Kisebbségi jövőkép


Bevezetés

2012-01-15_15.39.47Kezdetben az antropológusokat a távoli, egzotikus népek kultúrája vonzotta (pl.: Malinowsky a Trobriand szigeteken, Radcliffe-Brown az Andaman szigeteken, Róheim Géza Ausztráliában, M. Mead a Szamoa szigeteken kutatott). Több évtized kellett ahhoz, hogy szembenézhessünk saját társadalmunk antropológiájával, és észrevegyük a köztünk élő „egzotikus” embereket, így például a cigányokat is. Az antropológia fejlődése párhuzamba állítható a személyiség kialakulásával, amit Piaget, Klein, Erikson és mások írtak le. A különböző elméletek egyetértenek abban, hogy először az én és a külvilág határolódik el egymástól, majd folyamatos kölcsönhatás tükrében bontakozik ki az énkép, de valójában csak a serdülőkorban irányul a figyelem az én felé (szinte kizárólagosan), reális énkép , integrált személyiség pedig csak a felnőttkorra csiszolódik ki.

 

Jelen tanulmány is a - a szigorlati dolgozatomhoz hasonlóan, melyre többször utalok majd – a Magyarországon élő legnépesebb kisebbségről, a cigányságról szól. A helyszín Csobánka, ahol 1998 óta élek családommal, s az emberekkel, akik megelevenednek egy-egy történetben, párbeszédben, nap mint nap találkozom. Látván életüket és olvasván a róluk szóló tanulmányokat felfigyeltem arra, hogy mennyire hiányzik a jövőbe tekintés /nem számítva azokat az - általában politikával átitatott - cikkeket, melyek a cigányok követeléseit és kéréseit tartalmazzák/ sokkal jellemzőbb a cigány kultúrkincsek (zene, tánc, mese) számbavétele, vagy a cigányság, mint probléma (kulturális, gazdasági, társadalmi, oktatási, történelmi, etnikai, kriminológiai) elemzése. Arra gondoltam tehát, hogy megkérdezem őket magukat, hogyan képzelik el a jövõjüket. Ez az egyszerű kérdés számos problémát vetett fel (főleg módszertanit), legelőször azt, ki a cigány s ki nem az.

Ki a cigány?

Minden kutató, aki nemzetiségekkel foglalkozik, szembesül azzal a problémával, hogy ki sorolható az adott csoporthoz, de talán nincs még egy olyan éles, mégis szinte megfoghatatlan határvonal a „beletartozók” és a „kívülállók” között, mint a „cigányok” és a „nem cigányok” között van. A felméréseket általában kétféleképpen hajtják végre: vagy önkéntes bevallás alapján, tehát az egyén eldöntheti, milyen nemzetiségűnek vallja magát, de a cigányok esetében igen nagy eltérés mutatkozott a statisztika és a becsült adatok között (vö. Keményfi R., 1989.), illetve „társadalmi minősítés” alapján (pl. Kemény István 1974.), amikor „az adott községben élőket a faluközösséget jól ismerő idősebb lakosok, értelmiségiek (pap, polgármester) az együttélés folyamán szerzett saját tapasztalataik alapján nemzetiségileg minősítik” (Keményfi R. 1999. 141.o.). Az idézett cikk szerzője az etikára hivatkozva ez utóbbi módszert is elvetette, és egy újabbat javasolt: azokat sorolta a cigány etnikumba, „akiket olyan cigányok, akik magukat romának vallják (!), különböző ismérvek (életmód, antropológiai jelleg, családi leszármazás) alapján cigánynak tartanak” (143.o.). Az ötlet megfontolandó, bár további elemzéséből kiderült, hogy az elvetett és az általa javasolt módszer ugyanarra az eredményre vezetett: a felsoroltak név szerint megegyeztek egy adott településen.

A kérdést tovább bonyolítja, hogy cigánynak nevezik (pl. Nyírségben saját megfigyelésem) azokat a nem cigány származású embereket, akik a cigányokhoz hasonló életmódot folytatnak, bár őket a romák nem tartják maguk közül valónak.

Azokat a jellegzetességeket, melyek meghatározzák identitásukat, Prónai Csaba (1995) számos szerző alapján 7 szempont köré csoportosította:

"A. a természetes odatartozás;

B. a rituális tisztaság szabályainak betartása;

C. a roma nyelv ismerete;

D. a roma társadalom elvárásainak való megfelelés mind a nemi és életkori szerepek, mind a rokonsági kötelezettségek, házasodási „törekvések", vallási szokások, stb. terén;

E. a független munka, ami viszonylag nagy szabadsággal jár, és a „gázsó” környezetben rejlő lehetőségek kiaknázásán alapul;

F. a fizikai megjelenés, a nem-verbális viselkedés és a paralingvisztikai kritériumok;

G.és végül a vizuális jelek komplex rendszere, úgy mint például az öltözködés, a díszítés, az autó stb., ami jellemzően cigánynak számít".

Néhány megjegyzés ezen kritériumokhoz:

B. a Hajdúságban több háztartásban, és Tolna megyében is találkoztam olyan nem cigány családokkal, akik a romákra jellemzően élesen elkülönítették a „felső” és „alsó” testrész megtisztítását, amit leginkább a két törölköző használata: arc törlő / láb törlő mutatott;

C. a magyarországi romáknak kb. 89%-a magyar anyanyelvû (Keményfi R. 1999.) és tettenérhető tendencia a nyelvcsere, bár a csobánkai óvodában a nem cigány gyerekek közül sokan folyékonyan beszélnek romául, egy-két szót pedig mindenki tud, hiszen a gyerekek egymásközött gyakran használják pl. órán, ha azt akarják, hogy a tanár ne értse őket - ennek következtében, bár egyetlen cigány óvónő vagy tanárnő sem dolgozik itt, mégis, aki néhány évet már eltöltött közöttük, szintén megért egy-két gyakrabban használt kifejezést;

E. a rendszerváltást követően számos nem cigány ismerte fel és használta ki a különböző szabályozási hézagokból adódó lehetőségeket, pénz és vagyonszerzési stratégiáik a romákéhoz voltak hasonlatosak; másrészt a nagyarányú munkanélküliség és a piac szerkezete sok gázsót kényszerített arra, hogy rugalmas legyen, illetve (főképp az értelmiség körében) sokan törekedtek arra, hogy függetlenek maradjanak - ezek alapján felmerül a kérdés, vajon mennyiben alkalmazkodnak a romák lakóhelyük gazdasági lehetőségeihez és mennyiben változik a gazdaság a cigányok igényeinek megfelelően;

F. és G. bár a visszafogottságot értékelő európai normához kevésbé alkalmazkodnak a cigányok, megfigyelve azonban a fiatalabb generációkat (főleg a serdülőket), látható, hogy öltözködésük jelentősen átalakult: elmaradtak a virágmintás bő szoknyák, a fejkendők, a fiatalok a legújabb divatot követik (pl. megveszik a NIKE pulóvert és a sztreccs nadrágot akkor is, ha a villanyszámlát nem tudják kifizetni - amint ez nem egy családnál előfordult), a lányok inkább nadrágban mutatkoznak, mégis , öntudatlanul reprodukálják az öltözési szokásokat a váltakozó  divathullámokon keresztül is, hiszen ugyanúgy megtartják a „felső és alsó” testfelek elválasztását, továbbra sem hordanak egybeszabott ruhát.

Formoso (2000.), aki a nevelés szerepét is hangsúlyozta a kultúra kialakulásában, és ezzel J. Okelyhoz (1983.) hasonlóan nagy lépést tett a romák megértésének irányába, a gondoskodás és kérlelés diszpozíciók fontosságát emelte ki az identitásukban, ami az egymás közt tanúsított gondoskodás, és az egymás közt nem tanúsított, kizárólag a gázsóknak szóló kérlelés viselkedésbeli különbségét jelenti.

