A hatalom határán – egy erdélyi roma közösség lojális kötődései^

„Én leuntatom¹ a romokat, hogy „ne szavazzatok!”, mert a felveszik a sok pénzt, s a romoknak annyi. „Úgyis leesik a bonotok², minek?” Avval menyünk, amelyikkel jó. Most mit csináljunk? Magyar jött? Magyarral menyünk. Most mit csináljunk? Én nem es gazdagodtam meg, s nem es szegényedtem meg velik.”

(idős, cigány férfi)

Bevezetés

[1]

Egyszer egy szomszédom panaszkodott a cigányokra. Aztán hozzátette: „na nem azért, mintha utálnám a cigányokat, hiszen nálunk is dolgoznak, de azok rendesek.” Megkérdeztem, hogy min lehet ezt lemérni, mire így felelt: „azok is krumplit és rántott húst esznek, mint mi.”

A téma kiválasztásában elsődleges szerepet játszott az, hogy a gáborok viselete markánsan megkülönbözteti őket más cigány és gádzsó[2] csoportoktól, melyet ők maguk is számos alkalommal hangoztattak. „Mi viseletünket nem változtattuk, egyáltalán …, ez ősi, ezek megvannak, mióta a gáborok…”-mondta az egyik idős gábor férfi. Erre alapozva öltözködési szokásaikat összetartozás-tudatuk egyik meghatározó szimbolikus elemeként fogadtam el, mely egyike azon feltételeknek, melyek mentén a csoport tagjai definiálják önmagukat. Ezt figyelembe véve azt próbálom meg bemutatni a jelen dolgozatban, hogy milyen a gábor identitás viszonya az etnikus viselethez, hogy hogyan tükröződik a viseletben a gábor öntudat és annak tartalmi változásai, milyen szimbolikus szerepe van a ruházatnak és mint médiumot, hogyan alkalmazzák.

Sváb hagyományok és katolikus szertartások összefonódása

Bevezetés

A sváb identitástudat megőrzése a budakeszi sváb lakosság életében, történetében – nem kizárólagosan ugyan, de jellemzően – azáltal valósulhatott meg, sőt, erősödhetett fel az utóbbi időkben, hogy a sváb vagy svábnak tartott szokások egybeolvadtak vagy szorosan összekapcsolódtak a katolikus egyházi élet, kivált az ünnepek szertartásaival. Jelképezheti ezt számunkra az úrnapi virágszőnyeg, melyet régtől, talán ittlétük kezdeteitől fogva elkészítenek a sváb családok, részfeladataiban is rögzült rítusként. Ez a virágszőnyeg a katolikus ünnep egyházi szertartásának fő helyszíne, sőt részévé is válik ennek. Ugyan változott többször (a történelmi változásokkal is párhuzamosan) a virágszőnyeggel beborítható út hosszúsága, változtak a szőnyeget elkészítő családok, családtagok is (főleg ma is a sváb leszármazottak készítik), változtak a szőnyeg hagyományos mintái is – de egyvalami megmaradt mindvégig: e katolikus ünnep, az Úrnapja szertartásait hangsúlyosan ezen a hosszú úton, virágokból kirakott mintáin, és a hozzájuk tartozó virágsátraknál tartják. Mert ezt, a hírnevessé vált  úrnapi szőnyegkészítést az 1946-os kitelepítés után Budakeszin maradt sváb családok magukénak érzik, saját hagyományukat és hagyományuk fennmaradását és megtartását látják benne.

Mindnyájunknak van okunk sajnálni, hogy ma egyre inkább a szociális identitás körül forog a világ: ide- meg odaszavazók, cigányok és magyarok, fiatalok meg nem annyira fiatalok, száz milliárdos felnőtt és százezer alultáplált gyerek, magyarországiak és EU-sok, piaci globalizálók és anti-globalisták, európai elitegyetemeken tanuló muzulmán kamikázék és terrorizmusuktól rettegő zsidó-keresztények stb.

