Antropológia alkalmazása a szociális munkában - Élmények a bicskei menekülttáborból

Kategória: MI TI ŐK - itthon
Találatok: 10375


Alaphelyzet

 

42010 szeptemberétől nyolc hónapig szociális munkásként dolgoztam Bicskén, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (a továbbiakban: BÁH) által működtetett Befogadó Állomáson, amely az egyetlen menekülttábor az országban, ahol külön intézmény működik a kísérő nélküli kiskorú menekültek  számára. A menekültek ellátása, eljárásuk koordinálása a BÁH hatáskörébe tartozik,[1] elhelyezésük pedig befogadó állomásokon /ún. (elő)integrációs központokban/ történik. A szociális munkások a menekültek magyarországi integrációját igyekeznek támogatni, elősegíteni. A téma azért problematikus, mert hazánkban jelenleg számos olyan tényező van, amelyek hátráltatják a menekültek itteni küzdelmeit, boldogulását. Ezek a korlátok elsősorban a magyar menekült-, illetve bevándorláspolitika idegenrendészeti, nemzetbiztonsági szemléletéből, a magyar ellátórendszer kapacitáshiányából, a bürokrácia hatalmas mértékéből és átláthatatlanságából, a menekülteket segítő civil szervezetek forráshiányos helyzetéből és a magyar társadalom idegenellenességéből fakadnak. A menekültek egy igen sérülékeny csoport, azon belül különösen azok a 18 év alatti gyerekek, akik felnőtt kísérő nélkül érkeznek az országba. A kulturális különbségek, a kiskorú menekültek traumatizált állapota így szintén kihívást jelentenek, ám ez önmagában nem lenne probléma: ha a rendszer életképesebb lenne, hatékonyabban lehetne segíteni a másságból fakadó problémák áthidalását. A hatékonyság természetesen a szociális munkások szakmai tapasztalatától, kulturális érzékenységétől és érzelmi intelligenciájától is függ, amely téren természetesen mindenhol tapasztalhatók eltérések.

E rövid tanulmány célja olyan etikai dilemmák megvilágítása, amelyek az adott szituációban az általam képviselt eltérő szerepekből fakadtak. Szociális munkásként vettek fel a táborba, annak ellenére, hogy soha nem tanultam ezt a szakmát, viszont utolsó évemet végeztem a kulturális antropológia szak mesterképzésén, így munkahelyem egyúttal kutatási terepem is volt. Antropológus hallgatóként természetesen nem tudtam, és nem is akartam kiiktatni az etnográfiai szemléletet, hiszen már munkám kezdetén úgy éreztem, hogy az antropológiai tudás hasznosnak bizonyulhat olyan munkakörben, ahol (főként) afgán és szomál, kamasz, fiú, muszlim, családjától elszakított menekültek magyarországi integrációját kellett támogatnom. Feladataimból fakadóan azonban nem mindig, illetve nem teljesen tudtam megfelelni a résztvevő megfigyelés követelményeinek, ami jelentősen megnehezítette a hiteles terepkutatás elvégzését. A másik nehézséget az a felismerés jelentette, hogy a magyar menekültügyi rendszer nem megfelelően, sőt, igazságtalanul működik, így ennek kapcsán is több olyan jelenséget tapasztaltam, ami megkérdőjelezte munkánk etikai igazolhatóságát.

Az első kérdések, amelyek felmerültek bennem: lehetek-e egyszerre állami alkalmazott, a felülről jövő utasításokhoz és elvárásokhoz igazodó szociális munkás, ugyanakkor antropológiai tudását alkalmazó, illetve terepmunkáját végző, a résztvevő megfigyelés módszerével dolgozó kutató? Miben hasonlít és miben különbözik egymástól az alkalmazott antropológus, és az antropológiai tudását alkalmazó szociális munkás? Szétválasztható-e a kutató, a szociális munkás és a magánember énje? Kell-e, szabad-e akcióantropológiába kezdeni szociális munkásként, és ha igen, mikor? Mit tegyünk abban az esetben, ha nem vagyunk képesek tétlenül nézni az igazságtalan döntéseket? Tanulmányomban ezeket a kérdéseket igyekszem megválaszolni.

 

 

Alkalmazott antropológia, résztvevő megfigyelés és szociális munka

 

1Ami a kutatói én „átélhetőségét illeti”, legfeljebb abban az esetben sikerült volna hiteles és alapos etnográfiai munkát végezni, ha alkalmazott antropológusként vettek volna fel ebbe a munkakörbe. Kutatásomat ezért úgy tudtam végezni, hogy törekedtem a munkahelyi elvárásoknak való megfelelésre, miközben figyelmet fordítottam a gondozottak, illetve azok kultúrájának megismerésére, a fotókhoz és interjúkhoz előzetes engedélyt kértem, terepnaplót írtam, és igyekeztem részt venni a menekültek kulturális életében (például a vallási ünnepeken).

