szerint Ők „megdöntötték a bűnös szocializmust”, a „diktatúrát demokráciával váltották fel”, a „tervgazdálkodás helyébe bevezették a piacot”, amely biztosítja, hogy az „államszocializmusbeli tömeges nyomort jólét váltsa fel” stb., a fiatalok viszont nem találják e tiszteletreméltó politikai törekvések eredményeként kialakult „erkölcsös”, „demokratikus”, „jólétet és biztonságot nyújtó piaci társadalmat”, amely jövőt és perspektívát kínál számukra. Épp ellenkezőleg. Egyszóval a fiatalok helyzetétől-közérzetétől akaratlanul is eljutottunk a rendszerváltásig, az új politikai elit és az általa kialakított újkapitalizmus gazdasági, társadalmi, politikai stb. teljesítményéig.

 

Nos, könnyen belátható, hogy mindezek tisztázására egy húsz perces felvezető nem vállalkozhat, ezért felhasználjuk az írásos változat lehetőségét a témakör bővebb, de még ebben a formában is nagyon vázlatos – tézisszerű – áttekintésére, illetve az érdeklődők számára némi irodalmat is felkínálunk.

 

Rendszerváltás(ok) és a magyar történelem

 Megközelítésünkben tehát a fiatalok helyzetét és a generációs reprodukciót a rendszerváltás óta kiépült-kiépített újkapitalizmus működésmódja összefüggésében értelmezzük, azonban úgy, hogy a rendszerváltást visszaillesztjük a magyar történelembe, igyekezvén megtisztítani azt az új elit pártpropagandái által ráaggatott álforradalmi misztifikálásoktól. Ezt meg kell tennünk, mert sem az 1989-es rendszerváltás nem egyedi-véletlenszerű jelenség – hiszen mögötte a modernizáció több évszázadot átívelő irányzata húzódik meg, amely az egymást követő rendszerváltásokkal meglehetősen viharossá tette történelmünket – ,sem a történelem menete nem állt meg 1989-ben.

 

Hazánk – mint ismeretes – a kapitalizmus XIX. századi térhódítását követően jól láthatóan más fejlődési-fejlettségi pályán mozog, mint a modernizáció fő irányát és dinamizmusát meghatározó legfejlettebb kapitalista országok. Ezt és a folyamatos modernizációs kényszert felismerve a kortársak a XIX. század eleje óta – gondoljunk Széchenyi István, Ady Endre, Szekfű Gyula, Bibó István, Szűcs Jenő, Kosáry Domokos, Ránki György, Andorka Rudolf, Kulcsár Kálmán, Berend T. Iván stb. írásaira, – „elmaradottságról”, „megkésettségről”, „utolérésről”, „felzárkózásról”, netán „útvesztésről” beszéltek a magyar társadalomfejlődés kapcsán.

Tekintettel arra, hogy a modernizáció menetét időről időre világgazdasági korszakváltások, nagyhatalmi-katonai átrendeződések szakítják meg és alakítják át – ilyen volt az első- és a második világháború időszaka, vagy a XX. század végén a globalizáció kora – ezek hazánkat is ismételten új kihívások elé állítják és új fejlődési pályára kényszerítik, amelyeket modernizációs korszakonként ír le a tudomány. Ránki György megközelítésében a magyar modernizáció három korszakát különítette el a legutóbbi rendszerváltás előestéjéig. Az 1987-es tanulmányában az első szakaszt 1867—1914 közé teszi, és „Haladás és kudarc” összefoglaló elnevezéssel jelöli. A második az 1919 és 1945 közé eső korszak, amelyet a „Teljes kudarc” névvel illet, a harmadik pedig a kommunista hatalomátvétel utáni (1948) időszak, amelyet a „Sikerek és kudarcok sajátos kohéziójaként” jellemez. Tekintettel arra, hogy a legutóbbi rendszerváltásunkra a globalizációs korszakváltás és nagyhatalmi átalakulás nyomán került sor, így az illeszkedik a jelzett modernizációs sorba, vagyis az 1989 utáni időszak is felfogható egy új modernizációs korszakként, továbbá az eltelt két évtized távlatában csakúgy megítélhető teljesítménye, mint az ezt megelőzőké.

 

A fentiek kapcsán négy összefüggést hangsúlyoznánk:

Egyfelől azt, hogy a modernizációs kényszer nem „magyar átok”, hiszen ez elől a világ egyetlen országa sem képes kitérni: például a legutóbbi, a globalizációs korszakváltás kihívásaira az Amerikai Egyesült Államok sikeresebb választ adott, mint a szintén kapitalista Európai Unió vagy Japán, a volt szocialista Kína is, mint a Szovjetunió, és az „el nem-kötelezett” India is, mint Jugoszlávia. A „rendszerváltás” szintén nem magyar specialitás, ugyanis számos európai és ázsiai ország új politikai elitje úgy gondolta megoldani a világgazdasági korszakváltások aktuális kihívásait, hogy – kissé leegyszerűsítve – a második világháború után a „bűnös kapitalizmust” felcseréli a „jó és mindent megoldó szocializmusra”, majd nyolcvanas-kilencvenes fordulójának korszakváltásakor hatalomra került új és régi (pl. Kína) elitek fordítva jártak el, és a „bűnös szocializmust” kívánták a „jó és mindent megoldó kapitalizmusra” cserélni. A vázoltakból következik, hogy a modernizációs korszakváltásokra csak bizonyos (fejlődő) országok reagáltak „rendszerváltással”. „Rendszerváltásról” ugyanis akkor beszélünk, amikor is a hatalomra kerülő új politikai elitek a modernizációs kihívásokra nem megfontolt átmenettel, távlatos reformokkal és átfogó programokkal gondolnak válaszolni, hanem az addig fennálló társadalmi-gazdasági újratermelődési modellek azonnali, totális, kompromisszumot nem ismerő, minden reformalternatívát elutasító, ideologikus-osztályharcos megváltoztatásával. (Laki 2009)

Másfelől azt, hogy mivel hazánk azon országok közé sorolható, amelyben több „rendszerváltásra” és kísérletre is sor került – pl. ilyen a Tanácsköztársaság, a második világháború utáni kommunista hatalomátvétel, majd az 1989-90-et követő újkapitalista időszak – így történelmünk meglehetősen viharosra sikeredett. Ugyanis azzal, hogy a mindenkori új politikai elitek a fennálló társadalmi-gazdasági reprodukciós modellek kizárólag politikai alapozású-indíttatású, rapid, totális és ideologikus megváltoztatására törekedtek durván húsz-negyvenévenként, súlyos reprodukciós zavarokat és konfliktusokat gerjesztő problémákat indítottak útjukra. Ugyanis társadalmi alapintézményekhez (pl. tulajdon, állam) nyúltak hozzá, távlatos történeti folyamatokat és nemzetközi gazdasági beágyazódásokat szakítottak meg, vagy társadalmi osztályokat-rétegeket (pl. parasztság, polgárság) „iktattak” ki a történelemből parancsszóra, és ellenkezőleg, éppen újakat (pl. vállalkozók) „neveztek”, mely erőszakos politikai-ideológiai beavatkozásokat egyetlen társadalom sem képes rövidtávon kezelni és kiheverni.