Egy másik jellegzetes folyamat az önmeghatározáson kívül az elhatárolódás, ami hozzájárul a roma identitás kialakulásához. Történelmük során újabb és újabb népekkel találkozva mindig újra kellett definiálni magukat, s az egyik néptől átvett kultúrelem továbbmenve megint differenciáló jeggyé válhatott. A többség előítélete mellett egy aktívan fenntartott, hagyományozódó ellenségkép ill. „veszélyben vagyunk” mentalitás (Stewart 1994. 65. o) kölcsönösségéből épített erős fal választja el a cigány és nem cigány embereket.

Ami pedig szinte lehetetlenné teszi a cigányság leírását vagy meghatározását, az az, hogy ez gyűjtőfogalom, mely számos különböző kultúrát rejt magában. A cigányság heterogenitását többen leírták már (pl. Formoso 2000., Fraser 1996., Prónai 1995., Piasere 2000. etc), különböző csoportokból áll, s az ugyanazon csoportokhoz tartozók szokásai is nagyban eltérhetnek egymástól, lakóhelyüktől függően.

Magyarországon három nagy csoportot szokás elkülöníteni (Diósi Á.1988.,Kemény I. 1999.), a beás cigányokat, akik a balkán felöl érkeztek, az oláh cigányokat, akik csak a múlt század közepén érkeztek Magyarországra Románián keresztül és a többségi társadalom szemében leginkább ők őrizték meg kultúrájukat, illetve a legrégebben itt élő ún. magyar cigányokat vagy romungrokat, akiknek anyanyelve már a magyar, ők a leginkább asszimilált, illetve asszimilálódó csoport.

A leírásokból azonban kiemelhető két fontos vonás, mely a cigányság egészét jellemzi: az alkalmazkodás és a rugalmasság, bár így a végletekig leegyszerűsítve már nem elég a meghatározáshoz.

Egy epizód jól illusztrálja, hogy nem csupán a kutató küzd azzal a kérdéssel, ki a cigány, de a roma is megpróbálja besorolni az idegent. Egymást, a közösségen belül egyértelműen el tudják helyezni, - vagy mégsem? Él egy család Csobánkán, ahol az anya nem cigány, az apa cigány, és három gyerekükkel az apai nagyszülők házának udvarán építkeztek. A házasság előtt nagy ellenállásokkal kellett megküzdeniük mindkét szülőpár részéről, de mára már mindenki megbékélt. Az anya látja el apósát és férje egyik testvérét, miután anyósa meghalt. 1999. tavaszán az olvadásokat követően nagy árvíz pusztított Csobánkán, de összefogással sikerült szippantós kocsit szerezni, mely elvitte a roma családok házából a vizet, és - ha már ott járt – a szennyvizet is. Ez az anya később panaszolta, hogy mindenkihez bementek, csak hozzájuk nem, azért „mert őket nem tartják cigánynak”. Ez a történet már csak azért is érdekes, mert más alkalmakon egyértelműen romaként kezelték őket a többiek, és a gyerekeket is cigányoknak tartják. Ha elfogadjuk az anya magyarázatát, felmerül a kérdés, hogy vegyes házasságok megítélése szituációfüggő-e, vagy eme történetre sokkal egyszerűbb magyarázat adódik.

A csoporton belül a látható, antropológiai jegyeken kívül segíti a meghatározását, hogy ismerik az adott egyén családfáját, rokonait, látják viselkedését, életmódját… - mindez egy idegen esetében rejtve marad. Jelenlétem kapcsán is szembesültek ezzel a problémával. Biztos vagyok benne, hogy a tanárokban is felmerült a kérdés: cigány vagyok-e, hiszen barna a szemem, hajam, kreol a bőröm, és ami a legfeltűnőbb, ezzel a témával foglalkozom – ők mégsem kérdezték meg egyszer sem. Nem úgy a gyerekek, akik nyíltan rákérdeztek, és az egyik alkalommal kitérő válaszomra közölte egy 7. osztályos lány:

„- Maga biztosan cigány, hogy is hívják, Horváth?

- Horváthné Pozsár Beáta.

- Akkor maga, vagy a férje biztos cigány, mert a Horváth, Oláh, Toldi, Vastag mind cigány név!” – és ment tovább.

Csobánkáról és a kezdetekről

2012-01-15_15.44.27A festői szépségű Csobánkát már az őskortól kezdve lakták – a régészeti leletek alapján kelta, majd római népek telepedtek itt le, akiket a honfoglaló magyarok és avarok szorítottak ki. A történelem során többször elnéptelenedett (török hódítások, kuruc-labanc háborúk), ez azt is jelentette, hogy népessége kicserélődött, kiegészült, s már az 1700-as években kialakult többnemzetiségű arculata. Szőlőtermesztéssel, állattartással foglalkoztak az itt lakók. Csobánkán 1760-ban tűnnek fel először a cigányok egy összeírásban (kovácsok és muzsikusok), de valószínűleg kovácsként már ezt megelőzően is dolgoztak itt. Már 1730-ban Pest-Pilis-Solt vármegye a következő határozatot hozta „ Elhatározták továbbá, a szolgabíró urak keményen publikálják, hogy mind a csavargók, mind a cigányok, akik állandó lakhellyel nem rendelkeznek csavarogni semmi módon ne merészeljenek, hanem a vármegyéből kiutasíttassanak. Azokat pedig, akik állandó lakhellyel rendelkeznek, a helyi bírák kóborolni ne engedjék, egyébként magukat a csavargókat befogadó bírák 100 botütést, sőt a csavargást megengedők is 100 botütést kapnak. ((Horváth L. 1996., 56.o.). Mivel a későbbi összeírások általában a földdel rendelkező lakosokat ill. a mesterembereket foglalták magukba, cigányok jelenlétére továbbra is közvetetten, határozatokból, peres iratokból lehet következtetni.

A második világháborút követően a németek kitelepítése alapvetően megváltoztatta Csobánka nemzetiségi arculatát. 1946. március 15-én és 19-én 1309 svábot vittek el a vonatok Németország felé. Ezenkívül 21 szlovák kívánt áttelepülni Csehszlovákiába. Helyükre otthonukból elüldözött magyarok, „belső nincstelenek” érkeztek.

A Rákóczi szabadságharc alatt Csobánka fokozatosan megüresedett, majd a szatmári békét követően az elmenekültek visszaköltöztek, 1724-ig színtiszta rác település volt. Ezt követően telepedett le számos sváb család, s e két nemzetiség számbeli és hatalmi fölénye egészen a II. világháború végéig jellemző volt. 1725-től magyarok is dolgoztak itt kovácsként és molnárként, majd 1736-tól néhány szlovák család is beköltözött.

A szerb családok közül is néhányan a 40-es évek folyamán Jugoszláviába költöztek, az ittmaradottak körében pedig sokan asszimilálódtak az immár magyar többségű Csobánka lakosságához. Egy összeírás alapján, mely 1946. március 31-én látott napvilágot, a következő állapítható meg az itt élők anyanyelv szerinti megoszlásáról:

511 magyar/ 74 szerb/ 1 bolgár/ 177 egyéb;

nemzetiség szerinti megoszlásáról:

640 magyar/ 64 szerb/ 1 bolgár/ 58 egyéb.

A nemzetiségek felsorolása nem tartalmazott sem német, sem szlovák, sem cigány rubrikát, ez magyarázza számok eltérését. „Ezek a nemzetiségi mozgások egyedül a cigányságot nem érintették, a történelem mintegy a fejük fölött zajlott.” (Horváth L. 1999. 21.o.)

Ez utóbbi mondatot talán úgy lehetne pontosítani – tudván pl. a fasiszta cigánypolitikát -, hogy a csobánkai cigányok közössége át tudta vészelni a történelem viharait a XVIII. századtól napjainkig. Egy külön dolgozatot lehetne e témának szentelni, vajon hogyan, milyen stratégiákkal élték túl a változásokat, de talán jelenlegi életüket bemutatva leírtakból is következtetni lehet erre.

