Konfliktusok a városi térben
- Részletek
- Kategória: MI TI ŐK - itthon
- Írta: Göncző Viktor
- Találatok: 4999
A téma megjelölése
Kutatásom egy olyan területet érint, amely a saját társadalom vizsgálatában gyökerezik és egy jellegzetes városi szubkultúrát, a graffitit teszi megfigyelése tárgyává. A dolgozat módszereit és témaválasztását tekintve a szubkultúra kutatás és a városantropológia határán mozog.
Dolgozatomban elsősorban nem egy szubkultúra általános jellemzőinek, működésének bemutatására teszek kísérletet, hanem inkább a deviáns városi kiscsoportok különféle cselekvési aspektusaihoz kívánok elemzési keretet nyújtani egy a graffiti tevékenységéhez kapcsolódó csoport kulturális gyakorlatainak, kapcsolatainak, megnyilvánulásainak, kollektív képzeteinek vizsgálatán keresztül.
A graffiti mentén kirajzolódó közösségek belső szerkezetéről, a csoportközi kapcsolatairól, illetve a társadalmi környezettel összefüggésben fellépő konfliktusairól számolok be, amelyek jórészt a városi tér alternatív felhasználási módjai körül zajlanak. Hogyan ragadhatók meg a városi tér strukturáló tényezői a graffitisek nézőpontjából? Mindezt egy szegedi csoport körében végzett terepmunkán keresztül szeretném bemutatni.
1782-ben egy különös bűntény tartotta izgalomban a felső-magyarországi Hont megyét és az országot. Cigány származású embereket állítottak ítélőszék elé rablógyilkosság vádjával. Ez a korban nem számított ritkaságnak. A pert az teszi érdekessé, hogy a vádlottakat kannibalizmussal is vádolták. Még ez sem mondható különlegesnek. A középkori krónikák visszatérően beszámolnak arról, hogy nagy éhínségek idején fölütötte fejét a kannibalizmus. Az alultápláltságtól és járványos betegségektől legyengült, az apokaliptikus vízióktól való felfokozott félelmükben szinte őrjöngő embereken végső elkeseredésükben előtört a túlélést az embertársi szeretet fölé helyező állatias ösztön. A „ne ölj!” parancsa felett őrködő egyház is kénytelen volt megértő lenni az éhségből elkövetett emberevéssel szemben, ezért leggyakrabban föloldozta a bűnösöket, vagy csak vezeklésre, szigorú böjtre ítélte őket.
A sváb identitástudat megőrzése a budakeszi sváb lakosság életében, történetében – nem kizárólagosan ugyan, de jellemzően – azáltal valósulhatott meg, sőt, erősödhetett fel az utóbbi időkben, hogy a sváb vagy svábnak tartott szokások egybeolvadtak vagy szorosan összekapcsolódtak a katolikus egyházi élet, kivált az ünnepek szertartásaival. Jelképezheti ezt számunkra az úrnapi virágszőnyeg, melyet régtől, talán ittlétük kezdeteitől fogva elkészítenek a sváb családok, részfeladataiban is rögzült rítusként. Ez a virágszőnyeg a katolikus ünnep egyházi szertartásának fő helyszíne, sőt részévé is válik ennek. Ugyan változott többször (a történelmi változásokkal is párhuzamosan) a virágszőnyeggel beborítható út hosszúsága, változtak a szőnyeget elkészítő családok, családtagok is (főleg ma is a sváb leszármazottak készítik), változtak a szőnyeg hagyományos mintái is – de egyvalami megmaradt mindvégig: e katolikus ünnep, az Úrnapja szertartásait hangsúlyosan ezen a hosszú úton, virágokból kirakott mintáin, és a hozzájuk tartozó virágsátraknál tartják. Mert ezt, a hírnevessé vált úrnapi szőnyegkészítést az 1946-os kitelepítés után Budakeszin maradt sváb családok magukénak érzik, saját hagyományukat és hagyományuk fennmaradását és megtartását látják benne.
Mindnyájunknak van okunk sajnálni, hogy ma egyre inkább a szociális identitás körül forog a világ: ide- meg odaszavazók, cigányok és magyarok, fiatalok meg nem annyira fiatalok, száz milliárdos felnőtt és százezer alultáplált gyerek, magyarországiak és EU-sok, piaci globalizálók és anti-globalisták, európai elitegyetemeken tanuló muzulmán kamikázék és terrorizmusuktól rettegő zsidó-keresztények stb. 
A közép- és kelet-európai rendszerváltásokhoz/rendszerváltozásokhoz képest kevés késéssel bukott meg a „fehér”, búr-afrikáner uralom a Dél-Afrikai Köztársaságban. A politológus, még ha nem is a tranzitológia témakörének kutatója, meglehetősen sok hasonlóságot vél felfedezni a dél-afrikai és a magyarországi rendszerváltás/rendszerváltozás között. Mindkét esetben lényegében olyan tárgyalásos hatalomátadás zajlott le, amely során a meggyengült helyzetben lévő régi elit és az ellenzék együttműködésének eredményeként született meg a demokrácia. Igaz, a dél-afrikai esetben lényegesen nagyobb volt a tömegek nyomásának szerepe, és az átmenet egyik résztvevője, a börtönből kiengedett Nelson Mandela vezette ellenzéki Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) olyan tömegtámogatásra támaszkodhatott, amellyel a szovjetizált közép- és kelet-európai térség ellenzéki mozgalmai közül csak a lengyelországi Szolidaritás büszkélkedhetett.