Továbbá azt, hogy a hazai fejlődés-fejlettségbeli „másság” a világgazdasági korszakváltásokkor mindig „kettős kihívásként” jelenik meg: egyfelől a legfejlettebb kapitalista országok új modernizációs irányzatainak a kényszereire-lehetőségeire, másfelől az ezektől jelentősen „elmaradó” hazai fejlődés nem kevésbé súlyos gondjaira (kihívásaira) egyszerre kéne válaszolni. Vagyis a két különböző problémahalmazt egyidejűleg kellene nemzeti szinten „harmonizálni” méghozzá úgy, hogy a mindig felmerülő „utolérés” évszázados gondjára is valamiféle választ adjon. A rendszerváltásainkhoz tehát akarva-akaratlanul túlzott, a reálfolyamatok által alig vagy egyáltalán nem alátámasztott elvárások és illúziók kapcsolódnak az évszázados „megkésettség” gyors leküzdését, a „felzárkózást”, sőt a „lehagyást” illetően. Következésképpen a „kettős kihívás” az 1989-es rendszerváltásunkkor is fennállt, hiszen egyidejűleg váltak dominánssá globálkapitalizmus új modernizációs irányzatai, és került válságba – nem utolsó sorban ezek nyomán – az államszocializmus keretei között gyors és felemás modernizációt felmutató Kádár-korszak. Tehát a rendszerváltás olyan politikai értelmezése-gyakorlata, amely a „kettős kihívásból” csak az egyik elemet képes vagy hajlandó fel- vagy elismerni egyoldalú és önkényes, és alkalmasint kudarcra ítélt. Így a kudarc esélyét hordja magában a rendszerváltás olyan felfogása, amely azt kizárólag az államszocializmus „forradalmi” megdöntéseként, revánssal keveredő hatalom-megragadásként, az állami (nemzeti) tulajdon elkótyavetyéléseként, vagyonosztó politikai-gazdasági klientúra-építésként stb. gondolja lebonyolítani, miközben figyelmen kívül hagyja, sokad rangúként kezeli vagy „összeesküvésnek” minősíti a globálkapitalista integrációs-kényszert. És ellenkezőleg, ha a cél az, hogy „bármi áron” – vagyis az ország tényleges gazdasági, foglalkoztatási, jövedelmi, megélhetési stb. állapotait figyelmen kívül hagyva, korábbi civilizációs eredményeit lerombolva – kiépüljön valamiféle „igazi piacgazdaság”.

 

És végül azt, hogy a legutóbbi rendszerváltás célja sem lehetett más, mint egy „modern társadalom” megteremtése. Andorka Rudolf a rendszerváltás után kialakítandó modern magyar társadalom kívánatos jellemzői közé sorolta „..hogy, (1) hatékony piacgazdaságon alapul, (2) általános jólét jellemzi, azaz viszonylag magas az átlagos jövedelem és nincsenek tartósan szegény tömegek, mert a jóléti rendszer elejét veszi annak, hogy a társadalom egy része leszakadjon a többségtől, (3) a politikai rendszer demokratikus, (4) a társadalom integrált modern közösséget alkot, vagyis senki sincs kirekesztve abból, (5) a modern gondolkodásmód és kultúra érvényesül, a társadalom tagjainak nagy többsége elfogadja a modern értékeket és viselkedési szabályokat”. (Andorka 1996. 6.o). Vagyis egy „modern társadalomnak” nem csupán a piacgazdaság vagy a demokrácia a jellemzője – ahogy azt a rendszerváltó politikai elit híreszteli – hanem az általános jólét, a társadalmi integráltság biztosítása, a leszakadás és kirekesztés megakadályozása stb., vagyis mindazon értékek és teljesítmények, amelyeket a XX. század hatvanas-nyolcvanas évekbeli jóléti kapitalizmusok szolgáltattak lakosságuknak, és amelyek mintául is szolgáltak a Kádár-kori „alkalmazotti társadalom” kiépülése során ezekben az évtizedekben.

 

Az újkapitalizmus működésmódja

 Andorka Rudolf azonban már ebben a tanulmányában – a kilencvenes évek eleji gazdasági, társadalmi és politikai irányzatok ismeretében – arra hívja fel a figyelmet, hogy hazánkban olyan irányzatok alakultak ki, amelyek eltérni látszanak a „modern társadalom” hazai kialakításának kívánalmától. Szól az elszegényedés rendkívül gyors folyamatairól: „Ha a KSH által 1982-től 1994-ig számított létminimumot vesszük szegénységi küszöbnek, akkor azt lehet mondani, hogy az 1980-as években körülbelül a lakosság 10 százaléka, 1995-ben 30-35 százaléka volt szegény. Nem szükséges indokolni, hogy igen súlyos akut társadalmi probléma. Még nagyobb azonban azoknak az aránya, akik nem csúsztak ugyan a szegénységi küszöb alá, de „elszegényedtek” abban az értelemben, hogy egy főre jutó reáljövedelmük kisebb, mint a rendszerváltás előtt volt”. (Andorka 1996, 12.o.) Ferge Zsuzsa tíz évvel később készült becslése a probléma állandósulásáról és elmélyüléséről tanúskodik amennyiben a szegénységben és peremén (árnyékában) élők együtt a népesség mintegy 40 százalékát teszik ki.

Aztán szól a jövedelmek egyenlőtlenségének növekedéséről: „1995-ben azonban újra nőtt, éspedig sajátosan úgy, hogy a legmagasabb jövedelmi decilis, a legjobb módú „egymillió” részesedése az összes jövedelemből lényegesen nőtt, míg a többi jövedelmi deciliseké, tehát a középrétegeké és a szegényeké (a legszegényebbek kivételével) rendre csökkent. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor a Latin-Amerikában megfigyelt – a világon legmagasabb – jövedelmi egyenlőtlenségek felé közeledünk. Az ennyire szélsőséges jövedelemegyenlőtlenségek egyértelműen nem felelnek meg azoknak a kritériumoknak, amelyekkel a korábbiakban a modern társadalmat definiáltam”. (Andorka 1996, 11.o.)

És szól a „társadalmi integráltság” és a „kirekesztés” problémáiról: „Az indokoltan várt gazdasági fellendülés ugyan biztosan enyhíteni fogja a jövedelemcsökkenés problémáját, az egyenlőtlenség további növekedése esetén azonban a társadalom legszegényebb része kimaradhat a gazdasági növekedés hasznaiból, és így még inkább leszakadhat a társadalom többi részeitől. Ez mindenképpen ellentétes lenne a modernitásnak azzal a kritériumával, hogy a társadalom integrált közösség, egyik tagjának sem kell azt éreznie, hogy ki van zárva abból a jólétből és azokból az életesély-opciókból, amelyek a társadalom többségének sajátjai”. (Andorka 1996, 12.o.)

 

Az írás megjelenése óta eltelt mintegy másfél évtized reálfolyamatai (sajnos) megerősítik mindazt, amit Andorka Rudolf a kilencvenes évek eleji-közepi irányzatok ismeretében felvetett, ugyanis az ország nem nem az ígért és vágyott „modern”, hanem a globálkapitalizmus „félperifériás” állapotokkal jellemezhető társadalmai irányába mozdult el.

 

Nézzük meg röviden, hogy mi is jellemzi a „félperifériás” állapotokat.

A szakemberek a rendszerváltás utáni magyar gazdaságot dezintegrált (duális) gazdaságként írják le, melynek van egy dinamikusan fejlődő és nemzetközileg versenyképes része, kizárólag külföldi tulajdonban, és van egy vegyes, hazai és külföldi kézben lévő része, amely ehhez képest kevéssé versenyképes, minimális növekedést mutat, tőkeszegény és elaprózott. A két rész között az elmúlt időszakban nem alakult ki szerves gazdasági kapcsolat. A Reformszövetség 2009-ben emellett azt is hangsúlyozza, hogy a hazai kis- és középvállalkozói szektor nem csupán verseny-, de alkalmasint életképtelen. A piaci szektor eme „dualitása” mellett van egy számottevő „szürke” (fekete) szegmens is, továbbá az alacsony foglalkoztatottság, az alacsony bérek stb. miatt a lakosság tömegei vidéken és a falvakban rákényszerülnek arra, hogy kiterjedt naturális önellátást folytassanak. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert a saját fogyasztásra történő kistermelés sok háztartás számára lehetővé teszi az alacsony bérek kiváltását, a segélyek-járadékok pótlását és így a szegénység enyhítését.