Mindezek előtt egy kis módszertani kitérő következik: megfigyeléseimet 1998. szeptemberétől végeztem, amikor felvettem a kapcsolatot Völgyes József igazgatóval az együttműködés reményében. Iskolai jelenlétem 1999.novemberétől intézményesített keretet nyert: pszichológusként kezdtem dolgozni, immáron az új igazgató Csúzi István mellett, aki helyet és lehetőséget biztosított számomra, bár szakmailag a Felzárkózunk Regionális Fejlesztő Alapítvány szárnyai alá tartoztam. Ezáltal intenzívebbé váltak találkozásaim a gyerekekkel, s rajtuk keresztül a felnőttekkel, családokkal is, valamint – természetesen – a tanárokkal is. Megjelenésem nem aratott osztatlan sikert, sokan előítélettel, gyanakvással fogadtak, de ők jóval kevesebben voltak, mint amennyit előre jósoltak, s számuk egyre fogy a személyes kontaktusnak köszönhetően. A leggyakoribb ellenvetés a szülők részéről így szólt: „nem hülye az én gyerekem, minek neki pszichológus” – vagy ennek az ellentéte egy gyerekszájból – „én idegbeteg vagyok, rajtam már úgysem tud segíteni”, ill. „nekem ilyen ideges a természetem, maga sem változtatja meg”. Másrészt számos szülő és tanár lelkesen fogadott és segítséget kért tőlem. Az elérendő és a megtisztelő bizalom okán nem ragadtam tollat s papírt (vö. M. Stewart 1994.), nem használtam jegyzetfüzetet, kénytelen voltam utólagos lejegyzéseimre és a memóriámra támaszkodni. Kivételt képeznek ez alól az egyéni és csoportos foglalkozások alatt vagy után született jegyzőkönyvek, melyeket az etikai szabályok betartása mellett jelen dolgozatomban is felhasználok, ill. a jövőképpel kapcsolatos interjúk.

2012-01-15_15.35.24Mivel a munkám nagyobbik része az iskolához kötődik (kisebbik része az óvodához, ahol egyéni terápiákat folytatok), és a megszólaltatott gyerekek is ide járnak, szóljunk néhány szót róla. Az állami iskola már 1901-ben megnyitotta kapuit a gyerekek előtt, s 3 tanteremmel, 149 fővel komoly konkurenciát jelentett a vallásos (katolikus 1763 óta) oktatással szemben. Ennek következtében fokozatosan bővítésre szorult, jelenleg 9 tanteremmel működik. A tanulók létszáma az 1945/46-os tanévben 376 volt, közülük 233 diákot telepítettek ki, így látható, hogy a falu mellett az iskola is elveszítette sváb többségi jellegét, az 1946/47-es tanévet 190 gyerek kezdte meg, melyből 15 tanuló szlovák tagozatos volt. Az 1974/75-ös tanévben viszont bevezették a német nyelvet, mely ma is nagyon népszerű – a rajz-, számítógépszakkör, és a zene tanulása mellett. A beiratkozott tanulók létszáma az 1999/2000. tanévben 131, ebből 95 diák cigány. Jól látható, hogy ebben az iskolában egy kisebbség van többségben. Hogyan alakult ez ki, és hol van a többi kisebbség? Valószínűleg fokozatosan alakult ez így a II. világháborút követően. Azt biztosan megállapíthatjuk, hogy az iskola ily módon nem reprezentálja a település lakosságának összetételét, Csobánka továbbra is magyar többségű, és a történelmi nemzetiségek is jelen vannak. Jól látható ez a képviselőtestület összetételében, hiszen 3 nemzetiségi képviselő is helyet foglal benne: cigány, német és szerb.

Manapság a lakosság nem etnikai, sokkal inkább gazdasági dimenziók mentén tagolt (kivéve a romákat). Ezt a térképen is élesen el lehet különíteni (I.sz melléklet). Az „őslakosok” házai leginkább a falu középpontjában, és a két nagy (Pilisvörösvárra és a falu végére, a Plandics térre vezető) út mentén találhatóak. A cigányok a Plandics tér környékén és a Szabadság-hegyen, míg a „gazdagok” a Hanflandon laknak, eme két területet a Kovácsi, más néven Dera patak választja el, mely szó szerint vízválasztó. Külön réteget alkotnak a hétvégi ház tulajdonosok, az „üdülők” (akkor is, ha már több évtizede tulajdonosok, hiszen a közösségi életben nem vesznek részt, és érdekeik néha ellenkeznek az állandó lakosok érdekeivel – pl. szemétkonténer elhelyezése). Ezek a nyaralók többségében a Hubertusz üdülőtelepen vannak, ill. a Kevély hegy lábánál. Egyre többen költöznek ki ide, vagy eladják olyanoknak, akik Csobánkán akarnak letelepedni – előnyös fekvése és természeti szépsége miatt Csobánka egyre népszerűbb.

A Hanfland részt 1988-ban sajátították ki, és mára pazar villákkal beépített domb lett, mely éles ellentéte a vele szemben elterülő ún. „cigánytelepnek” – mindenesetre ezzel a parcellázással gyakorlatilag Csobánka „megtelt”, az új rendezési terv előkészületben van, mely valószínűleg újabb felparcellázott részeket is jelent válaszul a nagy keresletre és a növekvő telekárakra.

Látható tehát, hogy a cigányok nincsenek akkora arányban a településen, mint ahogy azt az iskola sejtetné. Mi történt? Természetesen van olyan szerb szülő, aki a gyermekét pomázi iskolába viszi, ahol szerb tagozatra járhat, de sokkal inkább az a jellemző, hogy a tehetősebb családok Pomázra, Békásmegyerre vagy Szentendrére íratják gyermeküket, ill. munkahelyük közelébe (hiszen nagyon sokan ingáznak Budapestre), s ebben egyrészt szerepet játszik a szabad iskolaválasztás, figyelembe véve az iskola által nyújtott pluszokat (szakkörök, nyelvtanulás, sport …), másrészt tagadhatatlan, hogy sok szülőt éppen a cigány gyerekek nagy száma riasztja el. Ennek is tudható be a tanulók létszámának folyamatos csökkenése. Mivel a cigány családok általában nehéz anyagi körülmények között élnek, számukra megoldhatatlan a gyerekek utaztatása, ennek köszönhetően kirekesztődnek az iskolák közötti válogatásból. Tegyük még hozzá az igazság kedvéért, sokan ha tehetnék sem mennének másik iskolába, hiszen több tanár helybéli, személyes jó ismerősük, és gyakran a gyerek tanára a szülőket is tanította. (Az iskola – szülő viszonyát l. később.)

Az iskola rövid bemutatása után térjünk vissza a csobánkai élet hétköznapjaihoz

Autonómia a gazdaságban

2012-01-15_15.42.06A cigányság öndefiníciójából adódóan már érkezésükkor sem tagozódtak be a feudális társadalmi rendbe. Földdel nem rendelkeztek és a letelepedésük is évtizedeket, évszázadokat váratott magára. Mindemellett gazdaságilag bekapcsolódtak a falusi és városi életbe, méghozzá hiánypótló szerepet töltöttek be – ahogyan manapság is (vö. Piasere 2000.) a hagyományos cigány mesterségek, pl. teknővájó, kosárfonó, drótostót, lókupec… szerepe 1945-től rohamosan csökkent, 1955 után a romák proletarizálódási folyamata felgyorsult, majd a rendszerváltást követően nagyarányú munkanélküliség vált jellemzővé körükben (Kemény J. 1997.). A szocializmus alatt számos rendelet született, melyek a cigányok foglalkoztatását célozták meg (vö. Stewart 1994.), nem sok sikerrel. A „láthatatlan munkanélküliség” elkendőzte azokat a folyamatokat, melyek 1989 után nyilvánvalóvá váltak. A munkahelyekről elsőként bocsátották el a cigányokat (vö. Liskó I. 1996). Elkezdődött a magyar társadalom erőteljes rétegződése, ami az alulképzett, sok gyermekes cigány családokat fokozottan érzékenyen érintette, nagyszámú roma csoport sodródott a társadalom perifériájára.