Munkám során számos hasonlóságot véltem felfedezni a szociális munka és az (alkalmazott) antropológia alapelvei, céljai és etikai dilemmái között, miközben ellentmondásokba is ütköztem e két szerep megélése között. Az alkalmazott antropológiai munka döntő eleme, hogy aktívan részt veszünk egy közösség életének megváltoztatásában, vagy éppen a közösség kultúrája megőrzéséért vívott harcban, amely során mindig a közösség érdekeit tartjuk a legfontosabbnak. Bicskén hasonló a helyzet: aktívan részt veszünk az egyének életének pozitív irányú változásában, miközben mindig saját kliensünk, tehát az egyén érdekeit tartjuk szem előtt (vagy pedig a kliensek érdekeit a rendszer érdekeivel szemben. Ez azonban nem mindig és nem mindenkinek sikerül – lásd később). A hatékony munkavégzéshez elengedhetetlen a kliensek kultúrájának valamilyen szintű ismerete, vagy legalábbis a kulturális különbségek figyelembevétele, illetve az arra való érzékenység. A kulturálisan kompetens szociális munkás ismérvei kísértetiesen hasonlítanak a „jó antropológustól” megkövetelt tulajdonságokhoz (felismeri, hogy munkája nem lehet teljesen értékmentes és objektív, illetve, hogy döntései etnocentrikusak lehetnek; tisztában van azon korlátaival, amelyek a szocializáció során – akár öntudatlanul – elsajátított szokásokból, előítéletekből, sztereotípiákból fakadnak; tiszteletben tartja a kliens kulturális szokásait; igyekszik mobilizálni az alternatív erőforrásokat; ismeretekkel rendelkezik a kliens kultúrájában működő segítségnyújtási rendszerről; elhivatott stb.). Mind az alkalmazott antropológus, mind a szociális munkás állami vagy civil szervezetek által felkínált megbízásból dolgozik, tehát egy munkaközösségben, ahol nemcsak a felülről érkező utasításokhoz, elvárásokhoz kell alkalmazkodnia, hanem a helyi munkaetikához, a munkahelyi normákhoz, a kollegalitáshoz is. Ezek a hasonlóságok érvekként használhatók amellett, hogy érdemes antropológusokat alkalmazni ebbe a munkakörbe.

A kutatói munka azonban már nem illik a képbe, hiszen a résztvevő megfigyelés aranyszabálya a be nem avatkozás elve, a kívülálló szemlélődés. Ezt a viselkedésformát csak bizonyos helyzetekben gyakorolhattam, hiszen számos szituációban munkaköri kötelességem volt a beavatkozás. Ami az etikai dilemmák hasonlóságát illeti, ez volt az egyik legproblematikusabb pont. A kutató tisztában van vele, hogy akár csak puszta jelenlétével végérvényesen megváltoztathatja egy kultúra „medrének” irányát, előre nem mindig jól látható következményekkel. Hasonló a helyzet a szociális munkával: ha nem vagyunk elég körültekintőek és felkészültek, kárt tehetünk egyének vagy közösségek életében. Fejtörést okozott az objektivitás követelménye is, amelynek szociális munkásként nehezen lehetne megfelelni (hiszen gyakran adunk tanácsokat saját élettapasztalat alapján, a klienssel való viszony nem lehet teljesen érzelemmentes), de antropológusként is, hiszen amit kutatóként leírunk, az csupán az általunk érzékelt és tapasztalt dolgok egyéni interpretációja.

Etikailag megkérdőjelezhető volt az a feladat is, amely szerint a klienseket hozzá kell segíteni a „helyes”, Magyarországon elfogadott viselkedésformák és normák megismeréséhez, megértéséhez és elsajátításához. Ennél a tevékenységnél antropológusként a kulturális relativizmus betartása miatt aggódhatunk, szociális munkásként pedig az egyén és a közösség fejlődésében bekövetkező sérülésekért: javaslatokat kell osztogatnunk arról, ahogyan véleményünk szerint egy adott népcsoportnak (illetve egy eltérő kultúrájú kiskorú menekültnek) szokásain változtatni kellene.