 

Az ország területileg is fragmentált állapotokat mutat, ami a fejlődő országokra jellemző „szigetszerű” beruházási gyakorlattal kapcsolatos, hiszen a külföldi tőke kizárólag az úgynevezett „kapuvárosokat” – pl. Budapest, Győr, Székesfehérvár – keresi fel, ahol a legkedvezőbb beruházási feltételeket kínálják számára, ezzel szemben „elkerüli” az ország más városait és régióit. Így, amíg a beruházások által elért városokban és körzeteikben gazdasági fellendülés következett be, addig a beruházásokat nélkülöző megyékben, térségekben és településeken a gazdaság stagnálása, rosszabb esetben a leépülés állandósulása figyelhető meg. E folyamatok következményei jól lemérhetők a területi különbségekben. Az adatok szerint az ország területének alig több mint egytizede (13 %) tartozik a „kiugróan fejlődő” térségek közé és itt él a lakosság hatoda (17%), míg az ország területének csaknem kétötöde (38%) „krízishelyzetben” van ahol a népesség közel egynegyede (23%) él. Ez utóbbin belül elkülöníthető egy közel 600 ezernyi népesség, amely már napjainkban is „gettósodó” falusi településeken lakik. (Kovács K., 2005). A világgazdasági és pénzügyi válság nyomán az elmúlt években a területi különbségek növekedtek.

 

A rendszerváltást követően a munkaerőpiac drámaian összezsugorodott és szegmentálódott. A „kapuvárosok” körzetében a fellendülő piacgazdaság kereslete, igényessé váló képzettségi és munkakultúrabeli követelményei, növekvő bérei stb. szervezik a munkaerőpiacokat, míg a stagnáló körzetekben a „minimális dinamikát” mutató gazdaság már kevéssé közvetít ilyen kihívásokat. A „krízishelyzetben” lévő kistérségekben aztán a munkanélküliek „túlsúlya” miatt a munkaerőpiac már kimondottan a minimálbér körül szerveződik, így a hivatalos munkaerőpiacon alkalmazottak is olyan rosszul keresnek, hogy abból nem képesek magukat és családjukat – nemhogy európai – de „társadalmilag elfogadható” szinten sem eltartani, és a szegénységből kitörni. Aligha meglepő, hogy e térségekben és településeken élők a hivatalos munkavállalást nem tekintik minden körülmények között „megoldásnak” megélhetési gondjaik kezelésében. A tömeges és tartós munkanélküliség szükségessé teszi, hogy az állam a „hivatalos” munkaerőpiac mellett működtessen egy „másodlagos” munkaerőpiacot is (pl. közmunka, közhasznú munka), ami azonban ebben a formájában képtelen arra, hogy a tartós munkanélkülieket felkészítse-visszavezesse a „hivatalos” munkaerőpiacra. Mindent egybevéve Magyarországon rendkívül alacsony a foglalkoztatottság szintje: amíg Németországban a 15-64 éves népesség 71, az Egyesült Királyságban 70, Ausztriában 72, Szlovéniában 67, Csehországban 65 százaléka volt foglalkoztatott 2009-ben, addig hazánkban mindössze 55 százaléka, ami az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban.

 

Napjaink társadalmát a szociológia polarizált társadalomként írja le. A népesség 5-7 százaléka a hazai erőforrások jelentős része felett rendelkezvén sikeresen tudott integrálódnia a globálkapitalizmus világába, mely csoportokat „kiegészít” egy 10-15 százaléknyi „felső-középosztálybeli”. Ők együttesen jelenítik meg a rendszerváltás „nyerteseit”. Alattuk egy 30-35 százaléknyi népesség található, melynek helyzete részben javult, részben romlott, alapvetően azonban nem változott. Legalul pedig durván a lakosság felét magában foglaló depriváltak és szegények szintén differenciált világa – a „nyomorban élőké”, az „átmenetileg szegényeké”, a „lecsúszással fenyegetett szűkölködőké” stb. – található. E rétegek-csoportok részben vagy teljesen kiszorultak a társadalomból, közülük sokan napi megélhetési gondokkal küszködnek, gyerekeik versenyképes iskoláztatásáról képtelenek gondoskodni, munkakultúrájuk erodálódott, megélhetésüket pedig döntően a munkanélküli járadék, a közmunka, az alkalmi munka és a segélyezés köré szervezik. Ők írott jogaikat sem képesek érvényesíteni, nemhogy aktuális vagy távlatos érdekeiket megfogalmazni és megjeleníteni.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a magyar újkapitalizmus szélsőségesen polarizált – kevés jómódúból és sok-sok szegényből álló – társadalma alapvetően eltér a fejlett uniós országok széles és jómódú közép-rétegeket magában foglaló társadalmaitól.

 

Az újkapitalizmus működésének további fontos jellemzője, hogy a munkahely elvesztésének, a lecsúszás és az elszegényedés megszenvedésének, az elhelyezkedés bizonytalanságának, az állam-szocialista „alkalmazotti lét” alacsony jövedelmet, de kiszámítható megélhetést biztosító világa megszűnésének, a marginalizálódás-kirekesztődés esélyének stb. a tömegfolyamatai társadalmi méretekben elkeseredettséget, kedvetlenséget és rossz közérzetet szültek. Sokatmondó adat, hogy a rendszerváltást követően a 16 éven felüli népesség körében ugrásszerűen megnőtt – az 1988. évi 24,3 százalékról 1995-re 30,5 százalékra – a depressziós tünetekről panaszkodók aránya. (A depresszió szociológiai értelemben a saját helyzet átélésének negatív állapotát jelöli, melyet a tehetetlenség érzése, a reménytelenség és jövőnélküliség, a kilátástalan lelkiállapot stb. jellemeznek). (Kopp-Skrabski-Lőke-Szedmák, 1996.) Az azóta elvégzett kutatások eme irányzat tartós fennmaradásáról tanúskodnak: például amíg 2002-ben a megkérdezettek 52 százaléka gondolta úgy, hogy mivel egyik napról a másikra él „nincs értelme előre tervezni”, addig 2006-ban már a kérdezettek 69 százaléka vélekedett így.

Hazánkban anarchikus állapotok alakultak ki, nem utolsó sorban azért, mert az államot a társadalom szinte minden területéről ki akarta űzni a politikai elit, elvéve tőle olyan feladatokat is, amelyeket más intézmények nem képesek és/vagy nem a „közérdek” szempontjaitól vezérelve szolgáltatni a társadalomnak. Az állami feladatokat tehát úgy osztották más intézményekre (pl. önkormányzatok, oktatási-képzési rendszer, család), hogy az ellátásukhoz szükséges erőforrásokat nem rendelték hozzájuk, aminek a „normális” társadalmi reprodukciót veszélyeztető intézményi válság lett a következménye. Így az intézményrendszerben anarchikus állapotok alakultak ki: általánossá vált a szolgáltatások színvonalának csökkentése-megszüntetése, a feladat- és felelősségáthárítás, a mások rovására történő erőforrásszerzés és a bűnbakképzés, továbbá a mindenkire érvényes szabályok helyébe a kijárás-kapcsolatok, az egyéni elbírálás, az ügyeskedés, az agresszivitás és az erőszak stb. eljárásai léptek. (A jelenleg tervezett „államosítás” nem oldja meg a problémákat).