Póczik Szilveszter (1999) adatai jól mutatják, hogy ezt a csapást a mai napig nem sikerült kiheverni, hiszen a nem roma népességnek csupán a 30%-a számít szegénynek, míg a romák - durva becsléssel – teljes létszámban a szegények között szerepelnek.

Magyarország össznépessége 10.000.000 fő (100%)

Nem roma

%

roma

%

9.500.000

95

500.000

5

Szegény

3.340.000

30

500.000

Összes szegény 15%-a

Mégis minek köszönhető, hogy átvészelték ezt a viharos korszakot? Annak a képességnek, mely a cigányokat végig kísérte történelmük során, és sokan (Prónai 1995.) ezt tartják a leginkább jellemző vonásnak, az alkalmazkodásnak, mely magában foglalja a rugalmasságot, a helyi viszonyok maximális kihasználását és a változásra való képességet. Ez Csobánkán általában a következő foglalkozásokat jelenti:

-         ahogyan korábban utaltam rá, a település igen népszerű a Budapestről kiköltözők körében, így nagyszámú építkezés indult a ’90-es években, ami az életbe lépő új rendezési terv következtében új lendületet kap – ez vonzza a különböző, időszakos munkákat, pl. kőműves, lakatos, tetőfedő mesterek melletti segédmunka, parképítéshez és a kertek rendben tartásához munkaerő …;

-         a házak mellet az utak és a közüzemek is fejlesztésre kerülnek (régóta megoldatlan probléma a szennyvízelvezetés), a munkálatokban sok roma vesz részt;

-         a Polgármesteri Hivatal is foglalkozat cigányokat a közterületek karbantartására, utak szórására, vagy akár hivatali levelek kézbesítésére (számos üdülőtulajdonost csak munkaidőn kívül, hétvégén lehet elérni egy-egy ajánlott levéllel);

-         a fuvarozás is kedvelt szakma a helyi romák körében, ritkán jelent ez állandó munkaviszonyt, inkább egy-egy adódó lehetőség kihasználását;

-         kevesek tehetik meg, hogy saját vállalkozásba fogjanak, de ilyen pl. a koszorú készítő család, vagy megemlíthetjük a két cigánykocsma üzemeltetését a Plandics téren, ahol a karon ülő gyerekektől a 80 évesekig mindenki megfordul, aki roma (nem roma ritkán teszi be ide a lábát: egyszer Pomázról hazafelé felvettünk egy közismert cigány férfit, aki hálából meghívott engem és férjemet egy koccintásra. Amikor beléptünk, mindenki meglepődött és kíváncsian szemléltek minket, mégis jóakarónk szólt, hogy ne hagyjunk semmi értéket az autóban, mert „sok itt a rossz ember”);

-         sokan bejárnak Budapestre vagy a környező településekre (Pomáz, Szentendre, Pilisvörösvár) dolgozni vagy pénzt keresni;

-         a kereskedés hagyományosabb formái is fennmaradtak még, pl. a fémhulladék gyűjtése;

-         a nők vagy az egész család gyakran használja ki a természet és a mezőgazdaság adta lehetőségeket is, gyűjtenek gombát, szednek almát, barackot, körtét, cseresznyét… (legálisan vagy illegálisan) saját használatra és eladásra is;

-         számtalan család használja ki az állam adományait: gyes, gyed családi pótlék, gyermekgondozási segély, közüzemi hozzájárulás …, illetve az óvodában és iskolában a gyermekeknek járó támogatásokat;

-         a szürke, sőt a fekete gazdaságban is részt vesznek egyes cigány családok (a faluban köztudottak a családok nevei, a családtagok közül többen büntetett előéletűek, vagy visszaesők), nagy csábítást jelentenek a tolvajok számára a télen magukra hagyott nyaralók;

-         néhányan kisebb-nagyobb munkákat vállalnak, szívességeket tesznek egy-egy jómódú háznál, vagy időseknél, ezzel egészítve ki a megélhetésüket.

A paletta persze sokkal szélesebb, de a teljes választékot lehetetlen felsorolni, azért is, mert némely munkákról nem szívesen nyilatkoznak, sőt, elkendőzik, és azért is, mert hihetetlenül sok eszközük van a pénzkeresésre, ill. a kiadások csökkentésére.

Az egyik kisfiúval játék közben alkudoztunk és cseréltünk tárgyakat, élőlényeket ábrázoló képeslapokat. Mindegyiknek az adta meg az értékét, hogy melyiket lehet szinte azonnal, a lehető legnagyobb nyereséggel pénzzé alakítani. Sanyi (8 éves) azzal az ötlettel lepett meg a kötelet ábrázoló kártyánál, hogy „a kötéllel felmegyek a hegyre, befogok vele egy kutyát és eladom”.

Ebben és más játékban is felbukkant az alkudozás, amit Formoso (2000.) a cigány gazdasági élet egyik legjellegzetesebb vonásának tart. Ő a francia chine (ejtsd: sin) szót használta, mely magában foglalja a helyváltoztatás, kérés, keresés, alkudozás mozzanatokat is (sajnos ennek nem találtam igazán jó magyar megfelelőjét, mely lefedné a felsoroltakat, ezért kényszerűségből továbbra is a francia szót használom, illetve annak magyar kiejtését: sin, ahogyan Prónai Cs. (1999.) is javasolta). Stewart (1994.) szerint „A cigányok által büszkén emlegetett és kifejezetten sajátjuknak érzett munkák közé tartozik a gyűjtögetés, a koldulás, az üzletelés és a lopás” (132.o), és még hozzáteszi: „a cigányok dicsérték azoknak az eszét, akik „rendszeres munka nélkül gazdagodtak meg” (96.o).

A fentebb leírt sűrűbben előforduló munkák is alátámasztják Formoso (2000), Stewart (1994.), Okely (1983.) és mások által kiemelt cigány jellemzőket a munkában. Először is hosszú távú, állandó munkaviszonnyal kevesen rendelkeznek, inkább a nők körében általános, bár a fiatalok sokáig otthon vannak a gyerekkel, akiket a 3 éves kor betöltése után általában óvodába adnak, majd iskolába, mégis szívesen maradnak otthon háztartásbelinek, vagy végeznek otthoni munkát (pl. koszorúkészítés, varrás, bedolgozás…). Igaz, hogy Stewart (1994.) azt írta: „Manapság Magyarországon a cigányok jelentős többsége – beleértve a roma nyelvet beszélő oláh cigányokat is – generációk óta bérmunkából él” (i.m. 99), és mind a mai napig valóban dolgoznak munkásként cigányok, de a rendszerváltás alaposan átalakította a magyar gazdaság arculatát. Számos kis- és középvállalkozás alakult (sokszor az állami vállalat feldarabolása által), ahol foglalkoztatnak romákat is, általában a korábbi ismeretség alapján. Sajnos, a magánszektorban az előítéletek gyakran megjelennek, sok helyre nem vesznek fel cigányokat pusztán a származásuk miatt.

