Hasonlóságok és különbségek – az apartheid és következményei a Dél-Afrikai Köztársaságban és a roma kisebbség helyzete Magyarországon

Kategória: MI TI ŐK - itthon
Találatok: 9115

 

white-onlyA közép- és kelet-európai rendszerváltásokhoz/rendszerváltozásokhoz képest kevés késéssel bukott meg a „fehér”, búr-afrikáner uralom a Dél-Afrikai Köztársaságban. A politológus, még ha nem is a tranzitológia témakörének kutatója, meglehetősen sok hasonlóságot vél felfedezni a dél-afrikai és a magyarországi rendszerváltás/rendszerváltozás között. Mindkét esetben lényegében olyan tárgyalásos hatalomátadás zajlott le, amely során a meggyengült helyzetben lévő régi elit és az ellenzék együttműködésének eredményeként született meg a demokrácia. Igaz, a dél-afrikai esetben lényegesen nagyobb volt a tömegek nyomásának szerepe, és az átmenet egyik résztvevője, a börtönből kiengedett Nelson Mandela vezette ellenzéki Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) olyan tömegtámogatásra támaszkodhatott, amellyel a szovjetizált közép- és kelet-európai térség ellenzéki mozgalmai közül csak a lengyelországi Szolidaritás büszkélkedhetett.

 

Samuel Huntington amerikai politológus a rendszerváltozások három típusát különböztette meg, a hatalmon lévő elit és kormányzat kezdeményezőkészségének és az ellenzék radikalizálódásának, valamint e kettő kölcsönhatásának függvényében. A dél-afrikai átmenet egyértelműen beleilleszkedik abba a tranzitológiai kategóriába, amelyet Hungtington a transplacement fogalmával ír le. A demokratikus átalakulás e típusában az elit reformokra nyitott csoportjai maguk is kezdeményezően lépnek fel a politikai és gazdasági változások érdekében, a reformlépéseket pedig az ellenzék által kanalizált tömegmozgalom („az utca”) kikényszeríti, tehát – sajátos módon – az ellenzék szinte segítséget nyújt a reformszárnynak ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye a demokratizálódási folyamatot blokkolni kívánó, konzervatívabb erők ellenében. A transplacement feltételezi egyrészt a hatalmon lévő politikai és gazdasági elitek belső megosztottságát, másrészt erős ellenzék jelenlétével számol.[1]

Az eliten belüli konzervatív ellentámadás és az elit körén kívül rekedt csoportok elégedetlenségét kifejező ellenzék tömegnyomása közé került reformszárny kénytelen kiutat keresni a politikai zsákutcából, az ellenzék mérsékeltjeivel való kapcsolatfelvétel révén. A tényleges és virtuális tárgyalóasztalnál aztán a felek alkupozícióin és kompromisszumkészségén múlik, hogy sikeres lesz-e az átmenet.

Ha a kormányzat nyitott arra, hogy az ellenzék legfontosabb követeléseit támogassa, és biztosítékot kap arról, hogy nem követi az elitváltást leszámolás, illetve elszámoltatás, valamint, ha a mérsékelt ellenzékiek elég tekintéllyel és befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy elnémítsák az ellenzéken belüli radikálisabb, revánsot hirdető hangokat, akkor nagyobb esély nyílik egy sikeres megegyezési kísérletre.[2]

Bár Hungtington a magyarországi átalakulást a legmérsékeltebb kategóriával, a transformation fogalmával írta le, amely teljes mértékben az elitnek juttat kezdeményező szerepet a változások elindításában, az 1989-es Nemzeti Kerekasztal szerepe és az ott megszületett döntések inkább a kormányzat és az ellenzék kooperációjának irányába mutatnak. Természetesen, ha elfogadjuk a huntingtoni kategorizálást, akkor a magyarországi átalakulás nem tekinthető „tiszta” transplacementnek sem, hiszen Magyarországon hiányzott az elitet a tárgyalóasztal mellé kényszerítő tömegmozgalom – nem úgy, mint Lengyelországban és a Dél-Afrikai Köztársaságban.

Azonban akár a magyar, akár a dél-afrikai példát tekintjük is, a békés átmenet áraként a korábbi elit – kifinomult kapcsolatrendszerének és az elkerülhetetlen kompromisszumoknak köszönhetően - mindkét ország esetében megőrizte gazdasági pozícióját. A politikai hatalom gazdasági, pénzügyi hatalommá konvertálása a mai napig népi elégedetlenség forrása, különösen annak fényében, hogy a rendszerváltó politikai osztály itt is, ott is adós maradt a társadalmi igazságosság igényének kielégítésével. A demokrácia megteremtését nem követte a tömeges jólét, ami legitimációs deficit forrása mindkét tárgyalt országban.[3]

A magyarországi fejleményektől eltérően azonban a Dél-Afrikai Köztársaság messzebb jutott a diktatórikus rezsim bűneinek feltárásában, egyszerűbben fogalmazva: a múlttal való szembenézésben és, ha nem is a bűnösökkel, de a bűnökkel való leszámolásban. Az 1995-ben felállított híres Igazságtételi és Megbékélési Bizottság, amelynek élén a Nobel-békedíjas Desmond Tutu, a fokföldi anglikán érsek állt, feltárta és összegezte az 1960 után elkövetett politikai bűncselekményeket, elfogulatlanul kitérve mind a rezsim, mind az ellenzék egyes csoportjai által elkövetett cselekedetekre.[4] Van tehát mit tanulni a dél-afrikai országtól.

E tanulmány megírását az a kérdés ösztönözte, hogy vajon az elnyomás évtizedei után a dél-afrikai politikai elit és társadalom milyen mértékig néz, illetve nézett szembe az ország rasszista múltjával. S önkéntelenül is adódik a kérdés: vajon mit tanulhat a romakérdéssel birkózó Magyarország az egykori fajüldöző államtól?

Távol áll tőlem, hogy párhuzamot vonjak a két ország kisebbségpolitikája, vagy akár a fekete-afrikai lakosság egykori és a roma lakosság mai jogi helyzete között. Az egykori dél-afrikai és a mai magyarországi kisebbségpolitika közötti különbséget alapvetően meghatározza a történelmi, kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági, valamint jogi fejlődés eltérő útja.  Mégis, úgy gondolom, hogy az elmúlt évek rasszista támadásai és a roma lakossággal szembeni verbális, immár a helyi, községi szinten és az országos pártpolitika színpadán is nyíltan megjelenő gyűlöletkeltés közepette a Dél-Afrikai Köztáraság története és jelene értékes tanulságokkal szolgálhat, hozzájárulva a probléma sokrétű, szociális, gazdasági és kulturális kezeléséhez, illetve a multikulturális együttélés tanulásához.

A jelen elemzésben kísérletet teszek arra, hogy a dél-afrikai rendszerváltozás folyamatán keresztül bemutassam a társadalmi integráció egyik lehetséges útját (korántsem elfeledkezve arról, hogy az integrációnak sokféle útja van). Az első fejezetben részletesen ismertetem azokat a történelmi, társadalomfejlődési és kulturális tényezőket, amelyek elvezettek az apartheid kialakulásához, a dél-afrikai fekete lakosság és a többi nem fehér csoport jogfosztottságához. A második fejezetben vázlatos áttekintést nyújtok az apartheid korszakáról.

Az elemzés második részében a párhuzamosság és a komparatív analízis elvét követve bemutatom azokat a társadalmi alrendszereket (kultúra és oktatás, egyházak, sport), amelyek alapot nyújtanak a mai Dél-Afrikai Köztársaság és a mai Magyarország közötti hasonlóságok és különbségek vizsgálatához. Külön fejezetben vizsgálom meg a mai roma nyelvi és kulturális öntudat szerepét, majd a szegregáció két – véleményem szerint a dél-afrikai és a mai magyarországi helyzetre jellemző – típusát vetem egybe a kulturális és társadalmi különbségek alapján. Ugyanakkor nem törekedhettem a magyarországi integrációs politika irányainak a bemutatására, hiszen az szétfeszítette volna a jelenlegi elemzés kereteit. Csupán általánosságban reflektálok a jelenlegi magyarországi romapolitikára, elsősorban az oktatás terén.

Végül néhány szót kell szólnom a hírhedt apartheid kifejezésről, pontosabban annak hazai használatáról. Az apartheid kifejezés manipulatív, nyakló nélküli használata meglehetősen elterjedt a publicisztika és a közbeszéd kevéssé igényes berkeiben. Egyfelől az emberjogi retorika egyes elemeivel öncélúan, saját szakállára operáló szélsőjobboldal és szélsőbaloldal előszeretettel minősíti Izrael Államot apartheid-rezsimnek.

Másfelől találunk példát arra is, hogy emberjogi aktivisták, illetve baloldali, liberális és kisebbségi érdekvédő politikusok szerencsétlen módon alkalmazzák a kifejezést, apartheidnek, azaz szándékos fajüldözésnek minősítve minden jelenséget. Ezzel a jó szándékú, de szerencsétlen szóhasználattal nem járulnak hozzá a probléma kezeléséhez, ellenben indulatokat kavarnak, és – ami rosszabb – folyamatosan „koptatják”, devalválják a kifejezést. Például Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány vezetője egy hetilapnak nyilatkozva a magyarországi roma polgárjogi mozgalom fő feladatai között említette az apartheid felszámolását.[5] Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a magyarországi roma közösséggel szembeni bánásmód kimeríti-e az apartheid bűncselekmény fogalmát, avagy a magyarországi romák spontán szegregáció áldozatai-e, szerencsés lett volna egy, az interjúalany által használt kifejezés mélyebb értelmét megvilágító, tömör szerkesztői magyarázat, hiszen hazánkban valószínűleg kevés átlagolvasó van tisztában a szó jelentésével.

Mindkét esetben az apartheid fogalmának nagyvonalú használatára láthatunk példát, bár nyilvánvalóan nem tehető egyenlőségjel a két megnyilatkozás indokoltsága közé. A két példa arra is rávilágít, hogy az apartheid kifejezés egyértelműen negatív, megbélyegző konnotációval rendelkezik, amelyre a közírók, politikusok és polgárjogi aktivisták a faji (vagy egyéb) alapú diszkrimináció, elkülönítés és elnyomás minősített eseteként tekintenek.