Az új politikai elit körében polgárjogot nyert a „zsákmányelv”, ami a szakbürokráciát, annak követelményrendszerét, kiszámíthatóságát és működését maga alá gyűrte-gyűri. Ugyanis a pártok jogot formálnak arra, hogy győzelem esetén klientúrájukat (pl. párttársak, támogatók, ismerősök, üzlettársak, barátok, rokonok) olyan állami-önkormányzati állásokba ültessék, ahol a döntések születnek, és a privatizáció, a közmegrendelések, a beruházások, a támogatások, a pályázatok stb. ügyletei bonyolódnak. És persze, ahol jól lehet keresni, ami ilyen ínséges – munkahely-hiányos és rosszul fizetett – időszakban igencsak előnyös a klienseknek, illetve legalább ennyire a politikusoknak, akik ezáltal egy őket engedelmesen kiszolgáló, üzleteléseik felett szemet hunyó, megbízható bürokráciára tesznek szert, tekintve, hogy ezektől távol áll a szakmaiság, vagy valamiféle „közjó” megjelenítése. Mindenesetre az anarchia jelének tekintjük, ha egy társadalomban a „zsákmányelv”, a „magántulajdon”, a „piac” stb. ideologikus szentségei kiirtanak-felülírnak minden olyat, amit például a „közjó”, az „államérdek” vagy a „nemzeti érdek” stb. fogalmai írnak körül. (Laki 2009)

 

A rendszerváltást követően tehát egy dezintegrált, polarizált és fragmentált gazdaság és társadalom alakult ki Magyarországon, és máig az is kiderült, hogy a magyar újkapitalizmus csak ebben a dezintegrált, szétesett és polarizált formában képes önmagát újratermelni. Másként fogalmazva: nem eseti vagy átmeneti zavarokról van szó, hanem arról, hogy ez az újkapitalizmus rendszerspecifikus működésmódja, amely egyben a rendszerváltó politikai osztály közös teljesítménye, ugyanis ugyanazokat a „félperifériás” állapotokat építették és reprodukálták mind a magukat konzervatívnak, mind a magukat szociálliberálisnak nevező pártok-kormányok. „Rendszerkorrekcióra” lenne szükség, amelyre a politikai elit jelenleg felkészületlen. (Gazsó 2004)

 

A generáció reprodukció új irányzatai

 Amikor „generációs reprodukcióról” beszélünk, akkor arra utalunk, hogy a modern társadalmakban a fiatalok társadalmi felkészítését és beillesztését – már a gyerekvállalás mozzanatától kezdve, az iskolai-szakmai felkészítésén át egészen a munkavállalásig – sok és sokféle intézmény egyidejű működése kondicionálja. Ennek a család fontos, de csak az egyik eleme, hiszen tevékenységét olyan intézmények „egészítik” ki, netán „segítik”, mint az oktatási-képzési rendszer, az önkormányzatok, az egészségügy, a kortárscsoportok, az egyházak, a média, a munkaügyi és a civil szervezetek, és persze az állam. Ezen intézmények között az ország társadalmi-gazdasági berendezkedésének, fejlettségének hagyományainak, szükségleteinek stb. megfelelően kialakulnak bizonyos funkció- és munkamegosztási, erőforrás-elosztási és érdekviszonyok, amelyek összműködése optimális esetben szabályozottá, kiszámíthatóvá és hatékonnyá teszi a fiatal korcsoportok társadalmi felkészítését. De ennek az ellenkezője is előfordulhat – pl. rendszerváltás, válság idején – amikor nem csupán egyes intézmények, hanem az egész intézményrendszer működésében zavarok keletkeznek, így az társadalmi méretekben képtelen ellátni a fiatal korosztályok hatékony-versenyképes felkészítését-beillesztését. Ennek természetesen az egész társadalom látja a kárát. Gondoljuk csak meg, mennyire más körülmények között nőnek fel azok a fiatalok, akik jómódú családokból származnak, gazdag és fejlődő települések jól ellátott és kiváló szolgáltatásokat nyújtani képes iskoláiban tanulnak, mint a „gettósodó” települések, zömében munkanélküli családokból származó gyerekei, akik rosszul ellátott iskolákban készülhetnek a jövőjükre. Nyilvánvalóan alapkérdés a generációs intézményrendszer erőforrásokkal való ellátottsága, működésének hatékonysága és minősége, hiszen az Unió tagjaként funkcionáló magyar újkapitalizmusban sem lehet elvárni egyetlen intézménytől (pl. a családtól) a fiatalok versenyképes felkészítését – és persze a felelősséget sem ráhárítani – melyre ma hazánkban nagy az ideológiai-politikai késztetés.

 

Röviden az új irányzatokról

Az ifjúsági munkanélküliség megjelenése és tömegessé válása lett az új irányzatok egyike, amikor a kilencvenes évek elején a fiatalok sokasága szorult ki a munkaerőpiacról, jóllehet néhány évvel korábban még jószerivel minden iskolából kilépő pályakezdő el tudott helyezkedni. A helyzet máig állandósult tekintettel arra, hogy a 15-24 éves korosztályokban a munkanélküliek aránya többszöröse az átlagnak. A tömeges munkanélküliség sokkszerűen érte a társadalmat, hiszen arra – annak a „fogadására” – sem az állam, sem az iskolarendszer, sem az önkormányzatok, sem a család intézménye nem voltak felkészülve. Ez utóbbiak közül főként azokra a családokra gondoljunk, ahol a szülő(k) is elvesztették állásukat, bevételeik tragikusan csökkentek, lecsúsztak, elszegényedtek, és eme állapotok tartós fennmaradásával megindult a marginalizálódás generációs átörökítésének folyamata is.

További új elem – következvén a tömeges ifjúsági munkanélküliségből – hogy ezekben az években látványosan kitolódott az első munkába állás ideje, illetve jelentősen megnehezült és bizonytalanná vált a pályakezdés. Az ország egyes térségeiben alig vagy egyáltalán nem volt és nincs kereslet a pályakezdők iránt, máshol pedig a munkaadók kínálnak olyan feltételeket (pl. alacsony bér), és támasztanak olyan követelményeket (pl. hosszú munkaidő, szakmai gyakorlat), melyek a fiatalok számára nem vonzók, alig elfogadhatók és/vagy nem teljesíthetők. A karrierépítés számottevő anyagi, szellemi, fizikai stb. erőfeszítést igénylő „befektetéssé” vált, mely nem nagyon tűr meg maga mellett a családot-gyereket. A tanulás és a munkavállalás közti „átmenet” sem válik el olyan élesen, mint korábban, és sokan a kétféle tevékenység „váltogatásával” élik az életüket, ami az önálló élet- és pályakezdés idejét akár 30 éves korig is kitolja. Ugyanakkor szép számmal találhatók olyanok is, akik 17-18 évesen alacsony iskolázottsággal és képzettség nélkül léptek-lépnek ki a munkaerőpiacra, ami korlátozza vagy lehetetlenné teszi elhelyezkedésüket, vagyis a munkaerő-piaci integrálódás és a pályakezdés folyamatai sokféle bizonytalansági elemmel terheltek és a társadalmi polarizáció jegyében zajlanak.

A vázoltak következtében jelentősen felértékelődött és számottevően meghosszabbodott az ifjúkori iskolázás. Egyértelművé vált, hogy a munkaerőpiacra azok sem tudnak belépni, akik az alapiskola után nem akarnak, vagy tudnak (pl. anyagiak okán) hosszabban tanulni, illetve elfogadottá vált, hogy a magasabb végzettség nélkülözhetetlen a sikeres társadalmi beilleszkedésben és az életpálya megalapozásban. Továbbá az sem képezi vita tárgyát, hogy az, aki tényleges vagy funkcionális analfabétaként hagyja el az iskolarendszert – vagyis nem tud megfelelően olvasni, írni, számolni – annak felnőttként a sincs esélye sikeresen részt venni a képzésben. Azokra tehát, akik az ifjúkori iskolázás során nem készültek fel az aktuális és a várható munkaerő-piaci követelményekre és az ezekkel való lépéstartásra, nem feltétlenül igaz az, az állítás, hogy azért nincs munkájuk, mert „nem akarnak dolgozni”. Ugyanis ennél tragikusabb a helyzet: „nem tudnak dolgozni”, mert erre nem készültek fel, illetve nem készítették fel őket. És ebben nem csupán az érintett egyén és családja felelősségét kell megállapítanunk, hanem mindazon intézményekét, amelyek közvetlenül vagy közvetve – pl. oktatási-képzési rendszer, önkormányzat, állam, – részt vesznek a fiatal generációik társadalmi felkészítésében.