Másrészt nem is szívesen helyezkednek el bérmunkásként. J. Okely (1983.) szerint a cigányok a feudalizmus végén földdel nem rendelkeztek, viszont bérmunkát nem vállaltak, mert akkor elveszítették volna a tevékenység fölötti ellenérzésüket. Formoso (2000.) a függetlenség és autonómia elve mellett kiemel egy másik lényegi vonást a romák munkavállalásában, mégpedig a mozgás szerepét. Már a nyelvi fordulatok, kifejezések is ezt mutatják, hiszen a szintó férfi azt mondja: „Dzsává te mángáv ándr’o foro” (megyek kérni a városba), vagy „Dzsává te rodáv” (megyek keresni, keresek valamit), vagy „Dzsává te keráv” (megyek és megcsinálom), míg a kalderás férfi: „Phiráv ándo gáv” (megyek a faluba házalni), vagy „Phiráv áj keráv” (járok egyet és megcsinálom) … A csobánkai cigányok gazdasági életére is jellemző a mobilitás egyrészt kényszerűségből, mivel helyben igen korlátozott a munkalehetőség, másrészt belső indíttatásból. Formoso (2000) ezt a vándor életformából eredeztette, és szerinte a rugalmasságot, mozgékonyságot a nevelés és szocializáció során mint tartós diszpozíciókat örökítenek tovább az egyes generációk. Tény, hogy szinte minden család rendelkezik autóval (néhányuknak még lovas szekere van, amivel pl. fémhulladékot gyűjtenek), általában sokéves Ladával vagy Zsigulival, a gazdagabb családoknak Mercedes-ük vagy BMW-jük van. Tizennyolc éves korára már a legtöbb roma fiú tud vezetni, és minél hamarabb megszerzik a jogosítványt. Az előírások szerint ehhez kell az általános iskola befejezése, így nagy motivációt jelent a tanuláshoz. Nemrég félévi vizsgára érkezett az egyik tizenhat éves tanuló autóval, és arra a kérdésre, hogy van-e jogosítványa, ezt felelte: „nem jogosítvánnyal megy az autó, hanem benzinnel”. Természetesen a fiúk elsőbbsége ezen a területen is látszik, elsősorban ők ülnek a kormány mögött, de előfordult az is, hogy egy ötödik osztályos lány azzal büszkélkedett, hogy ő már vezetett autót, s röviden be is mutatta. Az autó tehát fontos része a romák gazdasági életének, így még nagyobb és még több lehetőségük nyílik a pénzkeresetre. A környékbeli (csobánkai, pomázi, szentendrei, vörösvári, szentkereszti) lomtalanítások idején kiürülnek az utánfutó kölcsönzők, és a romák kibővítve ezáltal a rakodó felületet, versenyeznek egymással fürgeségben és éleslátásban. Összeszedik a mások által kiselejtezett bútordarabokat, műszaki cikkeket, háztartási gépeket, amiket kis átalakítással, de nagy haszonnal eladnak.

A vevők pedig gázsók, hiszen a romák gazdasági életének harmadik jellemzője, hogy egymás körében ajándékoznak, adományoznak, míg a gázsókkal üzletelnek úgy, hogy a lehető legkisebb befektetés a lehető legnagyobb hasznot hozza. Ezt a világ összes cigány közösségéről leírták mint jellemzőt (igaz, a távol-keleten más névvel illetik a hasonló jellegű népeket), ezért is javasolta Aparna Rao (1987.) a „peripatetikus közösség” kifejezést a romákra – amit olyan csoportokra alkalmaznak, „akiknek legfontosabb megélhetési forrását más emberi populációk jelentik. A peripatetikus életforma nem csupán egyfajta speciális termelési mód, hanem inkább sajátos létfenntartási forma” (in Prónai Cs. 1995., 91.o.), melynek jellemzői a következők:

-         elsősorban nem élelemtermelők (bar egyes csoportok némely tagjának lehet földje, állata) - mint ahogyan a csobánkai cigányok  között is sokan tartanak lovat, disznót, tyúkot;

-         endogámok (a nemzetségen vagy csoporton belüli házasság kötelezettségét betartó csoportok) - a csobánkai cigány családok kilencven százalékának Horváth, Oláh, Toldi vagy Vastag a vezetékneve;

-         vándorközösségek (a mobilitás mértéke változó lehet) - a csobánkai romák már generációk óta letelepedettek, de bizonyítható, hogy elődeik vándor életmódot éltek (lásd Horváth L. 1996.);

-         olyanok, akik megélhetése főként kereskedelemből és bizonyos, többé-kevésbé speciális szolgáltatásokból áll a helybéli lakosság és/vagy más vándor csoportok számára – az itteni romák megélhetésében szerepet játszik a rendszeres vagy alkalmi munkából származó fizetés, a szociális juttatások, de tény, hogy a kereskedelem és a szolgáltatások is;

-         etnikai egységet képeznek, és bárhol is legyenek, kisebbséget alkotnak.

M.S. Stewart (1994) ezért azt az aránypárt javasolta, hogy „gázsó : természet = cigány: gázsó” (vö. Piasere 2000.), ami azt jelenti, hogy a cigányok úgy aknázzák ki a környezetükben levő emberi erőforrásokat és egyéb lehetőségeket, mint a nem cigányok a természet adta erőforrásokat. Ezért is nagyon fontos számukra az elhatárolódás, az éles elkülönülés, ennek egyik formája hogy nem kapcsolódnak be bérmunkásként a termelésbe. Stewart (1994., 24.o.) ezt így fogalmazza meg: „Azt állítom, hogy a romák azért állnak ellent a munkának, mivel ennek aktusa lehetővé tenné a gázsók romává való átalakulását és ennek fordítottját is.” – ezt alátámasztja az előzőleg leírtakban, hogy a Nyírségben cigánynak tarják azokat a nem cigány származású embereket, akik nem dolgoznak rendszeresen, illetve „cigány módon élnek”.

Az elhatárolódás a gazdasági viselkedésben jól látszódik: míg egymás közt osztozkodnak – s ennek máig élő gyakorlatára lehet következtetni Sanyi (8 év) játékaiból, ő ugyanis minden alkalommal egyenlő mértékben szétosztotta a kisautókat, a bábokat, a házakat, az állatokat … minden játékszert, különös figyelmet fordítva arra, hogy igazságos legyen, s egyúttal kihasználva minden adódó alkalmat, amit saját előnyére fordított (pl. páratlan számú játék) -, addig a gázsókkal üzletelnek, bevetve az összes lehetőséget a haszon növelésére.  Talán ez az egyik legalapvetőbb forrása az irányukba megnyilvánuló előítéletnek.

A másik forrása a cigányokkal szembeni ellenszenvnek a lopás. Formoso (2000.) szerint a cigányok közül valóban többen lopnak, de ugyanígy a gázsók közt is számosan művelik ezt a műfajt, így ő egy vonás kiragadásának és eltúlzásának tartja azt, hogy a közvélekedésben a lopást szorosan társítják a romákkal.

Róheim Géza (1984, 232.o.) a lopás analitikus magyarázatát adja, mely szerint testi destrukciós fantáziáról van szó: „A kisgyermek fejlődésének preödipális vagy orális fázisában nagy és erőszakos agresszióval válaszol minden frusztrációra: arra vágyik, hogy szétszakítsa az anya testét, és kiszakítson belőle minden értékes testi tartalmat, azaz a tejet (a táplálékot), a testvéreket, az apa péniszét, a féceszt; mindezek egymással felcserélhetők, és a fejlődésnek ebben a fázisában nem különülnek el élesen egymástól. Ennélfogva úgy látom, a lopott dolgok mágikus értéke annak köszönhető, hogy a lopás a testi destrukciós fantáziából származik, és az a szorongás, ami ahhoz kapcsolódik, hogy valamit odaadunk a házból, ezeknek a fantáziáknak a megtorló vonatkozásából ered”. „Ha a tolvaj valóban a gyermek, aki kiszakítja az összes „jó dolgot” az anya testéből, amit az élet nem adott meg neki, akkor megérthetjük, hogy a cigányok szerint miért a szopós kisgyermek az, aki mindenkinél jobban meg tudja találni a tolvajt. Valamit elvettek, a gyermeket megfosztották valamitől (az anya szeretetétől), és ennek a veszteségnek a pótlására a kényszeres lopás a módszer.”

Alátámasztja ezt az értelmezést Sanyi (8 év.) esete, aki nem akarván beletörődni, hogy végét ért a foglalkozása, dühösen berohant a mosdóba, majd elégedetten elszaladt – csak éppen a fogkrém tűnt el közben.

Szerintem a lopás a legtisztább formája a minimax elvnek, vagyis ez az a tevékenység, melynél a legkisebb befektetés mellett a legnagyobb nyereség kecsegtet.