E tanulmányban a politikai és szakmai korrektséget szem előtt tartva különbséget teszek a két vizsgált ország, illetve régió kisebbségpolitikájának története és jelenlegi gyakorlata között, miközben a dél-afrikai példa alapján arra a kérdésre keresem a választ, hogyan milyen tényezők segítik elő és hátráltatják a dél-afrikai megbékélés tanulságainak a hazai viszonyokra adaptálását.

Az apartheid történelmi gyökerei

„A kormányzati politika egy szóban, az apartheid-ben foglalható össze, amelyik magában foglalja a társadalmi, a politikai és a gazdasági elkülönítést.”[6]

(Kwame Nkrumah ghánai elnök, pánafrikai politikus álláspontja a dél-afrikai rendszerről, 1963)

Az egész világon közismert apartheid szó a hollandból fejlődött afrikaans nyelven „szétválasztást”, „elkülönítést” jelent, és a Dél-Afrikai Unió, majd a Dél-Afrikai Köztársaság afrikáner (búr) kormányzatainak a fekete-afrikai többséggel, valamint a „színesekkel” és az indiaiakkal szemben alkalmazott rasszista, szegregációs politikáját jelöli. A búr nemzeti öntudatot és szupremáciát képviselő Nemzeti Párt 1948-ban a kormányzati politika rangjára emelte a faji elkülönítés gyakorlatát, amelynek azonban a gyökerei a 19. század végéig nyúltak vissza. Az apartheid gyakorlata a dél-afrikai történelemben és társadalmi fejlődésben gyökerezik, ezért nélkülözhetetlen ennek rövid felvázolása.

gyarmatostkA 17. század végén holland telepesek hajói kötöttek ki a Jóreménység-foknál. A földművelő életmódjuk után a holland boer (paraszt) eltorzításával búrnak nevezett telepesek szívósan hatoltak egyre beljebb a kontinens belsejébe. A holland gyarmatosítók különböző népcsoportokkal kerültek érintkezésbe. Előbb a manapság összefoglalóan koiszan névvel illetett koi (vagy koin) és busmansan) őslakosokkal találkoztak, akik részben állattenyésztésből, részben vadászatból éltek.[7] Az eltérő életmódból fakadó súrlódások ellenére a hollandok viszonylag jó kapcsolatot alakítottak ki a két népcsoporttal. A „jó kapcsolat” azonban a holland fegyvereknek és áruknak a fölényén alapult. Az őslakosok egy része szabad emberként munkát vállalt a fehérek földjein. Ezek a fekete-afrikaiak szolgaként és munkásként betagozódtak a búr társadalomba. A búr gazdák és fekete szolgáik kapcsolata a patriarchális viszonyon alapult. A búrok a fekete szolgák mellett alkalmaztak rabszolgákat is, akiket főleg Nyugat-Afrikából és Madagaszkárról hurcoltak el.[8] ( (paraszt) szó eltorzításával

Az európai bevándorlás, a rabszolga-kereskedelem és a különböző csoportok keveredése rendkívül színes társadalmat eredményezett. A fehérek, a „színesek” (félvérek), a szabad feketék, a rabszolgák, valamint ezek közös utódai benépesítették a Fokföldet. Akárcsak Közép-és Dél-Amerikában vagy a karibi szigeteken, Fokföldön is a bőrszín jelölte ki az egyén helyét a társadalomban. A feketék a fehér társadalom által megalkotott pigmentológiai hierarchia aljára szorultak, noha fontos szerepet töltöttek be a búr gazdasági rendszer működtetésében. Az apartheid későbbi időszakának egyes vonásai már ekkor kialakultak: a feketékkel szembeni bánásmódot a faji elfogultságból és kálvini elhivatottság-tudatból fakadó paternalista szemléletmód és fehér gyámkodás határozta meg.

A 18. század végétől a kontinens belseje felé terjeszkedő, új földeket meghódító búr pionírok, a trekkerek vagy trekboerek véres küzdelmet folytattak a bantu nyelvcsaládhoz tartozó xhoszákkal.[9] A törzsi keretben élő, állattartó és vadászó koinokkal és busmanokkal ellentétben a fejlettebb katonai erővel rendelkező xhoszák ellenállását csak több háború árán lehetett megtörni, ami kihatott az utóbbiak (majd később a zuluk) negatívabb megítélésére.

A xhoszákkal vívott harcok egy sajátos környezetben, a két fél között hullámzó határvidéken zajlottak. A később kifejlődő búr (afrikáner) öntudat nem véletlenül a trekkereket ruházta fel a hongyarapítóknak kijáró dicsőséggel. A határvidéki életmód, amelyet a törvényen kívüliség, a megélhetésért folytatott mindennapos munka, a földdel, a vadállatokkal és a támadó bennszülöttekkel vívott szívós küzdelem, az állandó „kvázi háborús” készültség jellemzett, az amerikai pionírokéhoz hasonló frontier-mentalitást alakított ki a trekkerekben. A vadnyugat történetéből is jól ismert frontier-mentalitásnak a jellemzői a – protestáns szellemi és kulturális előzményektől is befolyásolt - demokratikus szellem, a horizontális mobilitásra való hajlam, a puritán életmód, valamint a közösség kiválasztottságába vetett hit és a misszionarizmus, amely a pionírok esetében az indiánokkal, a búrok esetében a fekete lakossággal szembeni kulturális fölény érzetével párosult.[10]

A búrok meggyőződésük szerint az európai kultúrát és a kereszténységet képviselték az ismeretlen és veszélyekkel teli Afrikában, és úgy gondolták, hogy csak értékeikhez és keresztény identitásukhoz ragaszkodva maradhatnak fenn. A saját értékekhez való ragaszkodás egyúttal a fekete lakosság értékeinek lebecsüléséhez vezetett.

dl_afrika_1815A 18. század végén megjelentek Afrika déli részén a britek. 1795-ben a fokföldi erőd ormára felkúszott az Union Jack, a brit zászló, majd Nagy-Britannia 1806-ban annektálta Fokföldet.[11] Ezzel évszázados viszálykodás vette kezdetét a Brit Birodalom és a hódítók törvényeihez nehezen alkalmazkodó búrok között. A búrok zúgolódtak a rabszolgatartás tilalma és az angol nyelv hivatalossá tétele miatt.[12] Nemzeti sérelmeikhez szociális szempontok is társultak: a szabad földterületek összezsugorodása, a legelők kimerülése veszélyeztette az őseiktől örökölt életformájukhoz ragaszkodó, kizárólag földművelésből és állattartásból élő búr nagycsaládok eltartását. Egyre több család számára lett szűkös a hely a hódító Union Jack árnyékában.

A „nagy trek” (vándorlás) során a búrok egy része az új legelők, a jobb megélhetés és a nagyobb szabadság reményében északra húzódott. A telepesek harcba bonyolódtak a törzsszövetségbe tömörült zulukkal, akik korábban valóságos katonaállamot alakítottak ki. A búr-zulu kapcsolatokban sorsdöntőnek bizonyult az 1838. december 16-án lezajlott Véres-folyó menti csata. Az Andries Pretorius (Pretoria névadója) vezette búrok fényes győzelmet arattak a zuluk felett.[13] Ez a csata mai napig emlékezetes az egykori győztesek és vesztesek számára: az előbbiek számára büszkeség, mérföldkő a honalapítás során, az utóbbiaknak fájó történelmi emlék, amelyet a fejlett kultúrájú, komoly katonai potenciállal rendelkező zulu államalakulat lassú hanyatlásának kezdőpontjaként tartanak számon.

3-br_gerillkA Voortrekkerek három államalakulatot alapítottak Natal, Transvaal, majd Oranje néven. Az északi és északkeleti irányba terjeszkedő brit gyarmatosítók igyekeztek ellenőrzésük alá vonni a búr köztársaságokat, miközben maguk is összeütközésbe kerültek a zulu néppel. Natalt sikerült is elfoglalniuk, de Transvaal függetlenségét a búrok sikeresen megvédték az első angol-búr háborúban (1880-1881).[14]

A második angol-búr háború (1899-1902) során a gerillaharcmodort alkalmazó búrok kivívták Európa csodálatát. Európai önkéntesek – köztük magyarok – érkeztek Afrikába, hogy vállvetve harcoljanak a búr kommandókkal Transvaal és Oranje államok függetlenségéért.[15] A britek kemény harcok árán, a farmok felgyújtásával és a polgári lakosság koncentrációs táborokba hurcolásával fojtották el az ellenállást. 1902-ben a Brit Birodalom annektálta a búr területeket. A vereenigingi békeszerződésben a győztes fél garantálta a búrok számára a korábbi politikai és gazdasági berendezkedés, valamint a szabad nyelvhasználat megőrzését.[16]

1910-ben megszületett – Fokföld, Natal és a két búr köztársaság egyesítésével – a Dél-Afrikai Unió. Az új állam elnyerte a domíniumi státuszt, vagyis a Brit Birodalom része volt ugyan, de rendelkezett az állami önállóság feltételeivel: saját kormány állt az élén, belügyeire nézve autonómiát élvezett. A Dél-Afrikai Unió területén a politikai, gazdasági és kulturális hatalom egyenlőtlenül oszlott meg. A bányák, a legjobb legelők és a legjobban fizetett állások a fehérek birtokában voltak. A lakosság egyötödét kitevő fehérek elszántan küzdöttek a lakosság többségét kitevő feketék, színesek és indiaiak emancipációja ellen.

A századfordulótól kezdődően a nem fehér csoportok ellenállása nőtt a szegregáló törekvésekkel szemben. A bevándorolt indiai és az őslakos fekete-afrikai lakosság egyre erőteljesebben követelte, hogy ugyanazon jogok illessék meg őket, mint a fehéreket. Az olcsó és szorgalmas munkaerőként foglalkoztatott indiai bevándorlók erőszakmentes emancipációs küzdelmét egy fiatal, művelt hindu jogász szervezte. A nevét hamarosan a Brit Birodalom mind a négy sarkában megismerik: ő volt Mohandász Karamcsand Gandhi, aki a dél-afrikai környezetben fogalmazta meg és alkalmazta először a passzív ellenállás tanát.[17]

A kisszámú fekete-afrikai értelmiség ugyancsak aktivizálódott a feketék védelmében. Az 1906-os zulu felkelés vérbe fojtását követően a fekete-afrikaiak taktikát változtattak, a fegyveres harcot felváltotta a politikai, polgárjogi küzdelem. A fekete-afrikai lakosság érdekvédő szervezeteként 1912-ben megalakult az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), amely újszerű módon – a pánafrikanizmus eszméjének a hatására – (fekete-)afrikai nacionalizmust hirdetett a korábbi törzsi, etnikai és regionális identitások felváltására.[18]

Mindezen mozgalmakkal szemben kialakult a fehér „egység”: a korábbi ellenfelek, az angolok és a búrok egymásra találtak az indiaiak és a fekete-afrikaiak polgárjogi mozgalmak elutasításában.