Nyilvánvaló, hogy a fiatalok tömeges és hosszú iskolai elhelyezésének – „parkoltatásának” – komoly pénzügyi, létesítményi, személyi, habitusbeli stb. előfeltételei vannak, azonban ezek a kilencvenes évektől máig társadalmi méretekben hiányoznak hazánkban. Így az iskolában töltött hosszú idő sok esetben haszontalan – pl. nincsenek követelmények, sok fiatal nem kap-szerez érvényes vagy versenyképes tudást – ilyenkor a „parkoltatás” jelentése azonos az idő- és pénzpocséklással.

 

A generációs újratermelődés további új eleme, hogy a vázoltak következtében kitolódott a fiatalok szülői családról való leválásának, függetlenedésének, önálló életkezdésének, családalapításának és gyermekvállalásának az ideje. Továbbá a párkapcsolatok is átértékelődtek, hiszen a kilencvenes évekig hazánkban ritkának (deviánsnak) tekintett élettársi kapcsolat ugrásszerűen megnőtt a fiatalok körében. A rendszerváltókat és az új rendszert minősítő fontos tény, hogy a kormányra került politikai pártok mind a mai napig nem alakítottak ki olyan lakáshoz jutási mechanizmust hazánkban, amely az újkapitalizmus működési viszonyaival adekvátan, folyamatosan és társadalmi méretekben képes lenne biztosítani a társadalmi újratermelődés e fontos feltételét.

Fontos tény, hogy a generációs reprodukciót biztosítani hivatott intézményrendszerben súlyos válság alakult ki. Ez azzal kapcsolatos, hogy az állam már a nyolcvanas években megkezdte kivonulását az oktatás-képzés, a lakásügy stb. területéről, hangsúlyozva, hogy e szükségletek ellátása és finanszírozása elsősorban családi (egyéni) feladat. Ezzel az állam a generációs intézményrendszerben a feladatok újraosztotta – vagyis más intézményekre (pl. család, önkormányzat, iskola) hárította a finanszírozás és ellátás felelősségét – anélkül, hogy egyidejűleg az erőforrásokat is újraosztotta volna. Ez praktikusan az erőforrások e területekről történő kivonását eredményezte, ami a rendszerváltás után – most már más ideológiákra, értékekre, jövőképre, racionalitásokra stb. hivatkozva – folytatódott és súlyos válsághoz vezetett. Nyilvánvaló, hogy ahol a munkanélküli és az elszegényedő lakosság mögött nem áll erőforrásokkal jól ellátott önkormányzat, amely a kor követelményei szerint felszerelt iskolát, színvonalas oktatást és egyéb kiegészítő szolgáltatásokat képes kínálni, ott az iskolából kikerülő ifjú nemzedékek sem lesznek versenyképesen felkészítve a továbbtanulásra és a munkaerő-piaci kihívásokra. Mivel pillanatnyilag sokkal gyakoribb a szegény lakosság, az ellehetetlenült önkormányzat és a színvonaltalan iskola kombináció hazánkban, mint ennek az ellentettje – bár anyagiak ellenében magas szintű oktatáshoz hozzá lehet jutni, amit persze a lakosság nagy része képtelen megfizetni – hazánkban az iskolai szegregáció különféle formái léteznek. A versenyképtelen fiatalok sokasága nem csupán egyéni probléma, hiszen ezzel az adott társadalom is veszít a versenyképességéből.

 

Jeleznénk azt is, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a gyerekek. Amíg 1992-ben a csecsemőkorúak 16, addig 1997-ben már közel egyharmada (31%) élt szegény családban. Az óvodáskorúaknál ezen idő alatt 14-ről 26 százalékra, az általános iskolások körében 12-ről 22 százalékra nőtt a szegénységben felnevelkedők aránya. Mivel ez a trend is állandósult, a politika ugyan rábólintott egy több évtizedes gyerekszegénység elleni program megindítására, jóllehet a finanszírozására nincs garancia. Amikor tehát a következőkben a fiatalok társadalmi tapasztalatairól, közérzetéről, társadalomképéről, intézményekhez való viszonyáról, elvárásairól vagy félelmeiről esik szó, akkor mindig vegyük figyelembe, hogy közülük nem kevesen már gyerekkorukban gazdag tapasztalatokat szerezhettek olyan területeken, amit mély-szegénységnek, nélkülözéseknek, iskolai kudarcoknak stb. szokás nevezni.

 

Ahogy a fiatalok a társadalmat látják

 Nos, a fiatalok által felvázolt társadalomkép elég nyugtalanítónak – lásd a fiatalok legégetőbb problémáinak listáját – látszik, pedig ekkor még csak 2008-at írtunk.

E vizsgálatban megkérdezett nyolcezer 15-29 éves fiatal négyötöde (81%) úgy ítélte meg, hogy szerinte az ország gazdasági helyzete „romlott” a kérdezést megelőző évtizedben, közel ugyanennyien (77%) az emberek életszínvonalának, háromötöde (60%) pedig saját családja anyagi helyzetének a „romlásáról” számolt be. „Javuló” helyzetről sorrendben mindössze 3, 4 és 6 százalékuk tett említést. A 2008-as kérdezés idején a jövőre vonatkozó várakozásaik sem voltak derűlátóbbak, hiszen egynegyedük sem (22-23%) bizakodott az ország gazdaságának és az emberek életszínvonalának a „javulásában”, és alig valamivel többen (26%) reménykedtek abban, hogy saját családjuk anyagi helyzete „javuló” irányt vesz.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy az érintetteknek csupán a fele állította magáról-családjáról, hogy nincsenek anyagi gondjaik – „gond nélkül élnek” (6%), illetve „beosztással jól kijönnek” a jövedelmeikből (44%) – míg a másik fele jövedelmeik és így fogyasztási lehetőségeik korlátozott vagy elégtelen voltáról számolt be. Ugyanis egyharmaduk (35%) tapasztalta úgy, hogy a jövedelmeikből „éppen hogy kijönnek”, további egytizedük (12%) szerint „hónapról hónapra anyagi gondokkal” küszködnek, egy töredékük (3%) pedig megélhetésüket olyan állapotként írta le, amit „nélkülözésnek” szokás nevezni. A megélhetés ezen utóbbi formáinak jellemzője, hogy sok családnál a háztartás jövedelmei nem tartanak ki a következő havi bevételekig. Ez a kínos helyzet a „nélkülözések közt élő” családok szinte mindegyikénél, a „hónapról hónapra anyagi gondokkal” küszködők több mint négyötödénél (84%), de még a jövedelmeikből „éppen hogy kijövő” családok több mint kétötödénél (38%) is havi-kéthavi gyakorisággal fordult elő, vagyis tömegek billegnek a havi pénzügyi egyensúly határán, sokan pedig már át is billentek ezen.

Fontos információkat hordoz az a tény is, hogy a fiataloknak mindössze egytizede (11%) jelezte, hogy családja képes a megélhetésen túl „rendszeresen” félretenni, kétötödük (39%) „esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a fiatalok másik fele (48%) olyan családban él, amely „nem tud félretenni” jövedelmeiből. Jeleznénk, hogy itt nem a felhalmozás luxusáról van szó, hanem azokról a nagyon kézenfekvő szükségletekről – a szülői családról való leválás, az önálló egzisztencia megteremtése, a lakásépítés (vásárlás), a családalapítás, a gyerekvállalás stb. – mely események igencsak igényelnék a rendszeres egyéni-családi tartalékolást.