Etikus-e vajon, hogy egy közösséget a kapitalista, nyugati típusú fogyasztói társadalom értékeinek elsajátítása felé terelek, mert európaiként azt tartom ideálisnak? Etikus-e olyan viselkedésre nevelni a kiskorú menekülteket, amelyek esetleg gyökeresen ellenkeznek az iszlám alapelveivel? Hogyan tudjuk etikailag igazolni, hogy az általunk javasolt változás célja nem csupán egy nyugati narratíva, ami egy „modern mítosz” (a nyugati gazdasági növekedésbe mint értékbe vetett hit) fenntartását szolgálja? Úgy vélem, lehet célzott a nevelés, ha megfelelő módon tesszük, például a kulturális különbségekre és hasonlóságokra érzékeny kulturorientációs foglalkozások keretében.[2] Ennél a pontnál azonban felmerül a következő etikai dilemma, azaz, hogy mi is lenne az integráció célja. A hatóságoktól kevés iránymutatást kapunk ezen a téren, hiszen a Genfi Egyezményhez való csatlakozás (1989) és a Menekültügyi Egyezmény deklarálása (1998) óta sem átfogó migrációs politikát, sem integrációs stratégiát nem sikerült kormányzati szinten kialakítani. Így legfeljebb a témával foglalkozó civil szervezetek szakmai kiadványaira és saját tapasztalatainkra támaszkodhatunk, amelynek eredménye ismét etikailag megkérdőjelezhető lehet. Az integrációval kapcsolatos legelfogadottabb nézet egyébként, hogy az a társadalmi beilleszkedésnek olyan komplex, többirányú és több tényező által meghatározott folyamata, amelynek célja a befogadó közösség kulturális szokásainak, viselkedésformáinak és normáinak elsajátítása, miközben az egyén megőrzi saját identitásának egy részét is. A bicskei kiskorú menekültek esetében azonban számos, különleges bánásmódot igénylő tényezőt is figyelembe kell venni, például a PTSD (Poszttraumás Stressz Szindróma) megnyilvánulási formáit, a család hiánya okozta nehézségeket, a kamaszkor velejáróit, az arabokra jellemző mentalitást[3] stb.

Származott már konfliktusunk abból a helyzetből fakadóan, hogy szociális munkásként az alkalmazó szerv és a kliensek felé is lojálisnak kell lennünk. Természetesen mindannyian a gyerekek érdekeit képviseljük elsősorban, mivel azonban ki vagyunk szolgáltatva a felsőbb szerveknek, sokszor nem tudjuk kérésüket teljesíteni, a szabályokra hivatkozva. Ha az egyén nem tudja eldönteni, hogy valóban „az ő oldalán állunk-e”, személyünk kétessé válhat, nekünk pedig folyton a határvonalon kell egyensúlyoznunk. Komolyabb döntéshelyzetbe akkor kerülhetünk, ha felmerül a követelmények és a segített érdekeinek ellentéte, és etikailag megkérdőjelezhetővé válik, hogy egy olyan szerv alkalmazottjaként végezzük a dolgunkat, amelynek hozzáállásával és módszereivel nem értünk egyet, netán (és ez gyakran előfordul) felmerül, hogy az utasítás elvégzése az egyén személyiségfejlődésére nézve káros hatásokkal is járhat.


A szociális munkás mint a hatalom szimbóluma és mint a hatalmi szféra alkalmazottja


2A gondozottak számára a szociális munkások a hatalom szimbólumai (így tőlük függőnek és nekik kiszolgáltatottnak érzik magukat), a szociális munkások pedig a kormányhoz, az Idegenrendészethez, a bíróságokhoz és a BÁH-hoz viszonyulnak ugyanígy. A gyerekek szemében mi vagyunk a hatalom letéteményesei, hiszen a mi dolgunk ügyeik intézése, és tőlünk tanulják meg, hogy ők maguk hogyan tudnának önállóan boldogulni. Nem túlzás, hogy a jövőjük függ attól, időben elpostázunk-e egy papírt, vagy felhívtunk-e egy bizonyos személyt. Tanácsot kérnek tőlünk és adnak a szavunkra. Kérdés vagy probléma esetén hozzánk fordulnak először, mi pedig igyekszünk segíteni, ami azonban a rendszer sajátosságaiból fakadóan nem mindig sikerül. Maguk a segítők sokkal kevesebb hatalmat éreznek összpontosulni a kezükben, mint amennyi kívülről, a gyerekek számára látszik. Kellemetlen helyzet, ha valahol elutasítanak bennünket, hiszen akkor azt a „nem”-et nekünk kell elmondani a gyereknek, nekünk kell felvállalni vele a konfliktust. Ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy a kliens csalódottá, reményvesztetté és kiábrándulttá válik: „Ha te nem tudsz segíteni nekem, akkor kihez forduljak?” Nagyon fontos tehát, hogy megfelelő módon kommunikáljuk le az elutasítást: a kliens véletlenül se érezze úgy, hogy „vele van a baj”, illetve, hogy a segítség megtagadása egyfajta „büntetés”.