Ez motiválhatta, hogy a Szegedi Tudományegyetem feltette a szerverére ezt az előadássorozatomat:

http://www.bibl.u-szeged.hu/~digit/garai_elvegyultem_es_kivaltam/

„Az antropológia egyik alapvető tanítása szerint minden kultúra egyenértékű és önmagában vizsgálandó, és nem az a feladata, hogy a specifikust elítélje, vagy beavatkozzon a kultúra működésébe”

Boglár Lajos (2001)

Bevezetés

2004 tavaszán, majd 2005 őszén néhány hónapra Indiába utaztunk[2]. Célunk a nyelvtanulás mellett az volt, hogy a magyarországi cigányokkal rokonnak vélt törzsekről[3] szakirodalmat gyűjtsünk, s hogy terepszemlét végezzünk. Szerettük volna megtudni, vajon van-e reális esély arra, hogy valamikor hosszabb kutatást végezzünk indiai törzsek között, hogyan fogadnak minket ők, s hogyan birkózunk meg mi a terepen adódó nehézségekkel.

Alaphelyzet

2010 szeptemberétől nyolc hónapig szociális munkásként dolgoztam Bicskén, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (a továbbiakban: BÁH) által működtetett Befogadó Állomáson, amely az egyetlen menekülttábor az országban, ahol külön intézmény működik a kísérő nélküli kiskorú menekültek  számára. A menekültek ellátása, eljárásuk koordinálása a BÁH hatáskörébe tartozik,[1] elhelyezésük pedig befogadó állomásokon /ún. (elő)integrációs központokban/ történik. A szociális munkások a menekültek magyarországi integrációját igyekeznek támogatni, elősegíteni. A téma azért problematikus, mert hazánkban jelenleg számos olyan tényező van, amelyek hátráltatják a menekültek itteni küzdelmeit, boldogulását. Ezek a korlátok elsősorban a magyar menekült-, illetve bevándorláspolitika idegenrendészeti, nemzetbiztonsági szemléletéből, a magyar ellátórendszer kapacitáshiányából, a bürokrácia hatalmas mértékéből és átláthatatlanságából, a menekülteket segítő civil szervezetek forráshiányos helyzetéből és a magyar társadalom idegenellenességéből fakadnak. A menekültek egy igen sérülékeny csoport, azon belül különösen azok a 18 év alatti gyerekek, akik felnőtt kísérő nélkül érkeznek az országba. A kulturális különbségek, a kiskorú menekültek traumatizált állapota így szintén kihívást jelentenek, ám ez önmagában nem lenne probléma: ha a rendszer életképesebb lenne, hatékonyabban lehetne segíteni a másságból fakadó problémák áthidalását. A hatékonyság természetesen a szociális munkások szakmai tapasztalatától, kulturális érzékenységétől és érzelmi intelligenciájától is függ, amely téren természetesen mindenhol tapasztalhatók eltérések.

A közép- és kelet-európai rendszerváltásokhoz/rendszerváltozásokhoz képest kevés késéssel bukott meg a „fehér”, búr-afrikáner uralom a Dél-Afrikai Köztársaságban. A politológus, még ha nem is a tranzitológia témakörének kutatója, meglehetősen sok hasonlóságot vél felfedezni a dél-afrikai és a magyarországi rendszerváltás/rendszerváltozás között. Mindkét esetben lényegében olyan tárgyalásos hatalomátadás zajlott le, amely során a meggyengült helyzetben lévő régi elit és az ellenzék együttműködésének eredményeként született meg a demokrácia. Igaz, a dél-afrikai esetben lényegesen nagyobb volt a tömegek nyomásának szerepe, és az átmenet egyik résztvevője, a börtönből kiengedett Nelson Mandela vezette ellenzéki Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) olyan tömegtámogatásra támaszkodhatott, amellyel a szovjetizált közép- és kelet-európai térség ellenzéki mozgalmai közül csak a lengyelországi Szolidaritás büszkélkedhetett.