Az 1948 utáni apartheid bizonyos elemei visszavezethetők a századfordulóra és a két világháború közötti időszakra. A feketék szegregálására irányuló erőfeszítések nyitányát az 1894-es Glen Gray-féle törvény jelentette, amely alapján rezervátumokat jelöltek ki a feketék számára.[19] Az 1936-os földtörvény szentesítette az igazságtalan birtokviszonyokat: a törvény az ország legértékesebb területeit a fehérek kezén hagyta. A fekete-afrikai lakosság a földállomány 13%-án zsúfolódott össze.[20] Jellemző, hogy a földtörvény megszüntetésére csak az 1990-es évek elején került sor, amikor a fehér kisebbség békés úton lemondott a politikai hatalomról. A későbbiek fényében úgy értékelhetjük ezeket a jogszabályokat, mint mérföldköveket az apartheid korszaka felé vezető úton.

Az apartheid kialakulása és működése

„Az apartheid a jelenségek sokféleségének egészét tartalmazza. Tartalmazza a politika területét, szükségszerűen a társadalom területét, vonatkozik az egyházi ügyekre, lényeges az élet minden területén.”[21]

(Hendrik Verwoerd, apartheid-párti dél-afrikai politikus, későbbi miniszterelnök, 1954)

Bár a korábbi brit uralom alatt is születtek diszkriminatív faji intézkedések, mégis, a Daniel Malan református lelkész vezette búr Nemzeti Párt 1948-as hatalomra kerülése tekinthető az apartheid-korszak kezdetének. A nacionalista Nemzeti Párt a búrok politikai önállóságának, gazdasági és kulturális érdekeinek képviseletét tűzte zászlajára, egyrészt a Brit Birodalommal, másrészt a gyarmatosított fekete-afrikaiakkal szemben. A búr politikai elit egyrészt tehát a búrok jogait védelmezte a brit politika ellenében, miközben ugyanezen jogokat megtagadta a fekete-afrikaiaktól.

A búr nacionalizmust képviselő kormányzat által elfogadtatott új alkotmány törvényerőre emelte a faji elkülönítés gyakorlatát. A feltételezhetően Malan által megalkotott apartheid (szétválasztás, elkülönítés) kifejezés szorosan összekapcsolódott a fehér (ezen belül búr) szupremácia gondolatával és a búr nemzet saját karakterének megőrzésével. Malan úgy vélte, hogy a búr nemzet uralmát a többséget alkotó egyéb rasszok ellenében csak a fajok szétválasztásával lehet megteremteni. A „fekete veszedelemtől” (swart gevaar) való félelem, mint lélektani tényező hozzájárult az apartheid-politika elfogadásához a fehérek körében.[22]

Hendrik_VerwoerdVilágosan különbséget kell tenni az apartheid Malan-féle és későbbi értelmezése között. Kezdetben az apartheid gyakorlata nem jelentett többet, mint a fajok megkülönböztetését. Valódi értelmét akkor nyerte el, amikor a harcos búr nacionalista politikus, a későbbi miniszterelnök, Hendrik Frensch Verwoerd került a bennszülött-ügyi tárca élére. Verwoerd nevéhez kötődik az apartheid valódi ideológiai megalapozása. A verwoerdi értelmezésben az apartheid azt jelentette, hogy az országban élő rasszok fejlődését saját karakterüknek megfelelően kell biztosítani.[23] A Verwoerd által alkotott definíció már egyértelműen a diszkrimináció igenlésén alapult, sőt az apartheid gyakorlatát az élet minden területére ki kívánta terjeszteni. Az apartheid-rezsim a fehérek és feketék külön fejlődési lehetőségének megteremtéséből indult ki, s mind az asszimilációt, mind az integrációt elvetette.[24]

1950-ben előírták a lakosság kötelező faji regisztrációját: a Dél-Afrikai Unió polgárait négy rasszba (fehérek, ázsiaiak, „színesek”, azaz félvérek, feketék) sorolták, és az egyes faji csoportok között minden érintkezést megtiltottak, olykor még egyes családokat is megosztva.[25] A regisztrációs törvény abszurd helyzeteket eredményezett. Pordány László, aki 1990-1994 között a Magyar Köztársaság nagyköveteként dolgozott a Dél-Afrikai Köztársaságban, és közvetlen közelről szemlélhette az apartheid utáni években a dél-afrikai demokrácia születését, így ír az apartheid általi megaláztatásokról: „Néha egyetlen család tagjai két-három külön kategóriában találták magukat (…) Vitás esetben például az illető körmét vizsgálták. Ceruzát dugtak az emberek hajába, ha ott maradt, négernek minősült az illető, ha kiesett, színesnek.”[26]

apartheidAz 1950-es években az apartheid gyakorlata a társadalmi élet mind több szegmensére terjedt ki. Először a munka világát szabályozták faji alapon. 1952-ben törvénnyel választották külön a fehéreket és a feketéket a munkahelyeken. 1952-től minden feketének útlevelet kellett magával hordania, amely tartalmazta az illető fényképét, lakóhelyének nevét, ujjlenyomatát és a munkáltatója nevét.[27] A gyűlölt útlevélrendszer bevezetésének nyílt célja az volt, hogy a fekete lakosság mozgása ellenőrizhető legyen. Útlevél nélkül a feketék nem léphettek be a fehérek lakóövezetébe.

A következő évben a kormány az oktatásra terjesztette ki az apartheid szellemét. 1953-ban ún. bantu oktatási rendszert hoztak létre az őslakosok részére. A kormány gazdasági nyomás alá helyezte a hagyományosan angol nyelvű missziós iskolákat, és ezzel elérte azok állami kezelésbe vételét. Az állami iskolákban kötelezővé tették az afrikaans nyelv tanítását, ami heves tiltakozásokhoz vezetett.[28]

1957-ben törvénybe iktatták a faji elkülönítést az iskolákban, a könyvtárakban és a szórakozóhelyeken, majd a templomokban.[29] Végül a totálissá fajuló apartheid-gyakorlatot kiterjesztették a magán- és családi életre is: törvényben tiltották meg a fajok közötti házasságot és nemi érintkezést. A rezsim totális rasszista gyakorlata abszurd és félelmetes hétköznapokat eredményezett. A családi otthonokat sem kímélő hatósági zaklatások elől sokan emigráltak.

A politikai életben a törvények egyértelműen a fehér szupremáciát bástyázták körül. A fehér elit a színesektől, a feketéktől és az ázsiaiaktól megtagadta a parlamenti képviseletet és a szakszervezetek szervezését (ugyanakkor az ország kívülről parlamentáris demokrácia képét mutatta, hiszen működött a parlament és a többpártrendszer, azonban a különböző etnikai csoportok nem kaptak társadalmi arányuknak megfelelő képviseletet a törvényhozásban). Később, az 1980-as évek elején, mintegy a nemzetközi közvélemény kielégítésére, a kormány biztosította a színesek és az indiaiak parlamenti képviseletét. Azonban a fehér elit az utolsó percig mereven elzárkózott attól, hogy politikai jogokat biztosítson a feketék számára. [30]

A két fekete-afrikai ellenzéki szervezetet, az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) és a Pánafrikai Kongresszust a Kommunista Párttal együtt föld alá szorították, vezetőiket üldözték, így a két fekete mozgalom radikalizálódott. Fordulópontot jelentett, hogy 1960-ban a hatóságok vérbe fojtották az útlevéltörvény elleni tüntetést.[31] Az ANC a sharpville-i mészárlást követően áttért a fegyveres küzdelemre.

A Dél-Afrikai Köztársaság rasszista, szegregációs politikája révén „szembemenetelt” a történelmi haladással: az 1960-as évek a dekolonizáció évtizedét jelentették a „fekete kontinensen”, és nemcsak a függetlenségi mozgalmaknak, hanem a kontinenst egyesítő integrációs eszmének (pánafrikanizmus) is egyre több híve akadt. A Kwame Nkrumah ghánai elnök által kiadott jelszó („Afrikának egyesülnie kell”) félelmetesen visszhangzott a fehér szupremácia fenntartásában érdekelt Nemzeti Párt politikusai számára.

1961-ben a Dél-Afrikai Unió kilépett a Brit Nemzetközösségből, egyúttal felvette a Dél-Afrikai Köztársaság nevet. Ezzel az afrikáner vezetők egyik álma, a függetlenség megvalósult. Az apartheid-párti politikusok végső célként megfogalmazták a feketék állampolgárságának megszüntetését és a teljesen „fehér” Dél-Afrikai Köztársaság megteremtését. Az ehhez vezető út első állomásaként a kormányzat 1959-től kezdve külön területi körzeteket (bantusztánok) jelölt ki a fekete lakosság számára, annak a paternalista elvnek az alapján, hogy a feketék önkormányzatán alapuló területi-igazgatási modell képes biztosítani a feketék saját karakterüknek megfelelő fejlődését. A bantusztán-rendszer révén a kormányzat teljessé akarta tenni a fekete lakosság elkülönítését. Az apartheid-párti politikai elit úgy gondolta, hogy a fekete bantusztánok egy idő után leválnak a Dél-Afrikai Köztársaságról, és így megvalósulhat az „afrikáner” Dél-Afrika.[32]

A bantusztánok lakosai csak engedéllyel léphettek ki a körzetből, s csak akkor kaptak engedélyt, ha egy másik bantusztánba költöztek, illetve, ha a fehérek földjein vállaltak munkát. A bantusztánok az ország területének 13%-át tették ki. Ezekben a körzetekben összesen 7 millió ember zsúfolódott össze.[33] Működésüket az átláthatatlanság, a korrupció és a hatalmi visszásságok jellemezték.