Természetesen van etikai korlátja, viszont a romák nem ítélik el a kényszerűségből elkövetett lopást (Formoso 2000., 142.o.). Mivel egymás között elkérhetik azt amire szükségük van, a lopás – ugyanúgy, mint  a kéregetés vagy az üzletelés – a gázsókkal kapcsolatban történik. Alátámasztja ezt Loss Sándor és Szilágyi István (1997.) kutatása is. Arra lettek figyelmesek, hogy a polgári perekben szereplő cigányok mindig alperesek, ebből pedig egyrészt az következik, hogy a gázsók számos esetben feljelentik őket – a vizsgálat szerint olyan helyzetekben is, amikben nem cigányok feljelentésétől tartózkodnának; másrészt egymást nem jelentik fel. Az adatok szerint főképp romungrok vannak jelen a bíróságokon, e szerint a hagyományos közösségekben működik egyfajta társadalmi kontroll. Valószínűleg nem zárhatjuk ki a cigányok egymás közötti tolvajlását (ami közösségi elbírálás alá esik), mégis döntő többségében a gázsókkal szemben követik el. Az egyik történet szerint valamely alacsony presztízsű cigány család fiataljai a temetőben a sírokról (roma, gázsó) összeszedték a virágokat, hogy eladják. Nem lehet tudni ennek mennyi az igazságtartalma, mindenesetre ezt követően az érintett család tagjait még inkább megvetették és kiközösítették.

Jellemzően, szinte minden itt élőnek van a tarisznyájában egy-két anekdota arról, hogy őt vagy ismerősét hogyan lopták meg a cigányok, és beköltözők is magukkal hozzák előítéletüket: egy friss háztulajdonos, aki még nem költözött ki, így nyilatkozott: „ha csak meglátom, hogy a házam körül cigányok ólálkodnak, hozom a puskámat”. Ezzel szemben a védőnő szerint a cigányság kérdése össztársadalmi probléma, és „természetes is, hogy lopnak, hiszen mit látnak: a rendőrök, bírók megvesztegethetők, a politikusok lopnak, csalnak, a hivatalnokok sikkasztanak… - hiszen egyfolytában ez megy a tévében -, inkább azon kell csodálkozni, hogy még vannak becsületes emberek.”

Amíg egy sikeres lopással egyszeri haszonra lehet szert tenni, addig egy jó kapcsolat hosszútávon sokkal gyümölcsözőbb lehet. Tudják ezt a cigányok is, ezért legfőbb tőkéjüknek a mobilizálható kapcsolatokat tartják. A legértékesebb és leghasznosabb ismeretséget azok jelentik, akik közvetlenül pénzhez vagy pénzszerzési lehetőséghez juttatják a romákat, illetve azok, akik a hivatalokban dolgoznak. Az egyik közismert roma azzal akart elkápráztatni, hogy előhúzott a pénztárcájából(!) egy fényképet, ahol ő és egy másik férfi állt, és közölte, hogy a barátja a megye legfőbb nyomozója, nyomatékosítás végett elővette a férfi kétnyelvű névjegykártyáját.

A rendszerváltás után különösen felértékelődtek ezek a kapcsolatok. Korábban a férfiak brigádjai a Hajógyárba, míg a nők a budakalászi Lenfonóba jártak, ám a dolgozók közül elsőként a cigányokat bocsátották el, pedig Bartha Gyula csobánkai képviselő szerint a helyi cigányok kitűntek dolgosságukkal a többiek közül. Végül a gyárak is megszűntek. Az óriási munkanélküliségben szinte kizárólag ismerősök útján lehetett munkát szerezni. Azok a romák akiknek személyes kvalitásai és informális valamint információs lehetőségei jobbak voltak, nemhogy elszegényedtek, de kihasználva az amúgy is kaotikus állapotokat jelentősen meggazdagodtak. Csobánkán is laknak szép számmal kifejezetten gazdagnak számító cigány családok. Közülük néhányan elköltöztek, de többségében a régi helyükön, a rokonok között építették fel minél nagyobb házukat. Egyes családok viszont hiába laktak továbbra is a „cigánytelepen”, a többi, szegényebb családtól elszigetelődtek, egymást ugyan maximálisan támogatták, mégis elveszítették a közösséghez tartozásukat. Kapcsolataikat a többi cigánnyal fokozatosan leépítették, ezzel párhuzamosan igyekeztek ismeretséget kötni nem cigányokkal. Ők az asszimilálódás rögös útján járnak, megszenvedik a köztes lét néhány előnyét és számos hátrányát. Kérdés az, hogy a következő generációk akarják e folytatni ezt az utat.

A csobánkai cigányok között is megfigyelhető az a jelenség, amit Hajnal László (1999., 100.o.) így írt le: „Ez azt jelzi, hogy a hagyományosan férfiegyenlőségen alapuló cigány társadalmon belül megjelenik a presztízsre és az erős gazdasági háttérre támaszkodó személyes hatalom, amely a közösségi tekintélyt csorbíthatja, esetenként a közösségi ítéleteket – melyeket hagyományosan a „bíróság”, a cigánykriszi fogalmaz meg – megkérdőjelezheti vagy szembeszegülhet velük.”

Azonban, ha a család nem rendelkezik jelentős anyagi tőkével, viszont gyermekeinek jó képességei vannak, nyitva áll előttük még egy út a felemelkedésre, mégpedig az iskola, a tanulás. Csobánkán a tavalyi évben végzett nyolc cigánygyerek közül heten továbbtanultak, csak egy (túlkoros) diák állt be rögtön dolgozni. Ráadásul a nyolc év során lemorzsolódott tanulók közül is volt, aki munka mellett folytatta tanulmányait. Hasonló folyamatot írt le Fleck Gábor, Orsós János és Virág Tünde (1999:80, 82.) a partosi beás közösségekben: „A négy fiatal közül hárman ugyanabból a családból valók, testvérek. Ebben a családban, amely az utcában a legszegényebb, a tanulás igen komoly értékké vált az utóbbi két-három évben. Az általános iskolába járó gyerekek szülei a továbbtanulást mint kívánatos célt fogalmazzák meg. Ez korábban egyáltalán nem volt jellemző, sőt, az utca családjainak többsége ma sem tartja igazán fontosnak vagy elérhetőnek a továbblépésnek ezt a módját.” Ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy „az anyagi tőke gyarapításának lehetetlensége a szimbolikus javak felhalmozódását implikálja”. A szegény családok gyermekei viszont csak állami vagy magán támogatás mellett tudnak továbbtanulni, ami gyakran nem ér el hozzájuk.

Ezzel el is érkeztünk az oktatás témaköréhez.

Függetlenség az iskolában

2012-01-15_15.29.24„Gyerekként kezdtem dolgozni, önállóságra neveltek, szólni nem lehetett. Kevesen vannak, hogy cigányok közül továbbtanultak, de én megfogadtam, hogy a gyerekemet nem fogom elengedni ilyen messze [az anya szülei Szabolcsban laknak], tanuljon csak, fontos, hogy legyen egy családi fészek, ahova mindig vissza jöhet” – vallotta egy csobánkai anya, akinek fia, Zoli (15 év) a végzős osztály egyik legjobb tanulója, és jó esélye van a továbbtanulásra. Az, hogy a szülők mennyire tartják fontosnak az iskola folytatását, számomra abból derült ki, hogy amíg a nyolcadik osztály korábbi szülői értekezletein csupán ketten-hárman vettek részt, addig a félévi értekezleten, ahol a továbbtanulási papír kitöltését mutatta be az iskola igazgatója, Csúzi István, kettő kivételével az összes család képviseltette magát.