Hiába tartanak a segítők számos szabályt és rendelkezést embertelennek, feleslegesnek vagy szakmailag elhibázottnak, „lázadást”, nyíltan felvállalt kritikát vagy ellenkezést ritkán tapasztaltam. Ennek egyik oka a munkahely elvesztésétől való félelem, a másik pedig a fásultság. Ha az embert sok kudarcélmény éri, és számos igazságtalan döntést kénytelen tehetetlenül végignézni, hamar kialakul az a hozzáállás, hogy kár küzdeni, mert úgyis minden a bíróságon vagy a BÁH-on múlik. Pedig a szakirodalom szerint a szociális munkás egyik feladata a rendszer hatékony, kliensközpontú működéséhez és a szociálpolitikához való pozitív hozzájárulás, ami aktivitást feltételez. Etikus-e tehát, ha a szabályokra hivatkozva nem teszek meg valamit a kliensnek, ha nem segítek neki abban, hogy jogaival élhessen, mert nem vagyok olyan hatalmi pozícióban, hogy változtatni tudjak a jogszabályokon? Ha az alapelvekből indulunk ki, a válasz egyértelmű nem, a következő lépés pedig a stratégiaválasztás, amiről bővebben a későbbiekben lesz szó.

Ami még a hatalom etikai kérdéseit illeti, tisztában kell lennünk lehetőségeinkkel és korlátainkkal – a hatalommal ugyanis élni és visszaélni is lehet. Elég lenne egy mondat ahhoz, hogy „kiszúrjunk” a gyerekkel, például, ha tudomásunk lenne arról, hogy a gyerek kábítószert tart a szobájában, és szólnánk róla a hatóságoknak. Természetesen ez csak elméletben merül fel, hiszen egyikünk sem szeretne problémát okozni a klienseknek. Azt is fontos letisztázni, hogy meddig terjed a kompetenciánk, Bicskén ugyanis elvileg leosztott szerepek az igazgató, a szakmai vezetők, a szociális asszisztens és a szociális munkások között. Vannak azonban olyan szituációk, amikor összemosódnak a határok, vagy önként túl kell lépni hatáskörünket. Olyan helyzetekre gondolok, amikor már a sokadik, illetve egy különösen felháborító igazságtalanság zajlik le a szemünk előtt. Személyfüggő, de aki érzékeny a kliensek sorsára, annál egyszer eljön az a pont, amikor úgy érzi, ezt már nem lehet tétlenül végignézni, valamit tenni kell. Ilyen esetekben többféle stratégia közül választhatunk.

Az eddig felmerült kérdések elvezetnek bennünket a legégetőbb döntési helyzethez, vagyis a  szerepfelfogás etikai dilemmájához. A következőkben ismertetni fogok egy esettanulmányt, amely történetnek én is aktív részese voltam, majd a történtekből levont következtetések alapján igyekszem megválaszolni a legfontosabb kérdéseket.


Esettanulmány

3Mielőtt a lényegre térnék, hadd közöljek egy rövid áttekintést a magyar menekültügyi helyzetről, mivel – úgy vélem – a problémák alapvetően abból fakadnak. Amikor egy menekült (általában embercsempész közreműködésével) hazánkba érkezik, és a szakorvosi vizsgálat bebizonyítja, hogy kiskorú, Bicskére kerül, ahol menekültstátuszt kérhet. Az eljárás normális esetben 1-2 hónapot vesz igénybe, amelynek kimenetele lehet kiutasítás, vagy valamilyen státusz megítélése. A státusszal rendelkező kliens lehet menekült, oltalmazott, vagy befogadott, amely jogállásokat tíz, öt, illetve egy évenként felülbírálhatják. A legkedvezőbb státusz a menekült, és ezt az kaphatja meg, akit „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva ilyen események következtében nem tud, vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni.”[4]

Ha valaki esetében ez a helyzet nem áll fenn, viszont annak a lehetősége igen, hogy a származási országába való visszatérés esetén élete és biztonsága veszélyeztetve lenne, az illető oltalmazott státuszt kap. Amennyiben a származási ország adott időszakban veszélyesnek számít, de nem olyan mértékben, ami elegendő lenne az oltalmazott státusz megítéléséhez, az egyén befogadott státuszt kap. Ez a legkedvezőtlenebb jogállás (az oltalmazottal együtt nem EU-harmonizált): aki ilyen státuszt kap, annak nagyon kevés esélye van arra, hogy hosszabb ideig Magyarországon tartózkodhasson, és itt kezdjen új életet.