2008-ban kezdtem interjúkat készíteni a magyarországi három szunnita Iszlám közösség vezetőivel, hogy megtudjam, melyek az egyes közösségek közti hasonlóságok, és különbségek, mind ideológiai, politikai, valamint a sikeres integrációhoz vezető út értelmezésének szempontjából. Az egyes közösségek jellemzését megelőzően megkísérlem felvázolni a Magyarországon élő muszlim kisebbség összetételét, vallási magatartását, valamint azokat a kihívásokat, melyeket az integráció szempontjából kell leküzdeniük.
Az alábbi munka egy kutatás tapasztalatait foglalja össze, amelynek keretében egy kelet-magyarországi város cigánytelepén élő közösségben végeztünk terepmunkát változó intenzitással másfél éven keresztül.
Bevezetés
Mikor 2000-ben beköltöztünk Gömbalja egyik cigánytelepére három alapvető viszonyítási pont állt rendelkezésünkre. Az egyik, hogy mennyire vagyunk „magyarok”, és mennyire „cigányok”, éppen hol állunk a cigány-magyar különbségtétel dinamikájában. A másik nemiségünk, hogyan mozgunk nőiségünk és esetleges „férfiségünk” azonosulási lehetőségeiben. A harmadik pedig a rokonságunk, melyik családhoz tartozunk, miképpen mozgatjuk a rokoni hálózatokat és miképpen mozgatnak azok minket. 
„Hogy a jövőben hogyan fogjuk nevezni a (…) ruszinokat, attól függ, hogy ők hogyan határozzák meg önmagukat” – írja Udvari István (Udvari, 1994:182). Az önmeghatározásra később még feltétlenül visszatérünk, ami azonban a népnevet illeti, Udvari összefoglalásából is kiderül, hogy a történelem során számos változata élt és részben él még ma is. A ruszinok magukat általában ruszinoknak, ruténeknek, esetleg ruszn(y)ákoknak nevezik, ezt használjuk általában mi is. Korábbi forrásokban nagyon gyakran, illetve néha még ma is előfordul, hogy egyszerűen oroszoknak nevezik őket. 
Jelen tanulmányban egy Zala megyei város beás cigány közösségének társas identitását kísérlem meg leírni. Az itt élőket több mint tíz éve ismertem meg kulturális antropológia szakos hallgatóként, „terep” után kutatva. Előzetes terveim szerint a cigányvajda intézményével foglalkoztam volna, de már kezdettől az volt az érzésem, hogy az itt élő cigányok mást szeretnének közölni magukról, mint amerre én tapogatóztam, és finoman irányították érdeklődésemet.
Az etnicitással kapcsolatos kérdések utóbbi évtizedekben megfigyelhető társadalomtudományi tematizációjának hatására – a XX. század eleji viszonylagos érdeklődés-hiánnyal összehasonlítva – számos etnikus jelenségekkel foglalkozó teoretikus összefoglaló munka és még több esettanulmány született. A komplex társadalmakat vizsgáló antropológia úgyszintén nagymértékben az etnikai azonosságtudat és az interetnikus kapcsolatok problémáira fókuszált. A téma divat-diskurzussá válását többen a helyi nacionalizmusok talán váratlan megerősödéséből származó értelmiségi sokk-élményre vezetik vissza. Ezen ok-tulajdonítás érvényességének megkérdőjelezése nélkül egyéb tényezőkre is fel lehet hívni a figyelmet. Ilyen lehet a multikulturalitás eszméje, vagy – többnemzetiségű államokban – a kulturális tőkeakkumulációra építő elitrétegek egyfajta énkiemelési stratégiája: a kulturális unikalitás, adott esetben az etnikai önbesorolás hangsúlyozásával néhányan önmagukat egy kultúra egyszemélyes megtestesítőiként, egy kisebbség szószólóiként láttathatják. Az etnikai identitások és az etnikum reprezentációja körül zajló értelmiségi harcok mindenesetre szintén arról árulkodnak, hogy a téma nem kizárólag a tudományos mezőben, de a mindennapi praxisban is újbóli fontosságot kapott, az etnicitás politikai játszmák tétje és eszköze.
Történeti vázlat
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
Kezdetben az antropológusokat a távoli, egzotikus népek kultúrája vonzotta (pl.: Malinowsky a Trobriand szigeteken, Radcliffe-Brown az Andaman szigeteken, Róheim Géza Ausztráliában, M. Mead a Szamoa szigeteken kutatott). Több évtized kellett ahhoz, hogy szembenézhessünk saját társadalmunk antropológiájával, és észrevegyük a köztünk élő „egzotikus” embereket, így például a cigányokat is. Az antropológia fejlődése párhuzamba állítható a személyiség kialakulásával, amit Piaget, Klein, Erikson és mások írtak le. A különböző elméletek egyetértenek abban, hogy először az én és a külvilág határolódik el egymástól, majd folyamatos kölcsönhatás tükrében bontakozik ki az énkép, de valójában csak a serdülőkorban irányul a figyelem az én felé (szinte kizárólagosan), reális énkép , integrált személyiség pedig csak a felnőttkorra csiszolódik ki.