A fekete lakosság nemzeti alapon megosztott volt a bantusztán-rendszerrel kapcsolatban, s ez jól mutatja, hogy a kérdés nem egyszerűsíthető le csupán a „rasszista fehérek és az antirasszista feketék” konfliktusára. A zuluk egy része az önálló nemzeti fejlődés lehetőségét látta a külön országként felfogott bantusztánokban, míg a xhoszák a feketék teljes jogú állampolgárságáért küzdöttek. A zuluk egy része a nemzeti elkülönülést, az ANC bázisát alkotó xhoszák az emancipációt, s ettől nem függetlenül a Dél-Afrikai Köztársaság területi integritásának helyreállítását helyezték küzdelmük középpontjába.[34]

Az 1960-as években, a dekolonizáció csúcspontján és az afroamerikai polgárjogi mozgalom kiteljesedésének időszakában egyre nagyobb nyomás nehezedett Pretoriára, hogy hagyjon fel a jogsértő faji gyakorlattal. A nemzetközi tiltakozásnak nyomatékot adott az ENSZ 1962-es apartheid-ellenes határozata, még inkább az „apartheid bűncselekményeket” elítélő 1973-as New York-i nyilatkozat.[35]

Pretoria a kommunista mozgalmak elleni küzdelemben tanúsított rendíthetetlensége okán az Egyesült Államok stratégiai szövetségesének számított az afrikai térségben, a Nyugattal nem rokonszenvező, antiimperialista, antikolonialista rezsimek tengerében, azonban az 1970-es évek enyhülési időszakában, különösen a Carter-adminisztráció hivatalba lépését követően új szelek fújdogáltak a Fehér Házban is. Az amerikai külpolitika Jimmy Carter nevével fémjelzett emberjogi szempontú fordulata aláásta a rezsim tengerentúli megbecsülését.

A külpolitikai és gazdasági mozgásteret rendkívül szűkre szabó nemzetközi karanténból a rezsim Pieter Willem Botha elnöksége (1978-1984) idején próbált kitörni. Az 1980-as években a nemzetközi politikai környezet megváltozása nagymértékben elősegítette a dél-afrikai rezsim bukását. A poszt-hidegháborús korszak hajnalán Pretoria azon érvelése, miszerint a „fekete kontinensen” a „fehér” Dél-Afrika a status quo és a keresztény értékrend bástyája a marxista, antiimperialista mozgalmakkal szemben, politikailag súlytalanná vált. A szovjet birodalom meggyengülését követően az Egyesült Államoknak taktikailag nem volt többé szüksége az emberjogi szempontból szalonképtelen rezsimek harcos antikommunizmusára. A Reagan-kormány 1986-ban elszánta magát arra, hogy törvényt hozzon az apartheid-rendszer gazdasági nyomás alá helyezésére.[36]

Nemcsak az USA, hanem a Szovjetunió is változtatott a harmadik világgal kapcsolatos politikáján. A szovjet vezetés kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy nem rendelkezik az – Afrikára is kiterjedő – informális szovjet birodalom kialakításához, illetve megtartásához szükséges katonai és gazdasági potenciállal, ezért Moszkva lemondott a harmadik világbeli felszabadító mozgalmak, köztük az ANC radikalizálásáról.[37] Ez egyben azt is jelentette, hogy a Nyugat elfogadta az ANC-t a pretoriai kormány egyenrangú tárgyalópartnereként.

mandela3Az apartheid felszámolása az ANC és az 1989. augusztusában miniszterelnökké választott Frederik Willem De Klerk vezette dél-afrikai kormány közötti tárgyalásokon alapuló békés átmenet során következett be. Az új elnök, aki tapasztalhatta a feketék körében fokozódó türelmetlenséget és erőszakot, és felismerte az apartheid tarthatatlanságát, morális és gazdasági csődjét, bátran és határozottan cselekedett: hatályon kívül helyezte az ANC betiltását, majd rendelkezett a börtönben lévő Nelson Mandelának, az ANC legendás vezetőjének szabadon bocsátásáról. De Klerk, aki búr nacionalistaként korábban maga is osztozott a „fehér”, „afrikáner” Dél-Afrika álmában, alighanem abban bízott, hogy engedmények és békés tárgyalás útján mégis megőrizhető a búr-afrikáner befolyás, ha másutt nem, legalább a gazdaságban, és elkerülhető a teljes tabula rasa, vagyis a fekete szupremácia. Ez utóbbitól a fehér, kivált az afrikáner kisebbség – nem is alaptalanul – rettegett. Amikor Mandela előtt megnyílt a börtön kapuja, egy korszak véget ért Dél-Afrikában.

A dél-afrikai társadalom az apartheid-rezsim után

„Egy szivárvány-nemzetet építünk, amely békében él saját magával és a világgal.”[38]

(Nelson Mandela)

mandelaklerkA dél-afrikai átalakulás tárgyalásos úton ment végbe, így nem került sor polgárháborúra, amelytől – részben egyes búr szélsőjobboldali csoportok kiszámíthatatlan reakciói, részben a fekete radikálisok atrocitásai miatt – sokan okkal féltek. Az 1992 tavaszán megrendezett népszavazáson a fehér kisebbség 68%-a támogatásáról biztosította De Klerk miniszterelnök megbékélési politikáját, és kiállt a fekete ellenzékkel való tárgyalások mellett.[39]

1994. áprilisában került sor az első szabad választásokra, amely során az ANC 62%-os győzelmet aratott.[40] Hosszú, nehéz út vezetett el idáig. A nyugati világban a dél-afrikai rendszerváltozás viszonylag konfliktusmentes, tárgyalásos módja – eltekintve a fekete közösségen belüli erőszakos cselekményektől, a xhosza többségű ANC és a zuluk konfliktusától – többnyire egyértelműen pozitív értékelést kap. Magában a Dél-Afrikai Köztársaságban azonban ellentmondásos a hatalomátadás folyamatának, s különösen társadalmi következményeinek az értékelése. Ennek oka, hogy a feketék és a fehérek egyaránt úgy gondolták, hogy az érdekükben tárgyaló fél túl sok kompromisszumra kényszerült.

Miben állt a kompromisszumok lényege? Politikai téren, a Nemzeti Párt kevesebbet tudott kiharcolni, mint amit szeretett volna. Az ANC és a kormány közötti tárgyalásokon hamar kiderült, hogy a felek nem ugyanolyan elképzelésekkel rendelkeznek az apartheid utáni, demokratikus Dél-Afrikáról. A Nemzeti Párt vezetői rettegtek a fekete szupremácia gondolatától, ezért alkotmányos „fékekkel” és biztosítékokkal (pl. kisebbségi vétójog, rotációs elnöki rendszer) kívánták körülbástyázni a fehér kisebbség jogait. A fehér politikusok a tárgyalásokon az egyes népcsoportok közötti hatalommegosztás, lényegében a föderális államépítés mellett álltak ki, míg az ANC – az ország integritásának védelmére hivatkozva – elutasította a föderalizmust. Az ANC vezetői úgy értékelték, hogy a föderális állam örve alatt a fehér kisebbség az államegység megbontására törekszik. Az ellenzéki párt ugyanígy elvetette a Nemzeti Párt kisebbségi vétójogra és rotációs elnöki rendszerre vonatkozó javaslatát.[41]

A fehér kisebbség körében kiírt népszavazás felhatalmazta De Klerket a tárgyalások folytatására. Nemzeti egységkormány alakult, amelyben a Nemzeti Párt és – alelnökként – De Klerk is helyet kapott. Ez korántsem csupán gesztus volt: a Nemzeti Párt részvétele nélkül fennállhatott a veszélye egy – a hadsereg soraiból és az afrikáner szélsőjobboldali csoportok köréből – kiinduló visszarendeződési kísérletnek. A Nemzeti Párt mögött nagyszámú fehér tömeg állt, a kormányban való részvétele növelte az egységkormány legitimitását. Egyébként pedig az új alkotmányos berendezkedés kidolgozásának logikája is amellett szólt, hogy a Nemzeti Párt maga is részt vegyen a régi rendszer végleges lerombolásában.

Az 1993-as alkotmány rendezte véglegesen az államszerkezettel kapcsolatos kérdéseket. Az alkotmány a föderalizmus jegyében széles körű önkormányzattal ruházta a régiókat, amelyekből kilencet hoztak létre. Ez megfelelt mind a fehérek, mind a zulu Inkatha Szabadság Párt érdekeinek. Az alkotmány óriási előrelépést tett a nyelvi jogok tekintetében: az angol és az afrikaans mellett kilenc másik, fekete-afrikai nyelv vált hivatalos nyelvvé.[42]

Gazdasági téren az ANC volt kénytelen engedni. Miközben a fekete többség megszerezte a politikai hatalmat, a fehér kisebbség megőrizte korábban birtokolt pozícióit a gazdaságban és a pénzügyi életben (ez a tény nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi tőke ismét bizalommal fordult a Dél-Afrikai Köztársaság felé). A fölhalmozódott, mintegy 25 milliárd dollár adósságállomány törlesztése, a Nemzetközi Valutaalap követelései és elvárásai – szintén hasonlóan az 1990-es évek eleji Magyarországhoz – megterhelték a rendszerváltozás eufóriáját, s keresztülhúzták az ANC szociális programjának nagy részét.