2008-ban kezdtem interjúkat készíteni a magyarországi három szunnita Iszlám közösség vezetőivel, hogy megtudjam, melyek az egyes közösségek közti hasonlóságok, és különbségek, mind ideológiai, politikai, valamint a sikeres integrációhoz vezető út értelmezésének szempontjából. Az egyes közösségek jellemzését megelőzően megkísérlem felvázolni a Magyarországon élő muszlim kisebbség összetételét, vallási magatartását, valamint azokat a kihívásokat, melyeket az integráció szempontjából kell leküzdeniük.

A három szunnita Iszlám közösség ideológiája számos pontban különbözik: a legfőbb eltérés az ideológiai különbségeken kívül a vallás és az identitás, valamint a vallás gyakorlása egy európai társadalomban – legkivált e témakörökben mutatható ki.

Bevezetés

Az alábbi munka egy kutatás tapasztalatait foglalja össze, amelynek keretében egy kelet-magyarországi város cigánytelepén élő közösségben végeztünk terepmunkát változó intenzitással másfél éven keresztül.[1]

Eszköz és módszer

A kutatók

Harmadéves antropológia szakos hallgatóként kezdtem a terepre járni, férjemmel, aki akkor végzős szociológus volt. Ez a tény több szempontból is jelentőséggel bírt: házaspár mivoltunk természetesen befolyásolta a közösségben elnyert státusunkat, míg eltérő de mégis rokon elméleti hátterünk befolyásolta a kutatás fókuszának, illetve prekoncepcióinknak a ki- és átalakulását. Az első kérdéssel egy későbbi alfejezetben kívánok bővebben foglalkozni, az alábbi 2. pontban azonban áttekintek egyes előfeltevéseket, amelyekkel a kutatás során éltünk és amelyekre bevallottan jelentős hatást gyakorolt a magyarországi cigánysággal foglalkozó kortárs szociológiai diskurzus.

„Uszkában jól élnek a cigányok

mert Sértő doktor oly’ kegyes volt hozzájuk

Lóvét tesz a roma csávó zsebébe

Cigány asszony tyúkot főz ma ebédre.

Süt a nap, süt a nap, sehol se baj süt a nap.

Roma csávó szeress engem már!

Süt Elvira három tepsü kalácsot,

A cigányok azon ropják a táncot.

Cigányoknál ma van a dínom-dánom

Holnap aztán lesz majd: Ugyan nem bánom!

Süt a nap, süt a nap, sehol se baj süt a nap.

Roma csávó szeress engem már!”

(Uszkán énekelt dal)

Bevezetés

Pomázra érkezésem első időszakában, amikor az itt élő szerb közösségről szerettem volna többet megtudni, érzékeltem, hogy valami ’feszültségteli helyzetbe’ csöppentem, amit bár nem érthettem, tovább fokozta érdeklődésemet.

Középpontban a nemiség

Mikor 2000-ben beköltöztünk Gömbalja egyik cigánytelepére három alapvető viszonyítási pont állt rendelkezésünkre. Az egyik, hogy mennyire vagyunk „magyarok”, és mennyire „cigányok”, éppen hol állunk a cigány-magyar különbségtétel dinamikájában. A másik nemiségünk, hogyan mozgunk nőiségünk és esetleges „férfiségünk” azonosulási lehetőségeiben. A harmadik pedig a rokonságunk, melyik családhoz tartozunk, miképpen mozgatjuk a rokoni hálózatokat és miképpen mozgatnak azok minket.