Régebben nem a továbbtanulás, de az elemi iskola elvégzése volt az alapvető kérdés, ahogy erre Kemény István (1999., 10.o.) rámutatott a statisztikai adatok tükrében: „Az első világháború előtt az iskolába nem járó gyerekek aránya a magyarcigányoknál 60 százalék, az oláhcigányoknál 90, a beásoknál 100 százalék volt. A két háború között ezt az arányt a magyarcigányoknál 40, a másik két anyanyelvi csoportnál 70 százalékra sikerült szorítani. Nagyobb változás következett be a második világháborút követően. Az 1957 után iskolaköteles korba lépőknél az iskolába nem járó gyerekek aránya a magyarcigányoknál 6, a beásoknál 10, az oláhcigányoknál 17 százalék volt. Az iskolába járás azonban a legtöbb cigánygyereknél nem volt rendszeres, és csak néhány évig tartott.” A csobánkai tanköteles korú cigány gyerekek mindegyike beiratkozott iskolába, a védőnő közlései alapján. Sajnos, ez nem jelenti azt, hogy mindenki járna oda. Az egyik módszer, amivel a roma diákokat az intézmény keretén belül tartják, de gyakorlatilag kihullanak az oktatásból, a magántanulóság. A magántanulónak nem kötelező az órákon jelen lenni, csak vizsgáznia kell. Így fordulhat elő, hogy valaki tizennégy éves és papíron harmadik osztályos. Az érintettek gyakran el sem mennek vizsgázni, ezért „buknak meg” olyan sokszor, majd a tanköteles korhatárt elérve, törlik nevüket a naplóból. Néhány esetben magántanulónak minősítenek olyan gyerekeket, akik nem tudnak lépést tartani osztályukkal, a szülők viszont nem hajlandók speciális tantervű általános iskolába vinni őket. Gyakoribb azonban, hogy fegyelmező eszközként használják, tehát a rendbontók, a beilleszkedni nem tudó, általában túlkoros diákok vállnak magántanulóvá. A csobánkai iskolában öten magántanulók.

Egy másik módszer: a cigány tanulók folyamatos alsóbb osztályban tartása. Szerencsére ebben az iskolában tisztában vannak a tanárok azzal, hogy ezzel semmit nem oldanak meg, ennek ellenére kilenc fő túlkoros (kettő vagy több évvel idősebb a legfiatalabb osztálytársától), és tavaly kilencen buktak meg. Összehasonlításképpen az országos átlag olyan községi iskolákban, ahol a cigány tanulók aránya 22 százaléknál magasabb csupán 6,59 (szórás 3,31) (vö. Kertesi G. – Kézdi G. 1996., 87.o.).

Sokszor a nagyszámú hiányzás okoz gondot, előfordul, hogy emiatt válik a diák osztályozhatatlanná. Igaz, hogy az iskola mára része a csobánkai romák mindennapjainak, a rendszeres óralátogatás alól azonban (főleg a felső tagozaton) megpróbálják kivonni magukat. Vajon nem ugyanazon okok állnak ennek hátterében, mint amiért bérmunkát sem vállalnak? Nevezetesen a szabadságvágy, függetlenségre való törekvés, a kötöttségek elől menekülés. Az egyik óralátogatásom során éppen Petőfi Sándor Kutyák dala és Farkasok dala című verseit hasonlították össze a tanulók.


A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt
A tél iker fia
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete, 
Kegyelmes jó urunk 
Helyeztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék, 
Marad még asztalán, 
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz, 
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj, 
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk 
Ismét magához int, 
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait! 
Pest, 1847. [január]


A FARKASOK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt
A tél iker fia
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk,
Nincs egy bokor se, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. [január]


Tanárnőjük, miután számba vették mindkét állat életének előnyös és hátrányos oldalát, megkérdezte a gyerekektől egyenként, ha lehetne választani, ki melyik szerepet választaná. A jelenlévő öt cigány tanulóból négyen farkasok akartak lenni, míg a nem cigányok egyöntetűen a kutya életét választották volna.

A másik szembeötlő jelenség, amely ehhez kapcsolódik, a cigány gyerekek körében elterjedt viselkedés, aminek lényege, hogy a helyzetből vagy feladatból adódó korlátokat tágítsák, határokat átlépjék, s ha ez nem sikerül, illetve egy probléma megoldása nem megy, gyakran egyszerűen kilépnek a helyzetből. Ezt, a pszichológiai szakzsargonból kölcsön vett szóval, acting outnak lehetne nevezni. Működésem kezdetén, amikor a tanárokat kérdeztem meg osztályuk problémás tanulóiról, a magatartási gondok címszó alatt százával hoztak példát az acting outra: „Képzeld el, amikor egy tizenakárhány éves gyerek nem bírja végigülni az órát. Egyszer csak fogja magát, felpattan, kimegy inni, vagy odamegy a haverjához a másik padsorba.” „Gézával az a gond, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő elképzelte, rájön a bolondóra, hisztizik csapkod, üvöltözik, nem lehet bírni vele” … Később, a foglalkozások során saját bőrömön tapasztaltam ezt: azon kevés szabályt, amit a legelején megbeszéltünk, a gyerekek minden adandó alkalmat kihasználva megpróbálták megváltoztatni, átlépni.

Mielőtt tovább lépnénk, tisztázni kell, hogy az acting out (pszichológiai jelentése szerint a belső lelki történések cselekvésbe fordítása, amikor a feszültség gyorsan levezetődik, miközben változás nem történik) mögött ebben az értelemben két mechanizmus áll, amit szét kell választani. Egyrészt a korlátok széttörésére, a határok átlépésére irányuló törekvés, amit jól mutatnak a fentebbi példák. Másrészt kilépés a frusztrációs helyzetekből. Mindkét jelenség a szocializációban gyökerezik, mindkettőre jellemző a mozgásos reakció, de míg az előbbi a szabadságra neveléssel (vö. Formoso 2000.) van összefüggésben, addig az utóbbi a frusztrációs tolerancia kialakulási folyamatával áll kapcsolatban. (Ezekről bővebben lesz szó a nevelésről szóló fejezetben.)

A csobánkai általános iskola másik jellemzője – ami egybevág az országos tapasztalattal (vö. Radó P. 1995.) – sajnos az, amit az egyik képviselő enyhe pesszimizmussal így fogalmazott meg: „A szülők nem hozzák ide a gyereküket azért sem, mert a továbbtanulási esély gyakorlatilag nulla.” Ez természetesen túlzás, hiszen éppen a napokban büszkélkedett János, az egyik nyolcadik osztályos tanuló egy budapesti középiskola válaszlevelével, melyben szűkszavúan közölték, hogy felvételt nyert. A fentebb említett tavalyi végzős osztály kimagaslóan jó eredményt ért el ebből a szempontból. A választások között elsősorban szakmunkásképzők, szakközépiskolák állnak, nagyon kevesen adják be jelentkezési lapjukat gimnáziumba. Csobánkán nincs középiskola, így a sikeresen felvételizők jelentős többletköltséget rónak a büszke családra, ezért is részesítik előnyben a környékbeli, elsősorban szentendrei és békásmegyeri iskolákat. Radó Péter (1995.) arra hívta fel a figyelmet, hogy nem a rossz iskola miatt nagy a bukások, kimaradások, évismétlések száma a cigány gyerekek körében, hanem pont fordítva, ezek az adatok rontják le az adott iskolák teljesítménymutatóit.

Mi áll ennek a hátterében? Ez az a kérdés, amit általában vizsgálni szoktak a cigányok-iskola relációban. Szerencsére egyre több tanulmány jelenik meg, mely nem pusztán az okokat akarja feltárni, de megoldást is keres vagy ajánl a problémákra.

1. Szegénység

Az okok között szerepel a szegénység. Minden roma családban megtalálható a szegénységről szóló, ahhoz kötődő mítosz. Azon cigányok is, akik meggazdagodtak, egykori legendás szegénységükről egymást túllicitálva mesélnek. Azok viszont, akik a mai napig nyomorognak, nem szívesen beszélnek a szűkösebb időkről. A rendszerváltást követő munkanélküliség nyomán sok helyen kérdéses volt a mindennapi élelem megszerzése. Mostanra már javult a helyzet, viszont téli hónapokban, amikor az alkalmi pénzkereseti lehetőségek lecsökkennek, és a természeti kincsek forrása is elapad, bizony kevesebb jut a konyhára.