Nem valósult meg sem a nincstelen fekete tömegek által várt földosztás, sem a széles körű államosítás. A fekete-afrikai lakosság azzal szembesült, hogy hiába kapott jogegyenlőséget, sajtó- és szólásszabadságot, szabad mozgáshoz való jogot, szavazati jogot, mindez nem kapcsolódott össze egy erős szociális háló kiépítésével, a szegénység csökkentésével, a munkanélküliség felszámolásával, a kommunális szolgáltatások (víz, elektromosság) biztosításával és az egészségügyi ellátás ingyenességével. Ugyanakkor a nagyvárosokat övező slumok túlnyomórészt fekete lakosai azzal szembesültek, hogy a bányák, a gyárak és a földek nagy része továbbra is a fehér tulajdonosok kezén maradt.[43]

A fehérek is ambivalensen viszonyultak és viszonyulnak mindmáig az átmenet következményeihez. Egyrészt többségük belátja, hogy az apartheid politikája hosszú távon társadalmi öngyilkossághoz vezetett volna, de a jelenlegi állapottal sem mindegyikük elégedett. Rian Malan dél-afrikai fehér író a Spectatornak arról panaszkodott, hogy a hatalomátadás óta egyre nő a fehérek kiszolgáltatottsága és félelme a bűnözés elharapózása miatt. A fehér kisebbség kétségtelenül nagy áldozatot hozott a békéért. Az 1990-es években ezer farmer vált gyilkosság áldozatává, akiknek 80-85%-a afrikáner volt.[44]

A népesedési mutatók egyértelműen katasztrofálisnak tekinthetők a fehérek számára. Az 1990-es évek eleje óta a dél-afrikai fehér lakosság 15%-a hagyta el az országot, ami a gazdaság és a közigazgatás működésében is súlyosan éreztette a hatását.[45]

Nemcsak a fehérek számára lett nehezebb az élet, de a fekete lakosság életkörülményei is lassan javultak. A fekete munkanélküliek aránya több mint a kétszeresére nőtt a kilencvenes évek elejéhez képest (23, 3%-ról 47, 8%-ra), míg csekélyebb mértékben a fehérek között is nőtt a munkanélküliség (4%-ról 10%-ra). Manapság senkit nem kényszerítenek bantusztánokba, senkinek a mozgását nem korlátozzák útlevelekkel, azonban 12, 5 millió fekete él továbbra is nyomornegyedekben, kitéve az egészségtelen körülményeknek, a bűnözésnek és az AIDS pusztításának.[46]

A fekete lakosság pozitív diszkriminációja és a kontinens többi országához képest jobb gazdasági mutatók ellenére a szegénység, a munkanélküliség és az infrastruktúra hiánya még mindig  igen jelentős a fekete közösségen belül. Ugyanakkor számos kudarca ellenére is a dél-afrikai rezsim a legdemokratikusabbak egyike a „fekete kontinensen”, s a kontinens sorsának alakulásában – már csak gazdasági és katonai potenciálja miatt is – jelentős szerepet játszhat.

Az alábbiakban három területen elemzem az apartheid fölszámolásának módját és társadalmi következményeit: az esélyegyenlőség és oktatás terén, az igazságszolgáltatás területén és a nemzeti szimbólumok és a nyelvkérdés terén.

Az esélyegyenlőség és az oktatás

Az apartheid-rezsim felszámolását követően a legsürgetőbb kérdést a feketék társadalmi mobilizációjának előmozdítása jelentette. Az ANC programja eredetileg a magánvállalatok államosítását foglalta magában, de a hatalomátadásról folytatott tárgyalások során kiderült, hogy erről szó sem lehet. Az ANC eredeti szocialisztikus, közösségi gazdaság- és társadalompolitikai programjáról lemondva – és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a gazdasági elit biztatására – megpróbálta a piacgazdaság követelményeit összeegyeztetni a fekete többség érdekeivel.

A helyzetet nehezítette, hogy a fekete munkavállalók egy része a kapitalizmust az apartheid időszakával azonosította, amikor a gazdasági hatalom, az ország erőforrásai feletti rendelkezés szélsőségesen egyenlőtlenül oszlott meg, egy, a feketék diszkriminációjában érdekelt szűk réteget gazdagítva.[47]

A pozitív diszkrimináció gyakorlata a kvóta-rendszeren alapult. Csakhogy az első időszakban a kvótarendszer – még a szankciók ellenére is – teljesíthetetlen volt, mert a múlt terhes örökségét hordozó oktatási rendszer nem tudott annyi fekete szakértelmiségit, középvezetőt kinevelni, amennyi a vállalati kvóták betöltéséhez szükségeltetett volna. A jószándékú kormányzati törekvések kezdetben kudarcot vallottak az oktatási rendszer hiányosságai miatt. Ez a példa arra figyelmeztet, hogy önmagában az esélyegyenlőségi törekvések nem valósulnak meg, ha az anyagi feltételek nem biztosítottak.

Míg a magánvállalkozások esetében a kvótarendszer nyújtott (volna) garanciát a fajok közötti egyenlőségre, a közszférában más eszközökkel éltek: fehérek tömegét nyugdíjazták. Természetesen sokan maguktól mondtak le állásukról, és hagyták el az országot. A közigazgatás megroppant, a munkafegyelem lazult, s hosszú időbe került, amíg az elbocsátott fehér közalkalmazottakat szakképzett, megfelelő gyakorlattal rendelkező feketékkel pótolták. Mivel az afrikáner iskolák hagyományosan jobban fölszereltek voltak, a kormányzat az esélyegyenlőség biztosítása érdekében nyomást gyakorolt ezekre az iskolákra, hogy vegyenek fel fekete-afrikai gyerekeket.[48]

A fekete diákok tömeges felvétele azt eredményezte, hogy az oktatás elsődleges nyelvévé az angol vált, az afrikaans nyelv és kultúra háttérbe szorult (egyes szélsőséges fekete nacionalisták az afrikaans nyelvet az apartheid nyelveként bélyegezték meg). Ma sok afrikáner őslakos fordított megkülönböztetésre, az afrikaans nyelv negatív diszkriminációjára panaszkodik. A jószándékú, de szankciókkal és kényszerekkel működtetett, egyoldalúan a fekete többség törekvéseire koncentráló, az afrikáner kisebbség kulturális identitására nem eléggé figyelő kormányzati esélyegyenlőségi politika rövid és középtávon mindkét fél számára kudarcokat hozott.

Azonban a világ változását mi sem jelzi jobban, minthogy napjainkban büszkeségnek számít egy vállalat számára, ha a vezetésében megfelelő arányban képviselteti magát a fekete lakosság. 2008-ban az Anglo-American bányavállalat vezérigazgatója, Philip Braun büszkén közölte, hogy a vállalat túlteljesítette a törvény által előírt 40%-os kvótát: a vállalati menedzsment 42%-a fekete.[49]

Braun büszke volt arra is, hogy magas jövedelemmel járó posztját egy fekete szakembernek adhatja át. Összehasonlításul érdemes lenne kutatást végezni a magyarországi közép- és felsővezetők körében, hogy hányan látnának szívesen a menedzsmentben egy – vagy több – szakértelemmel rendelkező romát. Tanulságos eredményekre vezetne egy olyan kutatás is, amely azt vizsgálná, hogyan viszonyulnának az alkalmazottak egy roma vezetőhöz.

Természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a kvóták önmagukban még a változó mentalitású Dél-Afrikai Köztársaságban sem voltak elégségesek a probléma megoldásához. Az Anglo-American például 6,4 milliárd dollárt fektetett be a faji megkülönböztetés felszámolásába.[50]

Az apartheid-rezsim időszakával való szembenézés

A hatalomátadást követő legégetőbb kérdéssé a fehérek és feketék kapcsolatát megterhelő múlttal való szembenézés állt. A kormányzatnak egyrészt mérsékelnie kellett azok indulatát, akik a korábbi rezsim idején üldöztetést szenvedtek el, másrészt pedig meg kellett akadályozni, hogy a „megbékélés” ürügyén a bűnösök megmenekülhessenek. Ezért az ANC nem fogadta el De Klerk általános amnesztiáról szóló javaslatát, de nem akart utat nyitni a felelőtlen és ellenőrizhetetlenné váló megtorlás előtt sem.

desmond-tutuVégül a kormány az általános amnesztia lehetőségét és a megtorlást egyaránt félretéve az igazságtételi eljárás mellett döntött. A Desmond Tutu fokföldi érsek, anglikán egyházi vezető vezetésével felállított, tizenhét tagú Igazságtételi és Megbékélési Bizottság az 1960-1994 között politikai indítékból elkövetett bűncselekmények és emberi jogsértések kivizsgálását kapta feladatául.[51]

A testület nem a hagyományos értelemben vett bíróság volt: csupán meghallgatta azokat a személyeket, akik önként jelentkeztek, s nyilvánosság előtt beismerték bűneiket, majd egyéni amnesztiában részesítette őket. A bűnök beismerését nem követte megtorlás. Ez az eljárás látszólag enyhének tűnik, de az egyéni amnesztiának voltak feltételei. A testület előtt megjelent személyeknek bizonyítaniuk kellett, hogy tettüket valóban politikai indítékból követték el.[52] Értelemszerűen a közönséges bűncselekmények elkövetői, akik nem tudták igazolni tettük politikai indíttatását, nem élhettek az amnesztia lehetőségével.

Az igazságtételi bíráskodás a bűnök feltárásán és a bűnösök néven nevezésén kívül még egy szempontból jelentőséggel rendelkezett, amelyre Wintermantel Péter hívta fel a figyelmet az apartheid utáni időszakot és az igazságtételi eljárás folyamatát elemző írásában: az apartheid korszakának feltárása kollektív elégtételt adott a (fehér) történetírók és politikusok által sokáig elfeledett, illetve háttérbe szorított fekete-afrikai közösségnek azzal, hogy „szenvedéstörténetüket” beemelte a dél-afrikai történelmi emlékezetbe. A fajüldöző korszak bűneinek nyilvános tárgyalása, minden keserűsége ellenére, hozzájárult a fekete-afrikai lakosság öntudatosodásához és az egységes dél-afrikai történelmi emlékezet kialakításához.[53]

A szimbolikus és nyelvi politika

Piet_RetiefKorábban már volt róla szó, hogy az afrikáner őslakosok féltették nyelvüket és azon alapuló kultúrájukat a hatalomra került fekete őslakosoktól. Érthető törekvés lett volna, hogy a feketék eltüntessék a számukra fájdalmas következménnyel járó búr nemzeti büszkeséget sugalló emlékműveket, átkereszteljék az apartheid-rezsim politikusairól elnevezett utcákat, de a térségünkben megszokott átkeresztelési hullám nem öltött tömeges méreteket. Újabban egyes földrajzi helyszínek esetében fölmerül a névváltozás esete. Így történt a búrok egyik hőséről, a zuluk által orvul meggyilkolt Piet Retiefről elnevezett Pietersburg esetében, amelyet önkényesen Polokwane-ra kereszteltek.[54]

A Nagy Trek megítélése mindmáig törést jelent az afrikánerek és a zulu lakosság nézőpontjában. A vándorlás emléke véres küzdelmeivel együtt a búr nép nemzeti öntudatosodásának szimbólumaként, „az afrikáner nemzeti öntudat fejlődésének mérföldköveként” élt az afrikáner tankönyvekben és a történelmi emlékezetben.[55] A brit elnyomást nem tűrő, szabad, republikánus búrok honfoglalásának romantikus interpretációjától gyökeresen különbözik az időközben a nemzetté válás útjára lépett zulu lakosság akkori és mai álláspontja.

voortrekkerA zulu nemzeti emlékezetben a háromezer fekete-afrikai halálával járó Véres-folyó menti csata olyan katasztrófaként él, amely magyar viszonylatban csak Moháccsal vethető egybe, a búr nemzeti hősről, Andries Pretoriusról elnevezett főváros, Pretoria neve pedig mindmáig gyűlöletes név a zuluk számára.[56] Ugyanakkor a Nagy Trek emlékére 1949-ben emelt hatalmas emlékmű mai is ott magasodik Pretoria felett, emlékeztetve a búr honfoglalásra, egyúttal azonban Gessler-kalapként a fekete-afrikaiak számára.