Miután az újkapitalizmus viszonyai között állandósult az alacsony foglalkoztatottság és a magas ifjúsági munkanélküliség, így az sem meglepő, hogy a munkaerőpiacra kilépett fiataloknak közel kétötöde (37%) említést tett munkanélküli élethelyzetéről: fővárosiak fiatalok közül kisebb (26%), a kisvárosiak és a falusiak közül nagyobb arányban (40-43%) számoltak be erről, de találunk olyan régiót (Észak-Alföld), ahol az érintettek több mint a fele (53%) jelezte ezt. Ennél persze sokkal rosszabb a helyzet, ugyanis a munkanélküliségtől való félelem sok fiatal életének állandó kísérőjévé vált: mintegy kétötödük (38%) „tartott attól” – a 2008. év utáni fejlemények okán aligha alaptalanul – hogy a közeljövőben elveszítheti az állását. Mindezek a munkaerő iránti kereslet alacsony szintjéről, a kiszámíthatatlan munkaerő-piaci mozgásoknak való nagyfokú kitettségről, az eddigi elhelyezkedési procedúrákat és a munkanélküli léthelyzetet kísérő egzisztenciális és pszichikus bizonytalanság személyesen megélt negatív tapasztalatiról adnak hírt, és arról, hogy sokan miért kényszerülnek szülőföldjük elhagyására. Mi több hazájuk elhagyására, hiszen a kérdezettek közel három tizede (28%) azt mondta, hogy tervei közt szerepel a külföldi munkavállalás. A fiatalok pontosan tudják, hogy az államra nem, csak magukra-családjukra támaszkodhatnak – tapasztalataik szerint a munkaközvetítéssel foglalkozó hivatalok mindössze 7 százalékuknak tudtak segíteni az elhelyezkedésben – jóllehet a kormányok alkalmasint nem fukarkodnak a „munkanélküliek”, a „segélyen élők” elmarasztalásával, sőt megbélyegzésével. Így talán érhető, hogy miért is érzik „rosszul” magukat a munka világába sodródó pályakezdők, és miért tartanak a személyes élet és a munkahelyi karrier tervezhetetlenségétől, és a jövőtől.

 

A 15-29 éves fiatalok zöme – szintén nem meglepő módon – elfordult a politikától, a pártoktól és a közélettől is. Pártnak vagy politikai ifjúsági szervezetnek alig 2-3 százalékuk tagja, de ezek az arányok a szakmai egyesületek, az emberjogi mozgalmak, a környezetvédelmi vagy egyházi szervezetek esetében sem magasabbak, mint ahogy a szakszervezeteket is elkerülik (tag 2%) a fiatalok az ismert érdekérvényesítési képesség okán. Hangot adtak fenntartásaiknak, sőt csalódottságuknak a politikai intézményrendszer működésével és annak teljesítményével kapcsolatban, amennyiben válaszaikból két, a demokráciákban fontos intézmény – az országgyűlés és a kormány – tevékenységében való bizalom megrendülését regisztrálhatjuk. Ugyanis a kérdezettek több mint kétharmada (69%) „egyáltalán nem” vagy „inkább nem” bízott a kormányban a 2008-as vizsgálat idején, de az országgyűlés kapcsán is hasonlóan magas arányban (60%) jelezték a bizalom hiányát. A fiatalok ugyan látták azt a látványos fenekedést, amely 2008-ban a „kormány és ellenzék”, illetve az un. „baloldaliak és jobboldaliak” között zajlott, de tisztában voltak ezek propaganda jellegével, azzal, hogy a gyűlölködő pártharcoknak nincs tényleges társadalmi és gazdasági hozama. A fiatalok és szüleik régóta tapasztalhatták, hogy a pártok csak egymást akarják lejáratni-legyőzni, ígérvényprogramjaik kimondottak erre készülnek, vagyis gazdasági-társadalmi megalapozottság hiányában bármelyik párt alakít is kormányt, az, az ország és a lakosság zömének életében nem hoz javulást, mint ahogy erről az „ország gazdasága”, az „életszínvonal” és „családjuk anyagi helyzete” tekintetében nyilatkoztak is. Úgy gondoljuk, hogy a fiatalok többsége tisztában van a politika rendszer működésének kiüresedésével, hiszen mire föl a „kibékíthetetlen” ellentét és ádáz harc a mindenkori „kormány és ellenzék”, a „baloldaliak és jobboldaliak között”, ha a fiatalok számottevő része által jelentősnek gondolt és személyesen is megélt „gazdagok és szegények közti” egyenlőtlenségek sokrétű problémakötege nincs megjelenítve a politika szférájában. A mindennapjaik részét képező problémákra utalnak ezzel a fiatalok – a munkanélküliségre, az elszegényedésre, a létbizonytalanságra, a kilátástalanságra, a bűnözésre stb. – és érthetetlen számukra, hogy ezek a magyar „demokráciában” miért nincsenek átpolitizálva.

 

Vajon csodálkozhatunk-e mindez után azon, hogy a fiataloknak csupán a fele (48%) értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb”, míg a másik fele szerint „a hozzám hasonló emberek számára az egyik politikai rendszer olyan, mint bármelyik másik” (36%), illetve „bizonyos körülmények között egy diktatúra jobb, mint egy demokratikus politikai rendszer” (16%). Úgy tűnik, hogy a fiatalok tapasztalataik alapján fogalmazták meg a fenti válaszokban kifejeződő kétségeiket, hiszen ők a rendszerváltás után kialakult-kialakított új „demokratikus rendszer” egésze működését és teljesítményét figyelembe véve mérlegeltek, és nagyobb hányaduk ennek egyetlen szférájáról sem tudott úgy nyilatkozni, hogy ott ne sorolt volna fel súlyos, az ország, a lakosság, a saját és családja életét hátrányosan érintő anomáliákat. Vagyis a politika területéről, alapvető intézményei-rendszere tevékenységének hatékonyságáról csakúgy kritikusan, sőt csalódottan-kiábrándultan nyilatkoztak, mint az újkapitalizmus gazdasági és társadalmi teljesítményéről.

 

A vázoltak – sok más mellett – arra is utalnak, hogy a fiatalok inkább hisznek tapasztalataiknak, saját maguk, családjuk vagy a kortársaik által megélt valóságnak, mint a rendszerváltó pártok-csoportok propagandáinak, így könnyen elképzelhető, hogy saját álláspontjuk eltér, sőt ellent is mond az új politikai, kulturális és gazdasági elitek képviselte értékvilágnak és történelemképnek. Egyáltalán nem biztos – mint a fentiekben is láttuk – hogy az új elit uralma alatt kiépült-kiépített újkapitalizmust a „demokrácia” csúcsteljesítményeként fogják megítélni a fiatalok, és egyetértenek azzal a közkézen forgó politikai szlogennel, amely kényszerűen elismerve a gondokat, azt mondja: „ jó-jó, vannak még problémák (szegénység, munkanélküliség, gettósodás stb.), de nálunk legalább demokrácia van”. Kétségeik támadnak, hogy vajon mitől „sikeres” az a rendszerváltás, amelyben léptékekkel több a „vesztes”, mint a „nyertes”, hogy milyen „demokratikus rendszer” az, amely tapasztalataik szerint is egyre „romló” gazdaságot műkötet és egyre romló „életszínvonalat” biztosít, vagy, amelyben az egzisztenciális bizonytalanság társasalmi léptékű, a személyes élet nem látható előre és nem tervezhető, a magára hagyatottság és a sodródás pedig tömegélmény. És milyen „demokrácia” az, ahol becsületes munkával, szorgalommal, tudással és kitartással nem lehet boldogulni, ahol a dolgozók jogait a „bűnös” államszocializmushoz képest is megnyirbálják, ahol az elbocsájtástól való félelem állandósult, ahol nem érdemes belépni a szakszervezetbe, mert nincs érdekérvényesítő képessége, és ahol négy-öt millió szegény írott jogait sem tudja érvényesíteni. Kétségeik támadnak az új elit szavahihetőségét illetően, hiszen mérvadó politikusok sokszor mást mondanak itthon és mást külföldön, mást a párthíveknek, mást a befektetőknek és mást az EU-bizottságban: pl. a külföldi befektetők az egyik helyen az „ördögi globalizáció képviselői” a másikon pedig a „magyar gazdaság motorjai”. És, hogy még nagyobb legyen a káosz, néhány politikai párt az elmúlt két évtizedben a „mindenható” piactól eljutott a „kizsákmányoló” piacig, a „szolgáltató” bankoktól a „tőzsdéző” bankokig, a „gonosz” államtól a „jó gazda” államig, vagyis ami hivatalosan az egyik nap kőbe vésett igazságként és megmásíthatatlan igazodási pontként szolgált, az a másik nap már hazugság, sőt ellenséges vélekedés.