1. Ruszinok, Ruszinföld és a ruszin történelem

„Hogy a jövőben hogyan fogjuk nevezni a (…) ruszinokat, attól függ, hogy ők hogyan határozzák meg önmagukat” – írja Udvari István (Udvari, 1994:182). Az önmeghatározásra később még feltétlenül visszatérünk, ami azonban a népnevet illeti, Udvari összefoglalásából is kiderül, hogy a történelem során számos változata élt és részben él még ma is. A ruszinok magukat általában ruszinoknak, ruténeknek, esetleg ruszn(y)ákoknak nevezik, ezt használjuk általában mi is. Korábbi forrásokban nagyon gyakran, illetve néha még ma is előfordul, hogy egyszerűen oroszoknak nevezik őket.

Jelen tanulmányban egy Zala megyei város beás cigány közösségének társas identitását kísérlem meg leírni. Az itt élőket több mint tíz éve ismertem meg kulturális antropológia szakos hallgatóként, „terep” után kutatva. Előzetes terveim szerint a cigányvajda intézményével foglalkoztam volna, de már kezdettől az volt az érzésem, hogy az itt élő cigányok mást szeretnének közölni magukról, mint amerre én tapogatóztam, és finoman irányították érdeklődésemet.[1]

Bevezetés

Az etnicitással kapcsolatos kérdések utóbbi évtizedekben megfigyelhető társadalomtudományi tematizációjának hatására – a XX. század eleji viszonylagos érdeklődés-hiánnyal összehasonlítva –  számos etnikus jelenségekkel foglalkozó teoretikus összefoglaló munka és még több esettanulmány született. A komplex társadalmakat vizsgáló antropológia úgyszintén nagymértékben az etnikai azonosságtudat és az interetnikus kapcsolatok problémáira fókuszált. A téma divat-diskurzussá válását többen a helyi nacionalizmusok talán váratlan megerősödéséből származó értelmiségi sokk-élményre vezetik vissza. Ezen ok-tulajdonítás érvényességének megkérdőjelezése nélkül egyéb tényezőkre is fel lehet hívni a figyelmet. Ilyen lehet a multikulturalitás eszméje, vagy – többnemzetiségű államokban – a kulturális tőkeakkumulációra építő elitrétegek egyfajta énkiemelési stratégiája: a kulturális unikalitás, adott esetben az etnikai önbesorolás hangsúlyozásával néhányan önmagukat egy kultúra egyszemélyes megtestesítőiként, egy kisebbség szószólóiként láttathatják. Az etnikai identitások és az etnikum reprezentációja körül zajló értelmiségi harcok mindenesetre szintén arról árulkodnak, hogy a téma nem kizárólag a tudományos mezőben, de a mindennapi praxisban is újbóli fontosságot kapott, az etnicitás politikai játszmák tétje és eszköze.

Történeti vázlat

I. Etnikai mobilizáció

Dolgozatomban a kelet-európai roma etnikai mobilizáció 1989 előtti történetét tekintem át. Az első két fejezetben megpróbálok néhány, a tanulmány szempontjából fontos fogalmat meghatározni, majd időben és térben egyaránt behatárolom írásom témáját.

Bevezetés

Kezdetben az antropológusokat a távoli, egzotikus népek kultúrája vonzotta (pl.: Malinowsky a Trobriand szigeteken, Radcliffe-Brown az Andaman szigeteken, Róheim Géza Ausztráliában, M. Mead a Szamoa szigeteken kutatott). Több évtized kellett ahhoz, hogy szembenézhessünk saját társadalmunk antropológiájával, és észrevegyük a köztünk élő „egzotikus” embereket, így például a cigányokat is. Az antropológia fejlődése párhuzamba állítható a személyiség kialakulásával, amit Piaget, Klein, Erikson és mások írtak le. A különböző elméletek egyetértenek abban, hogy először az én és a külvilág határolódik el egymástól, majd folyamatos kölcsönhatás tükrében bontakozik ki az énkép, de valójában csak a serdülőkorban irányul a figyelem az én felé (szinte kizárólagosan), reális énkép , integrált személyiség pedig csak a felnőttkorra csiszolódik ki.