Jelenleg a szimbolikus dimenziónál súlyosabb problémaként vetődik fel a nyelvi konfliktus, mivel az afrikaanst a feketék egy része a korábbi rezsimmel azonosítja. A nyelv nemcsak kommunikációs, hanem hatalmi eszköz is. Különösen így van ez egy olyan közösség esetében, amely egy erősebb hatalom elleni harcában nem támaszkodhat sem katonai erőre, sem gazdasági potenciálra. Az afrikánerek és a fekete-afrikaiak nacionalizmusa az afrikáner-fekete-afrikai, brit-fekete-afrikai, brit-afrikáner katonai, politikai és kulturális konfliktusok során bontakozott ki (s ha a képet tovább árnyaljuk, akkor a zulu-xhosza konfiktusok eredményeként beszélhetünk külön zulu és xhosza nemzeti öntudatról).

Az afrikánerek hosszú politikai küzdelem után érték el, hogy az államigazgatásban az angol nyelvet az afrikaans váltsa fel. Amióta a fekete többség átvette a politikai hatalmat, sokak szerint az afrikaans nyelv a túlélésért küzd. Ugyanakkor a feketék többségében az afrikaans nyelv rossz emlékeket kelt, hiszen az apartheid időszakában kötelező tárgyként oktatták a fehér elnyomók nyelvét a fekete iskolákban. Az 1976-os sowietói felkelés, amelyet a dél-afrikai rendőrség brutálisan elfojtott, az afrikaans nyelv kötelező oktatása ellen tört ki.[57]

Ma az egykor az afrikaans fellegvárának tartott Pretoriában is az angol nyelv az elsődleges, hiszen ez a közvetítő nyelv a fekete-afrikaiak és a fehérek között, s nem mellékesen ez a nemzetközi gazdaság nyelve is (az univerzális angol és a helyi jellegű afrikaans vetélkedésében végül is ez a szempont volt a döntő).

Noha az angol nyelv dominanciájához kétség sem fér, a nyelvkérdésben nagymértékű tolerancia érvényesül. Napjainkban az országban 11 hivatalos nyelvet tartanak számon, ebből kettő az angol és az afrikaans, a többit fekete-afrikai nyelvek teszik ki. Fölmerülhet a kérdés, hogy ha az angol amúgy is elterjedt és beszélt, mi szükség van tíz másik nyelv hivatalossá tételére? Mint utaltam már rá, elsősorban a történelmi múlt fájdalmas emlékei és a nyelv által hordozott nemzeti identitás(ok) kölcsönös elfogadása motiválta a nyelvkérdés ilyen demokratikus kezelését.

A roma nyelvi öntudat alakulása Magyarországon

Ha a nyelvkérdés felől keresünk hasonlóságot a romák magyarországi helyzete és a dél-afrikai közösségek etnikai tudata között, akkor inkább a különbséget hangsúlyozhatjuk. Hosszú ideig a magyarság számára a cigányság jelentette a legkevesebb problémát, hiszen más nemzetiségektől eltérően a cigányság nem lépett föl saját nemzeti öntudattal és nemzetépítési ambíciókkal, soha nem követelt területi önrendelkezést, amely az ország egyik vagy másik területét elidegenítette volna. Magyarországon a roma nyelvi és etnikai tudat egybeeséséről nem beszélhetünk, hiszen a magyarországi cigányság három nyelvet használ (magyar, beás, lovári).[58]

Magyar-roma viszonylatban nyelvi-kulturális konfliktus már csak azért sem alakulhatott ki, mert a legkorábban hazánkba érkezett és legnagyobb lélekszámú romungrók (magyar cigányok) az évszázadok során nyelvileg és kulturálisan asszimilálódtak a fogadó nemzethez, a beás és az oláh cigányok pedig valójában kétnyelvűek: családi körben saját nyelvükön beszélnek, de a közösségen kívüli érintkezésben természetes módon használják a magyar nyelvet.[59]

Paradox módon a Kádár-korszak idején a szocialista rendszer által folytatott – s lényegében a 18. századi teréziánus és jozefinista cigánypolitikában gyökerező – „beolvasztó” politika az 1960-70-es években a cigányság életkörülményeinek viszonylagos javulásával járt együtt, miközben fölgyorsította a cigányság nagy részénél a nyelv- és kultúraváltás folyamatát. Ez utóbbi jelenség nagymértékben köszönhető az óvodahálózatnak és a kötelező – és számon kért – iskoláztatásnak. A kapitalista Dél-Afrikában a helyzet fordított volt: az afrikánerek éppen a feketék saját kulturális jellegzetességeivel, saját „faji” karakterükkel indokolták az elkülönítés politikáját, amely borzasztó vagyoni különbségeket és egyenlőtlenséget leplezett.

Az elkülönítés Magyarországon egy esetben volt megfigyelhető, de – eltérően a dél-afrikai példától – valószínűleg ezt inkább az iskolán belüli, illetve a szülők és pedagógusok közötti aktuális konfliktusok elkerülése ösztönözte: 1962-ben miniszteri rendelet jelent meg a külön cigány osztályok szervezése érdekében. Ezek az osztályok voltak hivatottak fölzárkóztatni a roma gyerekeket, amíg a „normál” iskolába kerülhetnek. Azonban a cigány osztályok csak a legritkább esetben tudtak eleget tenni feladatuknak, mert az oktatás körülményei és a pedagógusok képzettsége rosszabb volt, mint a normál iskolákban.[60]

Akárhogyan is értékeljük a Kádár-korszak cigánypolitikáját, az urbanizáció, az iparosítás, az óvoda-, iskola- és védőnői hálózat kiépítése azzal járt, hogy a magyar nyelv szerepe – és a munkahelyi boldogulás miatt a presztízse is – megnőtt a cigányságon belül. Az 1993-94-es cigánykutatásban megkérdezett romák 89, 5%-a már magyar anyanyelvűnek vallotta magát.[61]

Mivel az 1980-as évek végét megelőzően a magyarországi cigányságnak nem alakultak ki politikai érdekvédő szervezetei, nem jött létre a családi, rokonsági, lakóhelyi kötődéseknél erősebb (nemzeti vagy pre-nemzeti) összetartozás-tudat, ezért a romáknak sem erejük, sem motivációjuk nem volt, hogy ellenálljanak az integráló, beolvasztó kormányzati törekvéseknek. A Kádár-korszak – a már ismertetett okok következtében – teljessé tette a cigányság számára az akkulturáció és a társadalmi beilleszkedés folyamatát.

A szegregációs dél-afrikai és a Kádár-rendszerre jellemző antiszegregációs magyar gyakorlat között egy közös pont fedezhető fel: ahogyan az afrikáner kormányzat igyekezett kizárólagossá tenni az afrikaanst (sikertelenül), úgy az 1960-as, 1970-es évek Magyarországán is igyekeztek biztosítani – finomabb eszközökkel – a magyar nyelv dominanciáját, háttérbe szorítva a roma lakosság nyelvét és kultúráját (sikeresen, igaz homlokegyenest más etnikai arányok mellett).

Tanulságok a magyarországi roma helyzetre vonatkozóan

Az apartheid fölszámolása és a fekete-fehér békés egymás mellett élés fölveti azt a kérdést, hogy milyen belső társadalmi tényezők játszottak szerepet a hatalomátadás utáni helyzet konszolidációjában, s ezek milyen mértékben vannak jelen Magyarországon. Az elkövetkezőkben ezeket igyekszem számba venni Steven McDonald tanulmánya alapján.

A vallás kiemelt szerepe.

Az apartheid létrejöttében és fölszámolásában egyaránt kiemelt szerepe volt a Holland Református Egyháznak. A 17. századi holland telepesek Afrikába érkezve teljesen más világba csöppentek: rájuk várt a feladat, hogy a barátságtalan környezetben, a természet erőivel megküzdve új otthont építsenek maguknak. A magukra hagyottság rendkívüli szívósságot, kitartást és szorgalmat igényelt a telepesektől, valamint mindenfajta kényelem, luxus háttérbe szorítását.

FranschhoekA református egyház tanítása a kálvini predesztinációtanról – miszerint Isten mindenki sorsát előre elrendelte, de a földön elért sikerek a túlvilági üdvözülést bizonyíthatják – erős lelki támaszt nyújtott a megélhetésért, sőt sok esetben a túlélésért küzdő búr közösségeknek az akkor ismert világ végén. A sikeres közösségépítés két irányban is hatást gyakorolt a búr közösségekre: megerősítette őket az egyház és a vallás iránti rendíthetetlen hűségben, ami a későbbiekben a vallási tolerancia és a modernizáció elutasításában öltött formát, másrészt pedig nagyfokú felsőbbrendűségi érzést alakított ki a búrokban egyrészt a fekete őslakosokkal, másrészt más fehér csoportokkal szemben. A református hit már csak azért is képes volt az afrikánerek politikai horizontjának konzerválására, mert jószerével ez volt az egyetlen kötődésük a távoli, és utóbb már alig ismert anyaországhoz.

A református hit a nemzeti összetartozás szempontjából is jelentős tényezőt képviselt. Az Afrika déli részén szétszóródott búrok számára az integráló erőt a református hit és az afrikáner nyelv jelentette. A református vallás elhatárolta az afrikáner közösséget mind az afrikai őslakosok kultuszaitól, mind a búr területeket sorra meghódító Brit Birodalom anglikán államegyházától.