A státuszok mellett a magyar bevándorláspolitikai elvek és gyakorlat is nagymértékben meghatározzák a menekültek jövőjét, ami azért problematikus, mert abban döntően a nemzetvédelmi és rendészeti szemlélet érvényesül. A Helsinki Bizottság több ízben bírálta a kormányt és a hatóságokat az indokolatlanul szigorú jogszabályok és a (főleg őrzött szállásokon tapasztalt) embertelen bánásmód, a különböző emberi jogsértések miatt.[5] Az átfogó migrációs politikai koncepció és integrációs stratégia hiányáról, valamint a civil szervezetek nehéz helyzetéről már esett szó. Összességében elmondható, hogy Magyarországon nehéz boldogulni, még azoknak is, akik komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy „jó menekültek” legyenek. A menekültügyi eljárás során ugyanis nem szerepel szempontként, hogy az adott menekült vagy menedékkérő mit tesz integrációja érdekében.

Pedig nem egy olyan menekült gyereket ismerek, aki Magyarországot új hazájának tekinti, szeret itt lenni és minden energiáját a tanulásba fekteti. Ilyen volt Djali[6] is, a guineai menekült, akiről a történetem szól. A nyugat-afrikai országban éppen az elnökválasztás előkészületei zajlottak, amelynek során kirobbantak az etnikai konfliktusok a két fő népcsoport, a malinkik és a fulánik között. Djali az előbbi közösséghez tartozik, és az általa elmesélt történet alapján indokolt lett volna, hogy politikai menekültként tekintsenek rá. Két és fél éve vesztegel a magyar menekültügy útvesztőjében: először Debrecenbe került nagykorúként, eljárása másfél évig tartott, végül kiutasították. A BÁH és a bíróság úgy ítélte meg, hogy Guinea biztonságos ország, ahova a fiú visszatérhet.

Ekkor egyik társa a táborból felhívta a figyelmét arra, hogy amennyiben kiskorú, jelezze. Ez meg is történt, s a korvizsgálat alapján be is bizonyosodott, hogy 17 éves, így (ismét menedékkérőként) Bicskére került. Az eljárása néhány hónapig tartott, amelynek végén Djali befogadott státuszt kapott (a BÁH és a bíróság által is elismert, Guineában zajló erőszakos események miatt). Miután felvilágosították a jogállásról és a fellebbezés jogáról, úgy döntött, él ezzel a lehetőséggel, hiszen Guineába nem tud és nem is akar visszatérni (szüleiről nem tud semmit, rokonai nincsenek, viszont vannak bizonyos csoportok, akik rá nézve veszélyesek).

Magyarországra új hazájaként tekint, magyar identitása hihetetlen erős. Szorgalmas, szerény fiú, imádja Kölcsey-t és a Himnuszt, kiválóan focizik, álma, hogy a magyar válogatottban játszhasson. A fiú tehát fellebbezett, ám mindenki döbbenetére jobb státusz helyett ismét leminősítésben, tehát kiutasításban volt része. A hatóságok (másfél hónappal a befogadott státusz odaítélése után) ismét azt gondolták, Guinea biztonságos. Mivel a határozathirdetés után egy héttel volt a 18. születésnapja, azt mondták neki, nagykorúként vissza kell mennie Debrecenbe, ahol ismét menedékkérő lehet. Ettől a hírtől a fiú összeomlott: azt mondta, a debreceni másfél évet olyan rossz élményként élte meg, hogy ő inkább börtönbe menne, minthogy visszatérjen Debrecenbe.

Ezzel az volt a probléma, hogy mi úgy tudtuk, hogy ha a fiú nem a számára kijelölt szálláshelyre megy, akkor bírósági eljárása megszakad. Mindenki felháborodott a döntésen, és igyekeztünk megtenni mindent, hatáskörünkön belül. A Helsinki Bizottság elvállalta az ügyét, de a tábort el kellett hagynia. Djali elmondta, hogy nem tudja, hova menjen, de Debrecenbe nem megy vissza. A szituáció tehát az volt, hogy a fiú tovább vergődött a menedékjogi eljárás hálójában, segítség és kellő jogi felvilágosítás, és immár szállás nélkül. A legtöbb munkatársam dühöngött, de végül mindenki sajnálattal törődött bele abba, hogy ismét volt egy rendes fiú, aki többet érdemelne, de a hatóságok nagyon kiszúrtak vele. Egy kollégám és én nem akartuk elfogadni, hogy mindössze ennyit tehetünk, főleg mert ez a fiú nagyon a szívünkhöz nőtt. Nem akartuk tétlenül nézni, ami vele történik. Egy ilyen helyzetben az ember a következő stratégiák közül választhat:

1. „lelkiismeretes” asszisztálás („ez csak a munkahelyem”): ez a fajta mentalitás lehetővé teszi, hogy valaki hosszú távon dolgozzon ezen a helyen, ebben a munkakörben, anélkül, hogy lelkileg tönkremenne. Nem érzi feladatának a pozitív változáshoz való hozzájárulást, számára nem olyan fontos a szolidaritás és az igazságosság, hogy fellázadjon bizonyos döntések ellen.

2. aktivitásra épülő részvétel („ez a hivatásom”): ezt a reakciót az választja, akinek a munka  hivatás, és késztetést érez az aktív segítségnyújtásra. Ebben az esetben a munkahelyi kötelességek is fontosak, vagyis csakis hatáskörön belül cselekszünk, kiaknázva az összes lehetőséget, és csak olyan mértékben, amennyire meg tudunk felelni az etikai szabályoknak.

3. kivonulás és ignorálás („ehhez nem asszisztálok”): vannak, akik nem tudnak megküzdeni azzal a lelki teherrel, amit a vállunkon kell viselnünk: a hatalmas felelősséget, a tehetetlenséget, a rossz tapasztalatokat, amiket el kell viselni. Egyszer csak úgy dönt, abbahagyja az egészet, mert nem tudja munkáját tiszta lelkiismerettel tovább végezni.

4. magánakció („nem az én feladatom, de meg kell tennem”): ez a lehetőség akkor merül fel, ha valaki komolyan elhivatott az igazságosság, a segítségnyújtás és a szolidaritás mellett, hogy akár hatáskörén önkényesen túllépve, s ezzel pozícióját és a munkatársakkal való konfliktust kockáztatva cselekszik. Felmerül annak a lehetősége is, hogy bizonyos etikai dilemmákat félre kell tenni a cél érdekében.


0Kollégámmal (aki szintén antropológus és egyben lakótársam is volt akkoriban) úgy döntöttünk, hogy történjen bármi, mindent meg szeretnénk tenni annak érdekében, hogy segítsünk a fiúnak. A munkahelyen biztosítva lettünk afelől, hogy mindenki megtette, amit tudott, de sajnos így alakult, a fiúnak Debrecenbe kell menni, innentől kezdve pedig nem a mi feladatunk foglalkozni vele. Úgy éreztük, lemondtak róla. Alapos mérlegelés után úgy döntöttünk, a felmerülő aggodalmak nem tarthatnak vissza minket attól, hogy segítsünk egy szerencsétlenül járt emberen. Így munkaidőn kívül, saját energiánkat, pénzünket és időnket feláldozva elkezdtünk foglalkozni a fiú ügyével. Kiderítettük, hogy az eljárás lefolytatásához nem muszáj Debrecenbe mennie, elegendő befogadó személyt találni. Minden kapcsolatunkat megmozgattuk, és a következő napok telefonálással egyeztetésekkel, papírok beszerzésével teltek. Néhány nap leforgása alatt sikerült befogadót találni, illetve olyan szállást, ahol (egy civil szervezetnek köszönhetően) ingyen lakhat, amíg eljárása le nem zajlik. A hivatalokkal keserű harcot vívtunk, de végül sikerült mindent lerendezni, s ezzel elkerülni, hogy idegenrendészeti körözést adjanak ki a fiú ellen (és ez a lépés lett volna az, ami megszüntette volna az eljárását), mert nem érkezett meg 5 napon belül a kijelölt szálláshelyre. Azóta adókártyát és bankkártyát is készített, találtunk neki focicsapatot, diákmunkát is végez. Most már csak a bírósági tárgyalások kimenetele miatt kell izgulnunk, amelynek első felvonása októberben lesz.