 

Nos, a vázoltak ismeretében egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a fiatalok nem csupán a rendszerváltó elit jelenre vonatkozó állításait nem hiszi-fogadja el, de a múltra vonatkozó propaganda történelemképeit sem.

Ebbe az összefüggésbe enged némi betekintést az a kérdés, amely a jelenlegi és az előző – a Kádár-rendszer – összehasonlítását kérte a 15-29 éves fiataloktól, és nemcsak úgy „általában”, hanem konkrét és egybevethető társadalmi szolgáltatások vonatkozásában. Hangsúlyoznánk, hogy a kérdésben az „előző rendszer” megnevezésekor nem az új elitek által az erkölcsi megbélyegzés szándékával kizárólag negatív jellemzőkkel felruházott „kommunista diktatúra” vagy az „elmúlt negyven év” megjelölések valamelyikét használták a kutatók, hanem a Kádár nevével jegyzett szocialista rendszervariánst. Tették ezt azért is, mert köztudott, hogy egyfelől hazánkban az államszocialista berendezkedésnek két jelentősen eltérő társadalom és gazdaságszerveződési formáját ismerjük, másfelől a rendszerváltás aktuálisan a Kádár-korszak kapitalizálását jelentette. Ami az első összefüggést illeti, a Rákosi-korszak államosító, padláslesöprő, feljelentő, internálótáborokat működtető, naturálgazdálkodással túlsúlyos és egyetemlegesen szegény – a lakosság döntő hányada szó szerint szegénységben élt – szovjet mintájú szocializmusát nem lehet összetéveszteni vagy azonosnak tekinteni a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusával”. Jóllehet ez utóbbi szocializmusvariáns sem volt demokratikus, politikai ellenfeleit ez is üldözte, az állam társadalom feletti kizárólagossága itt is domináns maradt, azonban a hatvanas évektől rendszerkorrekciót hajtott végre. Modernizációs teljesítményei közt tarthatjuk számon, hogy határozottan elmozdult az áru- és pénzviszonyok irányába, hogy a társadalmat az extenzív iparosításnak megfelelően átstrukturálta és megkezdte egy „alkalmazotti társadalom” kiépítését, hogy az agráriumban iparszerű termelési rendszereket hozott létre és integrálta a „nagyüzemi” és a „háztáji” termelést, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektől támogatta a magánvállalkozásokat, vagy, hogy a fogyasztást felhasználta a rendszer legitimálásában.

 

A fiatalok véleményének megoszlása aszerint, hogy a jelenlegi vagy az előző (Kádár) rendszert tartották-e „jobbnak” bizonyos jellemzők összehasonlításában (százalékban)

 

Véleménye szerint a mostani vagy az előző (Kádár) rendszer volt-e a jobb az alábbi szempontokat összehasonlítva

Előző rendszer

Mostani rendszer

Összesen

1. szociális biztonság

76,8

23,2

100

2, szabadságjogok (szólás, vallás, gyülekezési jogok)

17,3

82,7

100

3. munkalehetőség

78,4

21,6

100

4. fiatalok érvényesülése

40

60

100

5. gyerekek helyzete

52,1

47,9

100

6. szórakozási lehetőségek

14,4

85,6

100

7. felsőoktatásban való részvétel

19,8

80,2

100

8. lakáshoz jutás lehetősége

74,2

25,8

100

9. napi megélhetés

74,8

25,2

100

10. és mindent egybevetve melyik rendszer volt a jobb?

48,9

51,1

100

Forrás: „Ifjúság 2008”

 

Arról nincs képünk, hogy a 15-29 éves fiatalok a Kádár-rendszer fentiekben vázolt teljesítményeiről mennyi tudással rendelkeztek a 2008-as vizsgálat idején – gyanúnk szerint az iskolákban hivatalosan átadott ismeretek közelebb állhattak-állhatnak a pártpropagandák uralta médiában e korszakról közvetített egyoldalú-megbélyegző, azt „bűnösként” felmutató képekhez, mint a valósághoz – válaszaik azonban két dologról mindenképpen tanúskodnak. Egyfelől, hogy más forrásokból sokkal tájékozottabbak, mint azt az új elitek remélték és költséges propaganda-történelemírásuk hatékonyságában bízva feltételezték, másfelől, hogy történelemfelfogásuk is jóval differenciáltabb és reálisabb. A táblázat tanúsága szerint ugyanis a fiatalok körében nagyfokú egyetértés alakult ki azon területek megjelölésében, amelyekben az „újkapitalizmus” és amelyekben az államszocialista „Kádár-rendszer” szolgáltatásait ítélték „jobbnak”. A „szabadságjogok” (83%), a „szórakozási lehetőségek” (86%) és a „felsőoktatásban való részvétel” (80%) tekintetében a 15-29 évesek elsöprő többsége az új rendszer, míg a „szociális biztonság” (77%), a „munkalehetőségek” (78%), a „lakáshoz jutás” (74%) és a „napi megélhetés” (75%) viszonylatában az államszocializmus teljesítményét ítélték „jobbnak”