A fekete-afrikaiakat szintén az erős vallásosság jellemzi. A missziós iskolák a fekete-afrikaiak számára a mobilizáció egyetlen járható útját, a fehérekkel való egyenlőség egyetlen esélyét jelentették. Amikor a dél-afrikai rezsim a missziós iskolahálózatot megszüntette, és a feketéket – elvileg ugyanolyan színvonalú – külön iskolákba kényszerítette, a keresztény feketék tiltakoztak. A kisebbséget alkotó anglikán hívők esetében is kiemelt szerepet játszott a vallási és fekete-afrikai identitás védelme, gondoljunk Desmond Tutu fokföldi anglikán érdek szerepére az apartheid elleni küzdelemben.

Ezek a történelmi hagyományok magyarázzák, hogy az afrikáner és a feketék vallásosságának mértéke közötti különbség kisebb, mintha akár az afrikáner, akár a fekete közösség vallásosságát Európához vagy a búr „anyaországhoz”, Hollandiához hasonlítjuk. Steven McDonald úgy jellemezte a dél-afrikai embert: „real Church-goer”[62]

Mivel a legtöbb dél-afrikai a Holland Református Egyház tagja, hallgat a szavára. Az 1980-as években a református egyház bátor, a társadalom szempontjából sorsdöntő lépésre szánta el magát, amikor nyilvánosan elítélte az apartheidet, és bűnnek, a Biblia tanításával ellentétesnek bélyegezte a faji elkülönítést.[63] A társadalomba mélyen beágyazott református egyház eme lépése kihúzta a talajt a rendszer legitimitása alól. A református egyházat, a búr nacionalizmus bástyáját, az afrikáner kultúra ápolóját és védelmezőjét még az apartheid-rezsim legkonzervatívabb támogatója sem vádolhatta meg kommunista- vagy szovjetbarátsággal.

Vajon hasonló egyházi példamutatás ilyen eredményre vezethet-e Magyarországon? Az egyházak szociális, karitatív szerepe Magyarországon is erős, léteznek cigány pasztorációk. Azonban a történelmi egyházak politikai szerepvállalásával kapcsolatban sokkal nagyobb az ellenállás, mint Dél-Afrikában. Úgy gondolom, hogy a magyar állampolgárok közül sokan még az egyházak szociálpolitikai szerepvállalását is ingerülten ítélik meg.

Hiányzik a vallás, mint spirituális-kulturális kapocs a többségi társadalom és a roma közösség között, ezért jelenleg nem látom reálisnak, hogy a történelmi egyházak példamutatása széles tömegekben meghallgatásra találjon, ugyanakkor pedig nincsenek más társadalmi intézmények, amelyek ezt a szerepet ellássák. Hosszabb távon nagyobb összefogásra van szükség az egyházak és az esélyegyenlőség megvalósítására törekvő politikai erők között, hogy enyhüljön az a bizalmatlanság, amely kétségtelenül jelen van a baloldal és a liberálisok, valamint a történelmi egyházak viszonyában.

Mivel a roma közösség körében vélhetően – már csak a cigány pasztorációk miatt is – nagyobb a vallás tudatformáló szerepe, ezért az egyházaknak nagy lehetősége és felelőssége van az integráció előmozdításában. A kormányzat felelőssége pedig az, hogy kedvező feltételeket biztosítson a történelmi egyházak szocializációs-nevelő és karitatív tevékenységéhez.

A föld és a földműves életmód szerepe.

Steven McDonald hívta föl a figyelmet arra, hogy a föld milyen nagy szerepet játszik az afrikánerek gondolkodásában, szinte „misztikus jelentőségűként” értékeli a földszeretetet, amely nagyrészt a búr földműves életforma közösségfenntartó szerepéből fakad.[64] A mélyen vallásos afrikánerek hosszú időn keresztül ragaszkodtak konzervatív életvitelükhöz, és bizalmatlanul tekintettek a modernizációra, amelyet a brit gyarmatosító erőszak trójai falovának tekintettek. A fekete-afrikaiak és az afrikánerek között erős összekötő kapocs a földműves életformához és mentalitáshoz – vagy annak látszatához – való erős ragaszkodás. Hiába lett Dél-Afrika a bányászat tekintetében nagyhatalom, lakosai – fehérek és a feketék – körében egyaránt a földbirtoklás jelent presztízst.

Magyarországon a földműves, falusi életforma finoman szólva sem rendelkezik olyan megbecsüléssel, mint Dél-Afrikában (és sok nyugat- és észak-európai országban). Holott a magyarországi cigányság jelentős része falun él, s az elmúlt időszakban a többségi társadalom tagjaival való konfliktusok mind szegény, magára hagyott kistelepüléseken történtek, döntően az északkelet-magyarországi régióban.

Ha a mindenkori kormányzat nem karolja fel a falut, ha nem tesz meg mindent a vidéki foglalkoztatási lehetőségek biztosítása és a bűncselekmények megelőzése érdekében, akkor a magára hagyott falusi Magyarországot kiszolgáltatja a „hathatós” eszközöket alkalmazó Magyar Gárdának – mert sok községben a lakosok ténylegesen szenvednek a helyi roma közösséggel való együttéléstől (?), különösen a bűnözést illetően. Ha két, magát fölöslegesnek érző, hosszabb távon perspektíva nélküli, de az együttélés módját, normáit eltérően értelmező etnikai közösséget „összezárnak” (szinte szegregálják őket a társadalmon belül), még a kisebb, személyek közötti összeütközések is etnikai jelleget kapnak.

A vidéki Magyarország – főleg Északkelet-Magyarországon – ma egyáltalán nem nyújt vonzó perspektívát és munkalehetőséget. Az agrártárcának föl kellene ismernie az összefüggést a vidéki roma közösség élethelyzetének, egészségügyi mutatóinak javítása, az óvodáztatás és iskoláztatás megszervezése és a vidékfejlesztés között. Magyarországon sok ember fejében az agrárpolitika – régen túlhaladott módon – még mindig a mezőgazdasággal kapcsolatos feladatokra korlátozódik, holott a vidék, a falu szociális, egészségügyi, lakó- és munkahelyi, műveltségi és kriminológiai helyzetének figyelemmel követése, javítása is magától értetődő természetességgel tartozna az agrártárca feladatai közé.

Kultúra, szabadidőtöltés

Dél-Afrikában a sport a társadalom minden rétegét összefogó szórakozási formának számít. Steve McDonald szerint a „sport az egész országban jelen lévő mánia.” Ugyan az apartheid öröksége még tovább él ebben a tekintetben, hiszen a feketék jobban kedvelik a futball európai változatát, míg a fehérek nemzeti sportjának a rögbit tekintik.[65]

futballA Dél-Afrikai Köztársaság sporttörténetének emlékezetes eseménye az volt, amikor Nelson Mandela magára öltötte az ország rögbicsapatának mezét, annak tudatában, hogy az apartheid éveiben a fekete-afrikaiak a csapat jelvényére úgy tekintettek, mint a gyűlölt elnyomó rezsim szimbólumára. Ez nemes gesztus volt az egykori börtönviselt ANC-vezető részéről a johannesburgi stadion szinte kizárólag fehér közönsége felé. Az a tény, hogy Mandela felvállalta az ország apartheid-politikája miatt egykor minden nemzetközi mérkőzésről kitiltott rögbicsapat melletti kiállást, és hogy egyetlen füttyszó sem hangzott el a lelátókon, megmutatta, hogy milyen messzire került az ország az ötvenes-hatvanas évek Dél-Afrikájától.[66]

Magyarországon nem igazán beszélhetünk a sport integráló szerepéről, ezen a helyzeten – a tömegsport kiemelt támogatásával és propagálásával, az iskolai testnevelésórák számának visszaállításával – változtatni kellene. A tömegkultúra irányzatai közül jelenleg a zenei élet az egyetlen terület, ahol a nem roma és a roma közösség tagjai egymásra találhatnak, erre utal a roma rapzenészek viszonylag nagy népszerűsége is. A magyar államnak még az eddiginél is nagyobb erőfeszítéseket kell tennie a roma művészek, írók, költők megismertetése érdekében.

Konklúzió – a kényszeres és a spontán szegregáció

Noha az apartheid szegregációs gyakorlata megszűnt, a feketék, a fehérek és az indiaiak továbbra is elkülönülve, saját zárt közösségeikben élnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az 1994 előtti mesterséges, állami kényszerekkel folytatott elkülönítést felváltotta a „spontán” elkülönülés, amelynek a kormányzati eszközökkel való kezelése nehéz feladat.

A magyar történelemben nem beszélhetünk durva, kényszeres elkülönítésről – sőt, a magyar államot többnyire a nyitottság és befogadás jellemezte a történelem folyamán –, ilyen értelemben a szegregációnak nincsenek történelmi gyökerei, de a mai magyar társadalomban erőteljesen érvényesül a spontán szegregálódás. A szegregálódás leginkább az oktatásban érhető tetten, aminek az alapja nem egy elvont fajelméletben, hanem a nyers empíriában gyökerezik: egyszerűen azért viszik el a szülők a gyermekeiket más iskolába, mert úgy gondolják, hogy a másik iskola jobb minőségű képzést nyújt.

Az Egyesült Államokból is jól ismert white flight (fehér menekülés) jelenségről van szó, amelynek a lényege, hogy a többségi társadalomhoz tartozó, általában középosztálybeli szülők elviszik gyerekeiket azokból az iskolákból, ahová nagy számban járnak az alacsonyabb státuszú, kisebbséghez tartozó gyerekek. A középosztálybeli szülők döntése mögött nem rasszista indulat áll, hanem az a megfontolás, hogy az adott terület (megye, város) másik részén fekvő iskolában jobban biztosítható a gyerek tanulmányi előmenetele. A szülők többsége tehát alapvetően a gyermekük érdekét nézve döntenek a „fehér” iskola mellett, de ezzel a lépésükkel erősítik a spontán szegregációt. A spontán szegregáció azt a veszélyt hordozza magában, hogy a későbbiek során a roma és nem roma felnőttek nem tudnak mihez kezdeni egymással, és éppúgy külön életet fognak folytatni, mint az oktatási rendszerben.