Az eset a munkahelyen nagy megrökönyödést, egyesek részéről (megkérdőjelezve szakmai kompetenciánkat) felháborodást váltott ki. Ezeken valahogy túlléptünk – ami inkább aggasztott bennünket, az a magánélet és a munka határának elmosódása: Djali két hétig lakott nálunk, együtt főztünk és ettünk, részt vett a házimunkában, nálunk fürdött és mosott, eseményekre, koncertekre vittük magunkkal, az időbeosztásunkat hozzá is kellett igazítani, és az elválás óta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Kvázi apaként és anyaként tekint ránk. A magánélet terén mindez komoly problémákat okozott, ám összességében nem bántunk meg, amit tettünk, hiszen tükörbe tudunk nézni, mert úgy érezzük, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, és Djalira nézve egy motivált, egészséges és boldog fiút látunk, nem pedig egy debreceni menekülttáborban vegetáló, állandóan beteg és tétlen fiút, ahogyan az másfél éves ott tartózkodása alatt jellemző volt rá.

Az esettanulmányból az alábbi következtetéseket vontam le. Egy bizonyos ponton, ha valakinek a jövőjéről van szó, félre kell tenni a külső megítéléstől való félelmeinket, és akár magánemberként, de cselekednünk kell. Bizonyos lépéseket nem tehetnénk meg anélkül, hogy megítélésünk ne csorbuljon, hogy hatáskörünkön ne lépjünk túl, vagy hogy ne kockáztatnánk munkahelyünk elvesztését (vagy legalábbis a munkahelyi konfliktusokat). Természetesen személyes vélemény, de úgy gondolom, bizonyos értékek (emberi jogok, szolidaritás, igazságosság) mellett kényes esetekben is szilárdan ki kell állni.

Törekednünk kell arra, hogy elkerüljük a „szakmai prostitúciót”, amelynek etikai dilemmája arra kérdez rá, hogy vajon a megbízott minden határon túl hivatott-e kiszolgálni a munkaadót a munkabérért cserébe, még akkor is, ha az ellenkezik a kliens szempontjaival és/vagy a szakmai és etikai irányelvekkel. Ha komolyan vesszük a szociális munka etikai kódexének irányelveit, azaz, hogy aktívan hozzá kell járulnunk a pozitív változásokhoz, fel kell lépnünk az igazságtalan döntések ellen és ki kell állnunk bizonyos elvek mellett, akkor a válasz egyértelmű nem.

Ami a szerepek tisztázását illeti, sem alkalmazott antropológiával, sem akcióantropológiával, sem szociális munkával nem teljesen jellemezhető, ahogyan cselekedtünk, bár mindegyik tevékenységből volt benne valami. Alkalmazott antropológiának abban az értelemben nevezhetjük, hogy antropológiai mentalitásunkat és tudásunkat felhasználva (ez különösen a történet Djalival való, külső szemszögű és komplex szempontú megértetése, illetve a fiú és a hivatalok közötti közvetítésre igaz), elsődlegesen a segített érdekeit szem előtt tartva járultunk hozzá az ügy igazságosabb kimeneteléhez. Amennyiben tevékenységünkkel sikerült felhívnunk a figyelmet arra, hogy egy másfajta hozzáállással és nagyobb aktivitással több eredményt érhetünk el, mind eddig, megfeleltünk a definiált célnak. Ha azonban az alkalmazott antropológusra úgy tekintünk, mint állami vagy civil szervezet megbízásából dolgozó személyre, akkor ezzel a megnevezéssel sem lehet illetni szerepünket, hiszen nem antropológusként dolgoztunk Bicskén. Akcióantropológiának nevezhető annyiban, hogy antropológusként, a felsőbb döntés ellen fellázadva cselekedtünk a kliens érdekében, ám az akcióantropológia egyik fő sajátossága, hogy a kutató nem az államnak és nem egyénekkel dolgozik, illetve a közösséggel együtt dolgozza ki és hajtja végre a megoldási stratégiát. Szociális munka olyan szempontból történt, hogy egy menekülttáborban, szociális munkásként felhalmozott tapasztalatainkra és általunk megismert eszközökre támaszkodva igyekeztünk segítséget nyújtani – ám szociális munkásként nem lett volna feladatunk ilyen szintű beavatkozás, ezért ez sem kielégítő kategorizálás.

7Létezik egy irányzat az alkalmazott antropológián belül, a practicing anthropology, vagy anthropology in action, amelyet talán „antropológia a gyakorlatban”-ra, vagy „gyakorlati antropológiára” lehetne lefordítani. Az antropológusok ezt a típusú, társadalmi problémák megoldását célzó munkát közösségvezetőkkel, civil szervezetekkel, cégekkel, kormányokkal együttműködve végzik, hogy hozzájáruljanak pozitív eredményeket célzó programok, szolgáltatások, politikák vagy törvények kiötléséhez és végrehajtásához. Úgy vélem, antropológusként, de nem antropológus munkakörben ezzel a tevékenység-típussal próbálkozhatunk, és ezzel jellemezhető leginkább az a munka, amelyet Djaliért elvégeztünk. Ebbe azonban belekeveredett a magánember énünk is, amellyel számos etikai szabályt szegtünk meg a segítő-segített viszony tekintetében – ám mint írtam, vannak olyan szituációk, amelyekben nem hivatkozhatunk etikai szabályokra, ha azok megszegése (akár tudat alatt) „szükségszerű”, vagyis az általunk és a kliens által is kívánt állapot elérését célozzák.