Szeretnénk előrebocsátani, hogy felfogásunk szerint szó sincs itt sem a fiatalok „megtévesztéséről”, sem valamiféle „torz történelemképről”, sem az államszocializmus „visszasírásáról”. Kizárólag az az egyszerű probléma áll a fókuszban, miszerint az állampolgárok társadalmi szükségletei egyfajta rendszerbe szerveződnek, melyek közül az egzisztenciális biztonság, a kiszámíthatóság stb. alapvető jelentőséggel bírnak. A fiatalok tehát nem állítanak többet mint azt, hogy ismereteik szerint ezek biztosításában – pl. munkalehetőség, napi megélhetés, szociális biztonság – a Kádár-rendszer a maga korában kedvezőbb szolgáltatásokat nyújtott, mint az új rendszer. Persze ezzel azt is állítják, hogy az újkapitalizmus képtelen e számukra fontos, a létbiztonsággal, a megélhetéssel, a kiszámíthatósággal stb. kapcsolatos szükségletek kielégítésére, ami egyszersmind azt a politikai üzenetet is közvetíti, miszerint az ezek nyomán keletkező feszültségek is társadalmi méreteket öltöttek, amint erre a korcsoportjuk égető gondjai felsorolásánál utaltak is. Elképzelhető, hogy a rendszerváltó elitnek felettébb kínos, hogy például a fiatalok többsége egy olyan rendszer bizonyos teljesítményeiről nyilatkozik elismerően és tekint mintának, melyet ők „kiátkoztak” – és, hogy e tekintetben a „szocializmust” hatékonyabbnak ítéli meg, mint az általuk kiépített új rendszert, vagy hogy a történelem menetét velük szemben nem a „bűnösből” az „erkölcsös”, a „nyomorból” a jólét” stb. irányába mozgónak látja – ennél azonban kínosabbak a reálfolyamatok. Mondjuk mint az a realitás, hogy amíg az Európai Unió legfejlettebb országaiban olyan kapitalizmust alakítottak ki, amely társadalmuk integráltságát, a fő mozgásirányokról történő leszakadás, az egyenlőtlenségek és a kirekesztődés minimalizálását, a társadalmi szolidaritás és kohézió fenntartását, a társadalmi szolgáltatások biztosítását stb. alapvető céljának tekinti, addig hazánkban a rendszerváltás után ezzel éppen ellentétes irányzatokon nyugvó-újratermelődő kapitalizmus jött létre. És a legfejlettebb kapitalista országok nem azért teszik ezt, mert „kommunizmust” akartak-akarnak építeni, hanem, mert a fentieket alapvető európai értékeknek tartják – a „demokráciájuk” alapjának – és, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy elherdálják a képzett, magas munkakultúrát hordozó, motivált stb. „humán-erőforrást”, ami a tömeges szegénység és marginális lét velejárója. Továbbá, mert azt is tudják, hogy az elszegényedés, a leszakadás és a kirekesztés tömegfolyamatai rontják az ország versenyképességét, polarizálják és anarchizálják a társadalmát, és távlatosan aláássák és veszélyeztetik a demokráciáját. Vagyis reális kihívás a fiatalok sokaságának külföldi munkavállalása, mivel a fejlett uniós országok képesek és hajlandók mindazon szükségleteket kielégíteni a létbiztonság, a foglalkoztatás és a jövedelmek terén, melyeket a magyar újkapitalizmus alig vagy egyáltalán nem, továbbá demográfiai okokból érdekeltek is a nyitott uniós munkaerőpiac körülményei között ezeket biztosítani. Számolni kell azzal, hogy a legiskolázottabb, a legképzettebb és a legmotiváltabb csoportok kiáramlása tovább rontja az ország versenyhelyzetét, és állandósítja a félperifériás állapotokat. Aztán az is realitás, hogy az elszegényedés-marginalizálódás állandósult folyamatai, az ország sodródása és a rendszerváltó elitek politikai manipulációi – pl. a szakszervezetek, a kamarák, a civil szervezetek stb. pártosítása és politikai segédcsapatokként történő felhasználása okán a kollektív érdekmegjelenítés kiüresítése – hazánkban eddig sem a demokráciát erősítették. E trendek folytatódása tovább erősíti azt a valós problémát, hogy politikai alternatívák hiányában a fiatalok is – ha egyáltalán lehet – még inkább elfordulnak a politikától és a pártoktól, és, akik nem, azok a szélsőségek felé fognak tájékozódni. Nem alaptalan tehát feltételezni, hogy a munkanélküliségtől és a szegénységtől való félelem, a gazdasági-társadalmi-politikai kiszolgáltatottság, a személyes függés, a kiszámíthatatlan és bizonytalan jelen és jövő érzete stb. felülírják a politikai demokrácia jogintézményeinek papíron létező működését és teljesítményét.

Ismételten hangsúlyoznánk: szó sincs arról hogy a fiatalok „visszasírnák” az államszocializmust vagy a Kádár-rendszer korabeli viszonyai közé kívánkoznának vissza, hiszen többségük nem is élt akkor. Sokkal inkább arról, hogy az új elit hatalma alatt kialakult-kialakított újkapitalizmus félperifériás társadalma nem képes a fiatalok alapvető szükségleteit kielégíteni, biztosítani a kor színvonalán történő felkészülésüket, megélhetésüket és társadalmi integrálódásukat, illetve a lépéstartást az Európai Unió mérvadó részével.

Nos, ha elfogadjuk, hogy a fiatalok problémaérzékelése és az általuk felrajzolt társadalomkép reális – vagyis nem túlzó, nem pesszimista, nem cinikus stb. hanem reális – akkor az ezek nyomán keletkező, a fiatalokat érintő súlyos társadalmi anomáliák-konfliktusok realitását sem tagadhatjuk. Ezek politikai megjelenítése, kezelése és felelőssége stb. azonban már messze túlmutat az ifjúságon...

 

(A szoboszlói előadás írásos, és így bővebben kifejtett változata)

 

Ajánlott irodalom,

 Andorka Rudolf (1996) A társadalmi integráció gyenge kötései–rendszerátalakulás Magyarországon, Századvég, 1996/1.sz. (nyár),

 Berend T. Iván (2003) Kisiklott történelem (Közép- és Kelet-Európa a hosszú 19. században), História-MTA Történettudományi Intézet, Budapest,

 Bibó István ((1948) Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, in. Bibó István válogatott tanulmányok 1945-1949, Magvető Kiadó, Budapest, 1986.

 Bihari Mihály (2005) A magyar politika 1944-2004, Politikai és hatalmi viszonyok, Osiris Kiadó, Budapest,

 Ferge Zsuzsa (2002) Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban, Szociológiai Szemle, 2002/4.,

 Ferge Zsuzsa (2006) Struktúra és szegénység, In. Kovách Imre szerk. Társadalmi metszetek, Érdekek és hatalmi viszonyok, individualizáció és egyenlőtlenségek a mai Magyarországon, Budapest, Napvilág Kiadó,

 Gazsó Ferenc (2004) Irányváltás a társadalompolitikában, Magyar jelentésárnyalatok, Budapest, Kossuth Kiadó,

 Gazsó Ferenc (2006) Társadalmi struktúra és iskolarendszer, in. (Kovách Imre szerk.) Társadalmi metszetek, (Érdekek és hatalmi viszonyok, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon), Napvilág Kiadó, Budapest,

 Gazsó Ferenc-Laki László (2004) Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág Kiadó, Budapest,

 Gazsó Ferenc–Laki László–Pitti Zoltán (2008) Társadalmi zárványok, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest,

Kosáry Domokos (1990) Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867 (Magyarok Európában III.), Háttér Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest,

 Kopp Mária-Skrabski Árpád-Lőke János-Szedmák Sándor (1996) Magyar lelkiállapot az átalakuló társadalomban, Századvég, 1996 ősz.

Kopp Mária- Skrabski Árpád (2008) Hogyan teremthető politikai közösség egy individualista társadalomban? Századvég, 2008. 4. sz. Új évfolyam, 50. sz.

 Kovács Katalin (2005) Polarizálódás és falutípusok a vidéki Magyarországon, in. (Bognár László-Csizmady Adrienne-Tamás Pál-Tibori Timea szerk.) Nemzetfelfogások-Falupolitikák, UMK—MTA SZKI, Budapest, 141-152.o.

 Kulcsár Kálmán (1987) Reform, modernizáció, politika (Beszélgetés Kulcsár Kálmánnal- Sylvester András) Világosság, 1987/10. sz.

 Laki László Szabó Andrea (2012) Múlt a jelenben, avagy a politikai elit és a fiatalok eltérő történelemképe, Tekintet, 2012/3. május-június,

 Laki László (2009) A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás”, Napvilág Kiadó, Budapest,

 Lóránt Károly (2007) A Magyarország eladósodásával kapcsolatos legfontosabb tudnivalók, Nemzeti Érdek, I. évf. 4. szám. (2007. tél)

 Pitti Zoltán (1997) Egészen eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon, Társadalmi Szemle,52.évf., 1997/8-9 sz.,

 Ránki György (1987) A magyarországi modernizáció történetéhez, Világosság, 1987/10.,

 Spéder Zsolt-Kapitány Balázs (2004) Szegénység és depriváció, KSH Népességtudományi Kutatóintézete, Budapest,

 Stiglitz J. E. (2004) Előszó a 2001. évi kiadáshoz, in. Polányi Károly A nagy átalakulás, (Korunk gazdasági és politikai gyökerei), Napvilág Kiadó, Budapest,

 Szelényi Iván (2004) Kapitalizmusok, szocializmusok után, Egyenlítő, 2004/4.