Szembe kell nézni azzal a problémával, hogy az iskola két alapvető funkciója, a szocializációs és az oktató, tudásátadó funkció elszakadt egymástól, s a szülők többsége – egy alapvetően konzervatív iskolafelfogásból fakadóan – inkább előnyben részesítik az iskola utóbbi, mint az előbbi funkcióját. A deprivált rétegek gyermekeinek integrációja azonban óhatatlanul a szocializációs funkció erősítését igényelné, amelyet a versenyszellemű oktatási rendszer nem tud befogadni.

Végül meg kell említenünk azt is, hogy a romákkal szemben megfogalmazott magyarországi előítéletek integráns része nem vezethető le tisztán az etnikai vagy kulturális jellegből. A cigányok ugyanis azért jelenhetnek meg ideális bűnbakként a társadalomban, mert – Erős Ferenc szavaival élve – „a magyarországi cigányság tipikusan a társadalmi rétegződés legalsóbb szegmensében helyezkedik el, ezért a közvéleményben egy sajátos underclasssként jelenik meg”.[67]

A magyar társadalom többsége – és a politikai elit egy része – kriminalizálja a mélyszegénységben élőket, különösen a romákat, akik etnikailag jól elkülöníthető csoportot alkotnak, így ideálisak a bűnbak szerepére. A deviáns életviteli és magatartásformák (lustaság, erőszakosság, agresszivitás, bűnözés stb.) etnikai jegyekkel való fölruházása, etnicizálása súlyos konfliktusokat szülhet a jövőben is, ezért jelentős előrelépést jelentene, ha a kormányzat és a pártok, különböző civil szervezetek, egyházak az eddiginél hatékonyabb együttműködést alakítanának ki a romák integrációja érdekében.

Felhasznált irodalom

- Bayer József: A politikai gondolkodás története. Bp., 2003., Osiris Kiadó. 420 o.

- Búr Gábor: Afrika a második világháború után. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. /szerk. Németh István/ Bp., 2005., Osiris Kiadó. 251-272. o.

- Búr Gábor: Dél-Afrika - mentőöv Afrikának? Kül-Világ. 2005/1. 17-32. o.

- Butler, Anthony: Contemporary South Africa. 2004., Palgrave MacMillan. 187. o.

- Bitterli, Urs: „Vadak” és „civilizáltak”. /ford. Bendl Júlia/ Bp., 1982., Gondolat Kiadó. 623 o.

- Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 692 o.

- Erős Ferenc: Két empirikus vizsgálat eredménye. In: A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai. /szerk. Gombos József, Kiss Mária Rita/ Szeged, 1998., Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. 51-77. o.

- Esélyek és korlátok. A magyarországi cigány közösség az ezredfordulón. /szerk. Forray R. Katalin, Mohácsi Erzsébet/ Pécs, 2002., PTE BTK Romológia Tanszék. 78. o.

- Fage, J. D. – Tordoff, William: Afrika története. Bp., 2004., Osiris Kiadó. 553 o.

- McDonald, Steven: Why Racial Reconciliation In Possible in South Africa. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transiton. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers. 185-197. o.

- Neame, L. Elwin: The History of Apartheid. London, 1962. 195 o.

- Nkrumah, Kwame: Africa Must Unite. London, 1998., Panaf Books. 229 o.

- Kemény István: A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorszagi_nemzetisegek_kotetei/Nemzeti_es_etnikai_kisebbsegek_mo_on%20a. 2009. 01. 14.

- Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 258 o.

- Rózsavölgyi Adél: Gondolatok és kérdések a kisebbség-többség viszonyáról a magyarországi cigány kisebbség kapcsán. In: A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai. /szerk. Gombos József, Kiss Mária Rita/ Szeged, 1998., Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. 89-107. o.

- Schneidemann, Witney W.: Postapartheid South Africa: Steps Taken, the Path Ahead. 156-185. o.

- A XX. század nagy beszédei. /szerk. Brian MacArthur/ Bp., 2006., Agave Könyvek. 316 o.

- Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 84-97. o.

Újságcikk

- Pozitív diszkrimináció Dél-Afrikában. Népszabadság. 2008. aug. 14. www.nol.hu. 2009. 08. 27.

- Ettől még nem változik semmi. Horváth Aladár a cigányellenesség okairól. 168 Óra. 2009/35. 20-21. o.



[1] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Bp., 2003., Osiris Kiadó. 368. o.

[2] Uo. 368. o.

[3] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 86-87. o.

[4] Uo. 91-92. o.

[5] A roma polgárjogi mozgalom vezetője így nyilatkozott a vele készült interjúban: „Az apartheid felszámolása sem szimplán cigány ügy, annak ellenére sem, hogy a romák jelentős része a rasszjegyei miatt megkülönböztethető, de a faji egyenlőtlenségekkel szembeni küzdelem minősége a jogállam, a demokrácia fokmérője.” Ettől még nem változik semmi. Horváth Aladár a cigányellenesség okairól. 168 Óra. 2009/35. 21 o.

[6] „There, governement policy can be summed up in the one word, apartheid, which involves social, political and economic segregation on a basis of race”. Nkrumah, Kwame: Africa Must Unite. London, 1998., Panaf Books. 13. o.

[7] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 24-25. o.

[8] Uo. 26. o.

[9] Uo. 126-127. o.

[10] A búr és az amerikai (nyugati) társadalom- és mentalitásfejlődés ilyen szempontú összehasonlítása nem alaptalan. Mindkét esetben egy európai gyökerű embercsoport hozott létre egy európai eszmei alapokon álló, de sajátos arculatú társadalmat, amelyik a demokrácia, a közösségi autonómia és az egyéni szabadság foka tekintetében nagymértékben különbözött az Óvilág társadalmaitól, viszont tökéletesen megfelelt az adott természeti környezetnek. Frederick Jackson Turner amerikai történész egy 1893-ban megtartott előadásában a „frontiernek” az amerikai eszmetörténetben betöltött jelentősége mellett érvelt. Véleménye szerint az amerikai társadalom demokratikus jellege nem az urbánus, iparosodott keleti parton, hanem a vadnyugati környezetben bontakozott ki, ahol a pionírok rákényszerültek arra, hogy a környezethez való alkalmazkodás nyomása alatt feladják a korábbi, európai társadalmi normákat és kötöttségeket, és új, demokratikusabb társadalmi formát alkossanak. Bitterli, Urs: „Vadak” és „civilizáltak”. /ford. Bendl Júlia/ Bp., 1982., Gondolat Kiadó. 182. o.

[11] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 40-42. o.

[12] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 54. o.

[13] Uo. 67. o.

[14] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 198-199. o.

[15] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 110. o.

[16] Uo. 222. o.

[17] Uo. 233. o.

[18] Uo. 250. o.

[19] [19] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 181. o.

[20] Búr Gábor: Afrika. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. /szerk. Németh István/ Bp., 2005., Osiris Kiadó. 270. o.

[21] „Aparteheid comprises a whole multiplicity of phenomena. It comprises the political sphere, it is necessary in the social sphere, it is aimed at in Church matters, it is relevant to every sphere of life.” Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 375. o.

[22] Búr Gábor: Dél-Afrika - mentőöv Afrikának? Kül-Világ. 2005/1. 21. o.

[23] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 375. o.

[24] Uo. 121. o.

[25] Uo. 174. o.

[26] Uo. 174-175. o.

[27] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 374. o.

[28] Uo. 374. o.

[29] Uo. 380. o.

[30] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 85. o.

[31] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 184. o.

[32] Búr Gábor: Afrika a második világháború után. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. /szerk. Németh István/ Bp., 2005., Osiris Kiadó. 269. o.

[33] Uo. 269. o.

[34] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 205. o.

[35] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 85. o.

[36] Uo. 86. o.

[37] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 86. o.

[38] Nelson Mandela: „Uralkodjék a szabadság”. In: A XX. század nagy beszédei. /szerk. Brian MacArthur/ Bp., 2006., Agave Könyvek. 295. o.

[39] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 87.o.

[40] Búr Gábor: Dél-Afrika - mentőöv Afrikának? Kül-Világ. 2005/1. 22. o.

[41] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 87. o.

[42] Búr Gábor: Afrika a második világháború után. In: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. /szerk. Németh István/ Bp., 2005., Osiris Kiadó. 271. o.

[43] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 87.o.

[44] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 242. o.

[45] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 87. o.

[46] Uo. 95. o.

[47] Witney W. Schneideman: Postapartheid South Africa: Steps Taken, The Path Ahead. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transition. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers. 183. o.

[48] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 244. o.

[49] Pozitív diszkrimináció Dél-Afrikában. Nészabadság. 2008. aug. 13. www.nol.hu. 2009. 01. 14.

[50] Uo. 2009. 01. 14.

[51] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 91. o.

[52] Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 91. o.

[53] Uo. 89-90. o.

[54] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 57. o.

[55] Davenport, Thomas Rodney Hope: South Africa. A Modern History. Toronto and Buffalo, 1989., University of Toronto Press. 53. o.

[56] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 67. o.

[57] Uo. 19. o.

[58]Kemény István: A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorszagi_nemzetisegek_kotetei/Nemzeti_es_etnikai_kisebbsegek_mo_on%20a. 2009. 01. 14.

[59] Uo. 2009. 01. 14.

[60] Kemény István: A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/Magyarorszagi_nemzetisegek_kotetei/Nemzeti_es_etnikai_kisebbsegek_mo_on%20a. 2009. 01. 14.

[61] Uo. 2009. 01. 14.

[62] Steven McDonald: Why Racial Reconciliation In Possible in South Africa. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transition. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers. 5. o.

[63] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 225. o.

[64] Steven McDonald: Why Racial Reconciliation In Possible in South Africa. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transition. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers. 4. o.

[65] Steven McDonald: Why Racial Reconciliation In Possible in South Africa. In: South Africa. Twelve Perspectives on the Transition. /edited by Helen Kitchen and J. Coleman Kitchen/ Westport, 1994., Praeger Publishers. 3. o.

[66] Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek, 2005., Antológia Kiadó. 241. o., Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában. Kommentár. 2007/6. 84. o.

[67] Erős Ferenc: Két empirikus vizsgálat eredménye. In: A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai. /szerk. Gombos József, Kiss Mária Rita/ Szeged, 1998., Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. 75. o.