A jövőre nézve két kérdést szükséges tisztázni. Az egyik, hogy hogyan alakulnak az európai tendenciák a bevándorláspolitika és a menekültügy terén. Vajon a befogadó, igazságos és demokratikus hagyomány lesz a domináns, vagy pedig tovább folytatódik a félelmektől táplált, a menekülteket bűnözőknek tekintő, kiszorító tendencia? A másik tisztázandó kérdés, hogy mit vár el a szakma (és az emberiség) az alkalmazott antropológiai hivatástól, hogy hol vannak a határai a „missziós” vagy „segítő” tevékenységnek, hogy mennyire kell elköteleződni a „világmegváltó” célok és ideológiák mellett. Ameddig a szakmai állásfoglalás szerint antropológusként szabadon dönthetünk úgy, hogy túllépve a kutatási eredmények közzétételén az ügyek pártfogóivá válunk, addig a kutató szubjektumára van bízva, hogy milyen megfontolások alapján hozza döntéseit. Ami a szociális munkás „misszióját” illeti, nemrégiben látott napvilágot az átdolgozott Szociális Munka Etikai Kódexe,[7] amely alapján a segítőnek immár nemcsak lehetősége, hanem kötelessége lépéseket tenni az igazságtalan döntések megvalósulása ellen, fel kell lépnie egy igazságos, egyenlőségre épülő szociális rendszer kialakítása érdekében, a lehető legtöbb erőforrást megmozgatva. Hogy ez a gyakorlatban mennyire fog működni, hogy a segítők hogyan lesznek képesek áthidalni az etikai dilemmákat, egyelőre a jövő kérdése.

Zárásként hadd idézzem az egyik afgán fiút, akit egy interjú során az általa helyesnek tartott hozzáállásról faggattam: „Magyarország valakinek jó, valakinek nem jó. Kicsit megpróbálni kell, hogy tudok itt fejlődni, vagy nem. Ez a fontos. Szerintem beszélni nem olyan fontos. Csinálni, az a fontos.”




[1] 2011. május 1-el a kísérő nélküli kiskorú menekültekkel kapcsolatos feladatok a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma hatáskörébe, illetve a gyermekvédelmi rendszerbe helyeződtek át. Számukra ezután nem a BÁH által működtetett befogadó állomások, hanem gyermekotthonok biztosítják az ellátást. A bicskei kiskorúakkal foglalkozó intézmény (Kísérő Nélküli Kiskorúak Otthona) a fóti Gyermekvárosba fog költözni, és a továbbiakban gyermekotthonként fog működni, amint felépül az erre szolágló épület.

[2] 2011. május 1. óta ezt a tevékenységet egy integrációs projekt keretében rendszeresen végezhetjük, amelynek során lehetőségünk van a sokktényezők feltérképezésére, a kulturális különbségek és hasonlóságok megvitatására, a felmerülő kérdések, félreértések tisztázására.

[3] Az „arabokra jellemző mentalitás” feltételezése természetesen etnocentrikus és sztereotipikus, ugyanakkor az azonos kultúrkörből származó emberek esetében, a kulturális közösségből fakadóan felellhetők viselkedésbeli hasonlóságok. Ilyen például az európaiak számára tolakodásként érzékelt, fizikailag közelebbi és közvetlenebb, hangosabb kommunikáció, a feszültségek levezetésének módjai, vagy az időnek és a térnek, illetve a nemi szerepeknek a miénktől eltérő felfogása stb.

[4] 1989. évi 15. törvényerejű rendelet a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján

elfogadott egyezmény valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján

létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről.

[5] Lásd például: Bevarrva. Idegenrendészeti őrizet Magyarországon (2010). Magyar Helsinki Bizottság, 2011. április. http://helsinki.hu/Friss_anyagok/htmls/853

[6] A nevet megváltoztattam.

[7] http://www.cssk.hu/modszertani_informaciok/modszertani_hirek/2011-05-28/a_szocialis_munka_etikai_kodexe_2011.html#velemenyezes