A cigány családok a nem cigányoktól jelentősen eltérően súlyozzák a pénzköltést. Amíg ez utóbbiak gyakran a számlákat (víz, gáz, villany, telefon …) egyenlítik ki lehetőleg először, vagy félretesznek a későbbi kifizetésre, addig az előbbiek ha nagyobb összeget kapnak kézhez, szívesen vesznek meg maguknak, vagy a gyerekeknek egy-egy divatos ruhadarabot, cipőt, videót vagy egyéb vágyott dolgot, és természetesen meghívják a többieket egy „felesre”, fizetnek egy kört mindenkinek, és aki ebben nem vesz részt, az súlyosan elmarasztalják (vö. Stewart 1994.). Amiről viszont a szakirodalomban ritkán olvashatunk, az a romák takarékoskodása, pedig már Stewart (1994.) is leírta, hogy amikor kölcsönt akart kérni az egyik férfi a rokonától, az nem tudott adni, mert lekötötte a bankban, és ha kiveszi elesik a kamatoktól. Ugyanígy az előrelátásuk bizonyítéka, hogy egyre több házban jelenik meg fagyasztóláda, vagy fagyasztószekrény – amint ezt a megfigyelést a védőnő is alátámasztotta -, mely segít átvészelni a szűkösebb időket.

Mindezekkel együtt a csobánkai romák életszínvonala elmarad a gázsókétól, számos család nagyon szegény, nem meglepő tehát, hogy mind az iskolában, mind az óvodában a cigány gyerekek teszik ki a veszélyeztetett és a hátrányos helyzetű gyerekek listájának 90-95 százalékát. Az intézmények támogatásokkal segítik a roma fiatalokat, hiszen hiába ingyenes az oktatás, mégis a tanszerekre, tankönyvekre, füzetekre, napközire… egy vagyont kell fizetni. A különböző osztályokat át meg átszövik a rokoni szálak, a felszerelések, ruhák gyakran öröklődnek. Az egyik lány részletesen elmesélte, mi mindent küldtek neki a német testvérvárosból, Wertheimből hozzájuk látogató gyerekek. Az ajándékokat nagy becsben tartja, egy dobozban vannak, ahol gyakran megnézi őket. A képeslapot kitette az ágya mellé, de játékautókhoz nem nyúl. Elvirának (10 év) még három fiútestvére van, és amikor elővettem a játékokat, megjegyezte, hogy neki egyetlen babája sincs. Csobánkán nem csak a cigány családok szegények, de maga az iskola is. Amikor 1901-ben megnyitotta kapuit, még elegendő volt 3 tanterem, amit később többször kibővítettek. Ez most is folyamatban van, de különböző akadályok miatt nem lehet tudni, mikor készül el. Jelenleg nincs technika terem, nincs egyetlen szertár sem, a könyvtár és a számítógépes oktatás kénytelen osztozni egy termen, nincs hely, amit ki lehetne jelölni a dohányzók számára, így az egész tanári szoba dohányzó övezet, tehát a füstmentes tanárok kénytelenek együtt szívni kollegáikkal a cigarettákat. Az épületen belül nincs tornaterem, télen-nyáron vándorolnak a gyerekek az iskolából a Közösségi Ház udvarán lévő ütött-kopott terembe, majd vissza. A helyhiányon kívül az eszközhiány (kevés az írásvetítő, a tévé...) is aggasztó, nem beszélve a szemléltető eszközökről. Mivel a cigány kultúra alapvetően nem írásos, ezért különösen a roma tanulók számára lenne fontos a szemléletes oktatás. Szertár nem lévén, pl. a kémia órákon is a kísérletek töredékét végzik el, pedig azok által közelebb kerülnének a megértéshez. A kutató és fejlesztő programok révén kifejezetten a roma diákokat megcélzó tananyagok készültek, melyeket az iskolában nem használnak fel.

Az otthoni szegénység által nem teremtődnek meg a tanulás optimális feltételei, ráadásul az iskola is anyagi gondokkal küzd, ezért a cigány gyerekek iskolai kudarcában a szegénység duplán is szerepet kap.

2. Egészségkárosító tényezők

2012-01-15_15.41.35A szegénységgel gyakran párosulnak az egészségtelen életkörülmények, vizes, dohos falak, levegőtlen, sötét szobák, betegségek, járványok... Sok szülő említette például, hogy gyermekei krupposak vagy asztmásak. Szerencsére a nehéz körülmények megedzik a gyerekeket. Számtalanszor láttam télen roma gyerekeket egy szál pulóverben vagy kigombolt, rövid dzsekiben dideregni. A kicsik egy részét valóban acélossá teszik a megpróbáltatások, másik részük viszont születésétől kezdve sokat betegeskedik, gyakran van kórházban. Különösen ki vannak téve ezen veszélyeknek a koraszülöttek, ami a cigányoknál gyakori. Ennek hátterében többek között a várandós anyák dohányzása, maguk az egészségtelen körülmények, és az endogámia áll. (A felsorolás nem teljes, de a legkiemelkedőbb rizikófaktorokat tartalmazza.)

A dohányzás az iskolában is nagy gond, különösen azóta, hogy az 1999./XLII. számú egészségügyi rendelet kifejezetten megtiltja, hogy a tanulók cigarettára gyújtsanak. A diákok véleménye élesen megoszlik ebben a kérdésben. Egyik részük aktív dohányos, általában 5. osztálytól kezdődően, amikor idősebb társaik bevonják őket (szép szóval, vagy erőszakkal), így az iskola befejezésére a függőség kialakul náluk. Ők többnek és vagányabbnak érzik magukat a cigi által. Különösen amióta a tilalom életbe lépett, s a felnőttekkel való beszélgetés közben vagy órák alatt folyamatosan utalnak rá. Az eladók 18 éven aluliakat nem szolgálhatnak ki, ezért a gyerekek megkérik egy-egy rokonukat, ismerősüket, hogy vegyenek számukra cigarettát - nem megy ez másként a „cigány kocsmákban” sem.

A gyerekek másik része viszont elítéli, egészségtelen és buta dolognak tartja a dohányzást ilyen fiatalon. A két tábor megoszlása nem etnikai alapú, valószínűleg nagy szerepe van a vélemény kialakításában az otthoni mintának, a példaképeknek.

A másik ok, az egészségtelen körülmények, melyek fokozottan érzékeny kismamákra különösen nagy veszélyt jelentenek.

Az egészségtelen életkörülmények és egyéb kapcsolódó rizikótényezők hatása számszerűen kimutatható, ha megnézzük a cigányok várható életkorát (vö. Stewart 1994.), mely évekkel kevesebb, mint a nem cigányoké.

3. Szegregáció

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (1996 11.o.) statisztikai adatokkal támasztotta alá a cigánygyerekek országszerte megfigyelhető szegregációját: a cigány tanulók több mint 70 százaléka olyan iskolába jár, ahol arányuk meghaladja a 10 százalékot, míg a nem cigány tanulók kétharmadának iskoláiban a cigányok aránya kevesebb, mint 1,5 százalék. „Összességében ez azt jelenti, hogy a nem cigány gyerekek nagy része az iskolában nem lát maga körül cigány gyereket, a cigány gyerekek túlnyomó többsége pedig iskolai tapasztalatai alapján - tévesen - azt gondolhatná, hogy az országban nagyjából minden negyedik ember cigány származású. Egy minden tekintetben látványos helyzetű etnikai kisebbség esetében az ilyen mértékű etnikai elkülönülés okvetlenül káros.”

A csobánkai emberek vélekedésében is megfigyelhető ez a szemlélet, főképp amikor a község „elcigányosodásáról” beszélnek. Különösen jellemző ez azokra a szülőkre akiknek a gyermekei az általános iskolába járnak, ahol a cigány többség kevésbé köszönhető a roma diákok számbeli szaporodásának, sokkal inkább az arányok eltolódásának.

A tavaly végzős osztályt alsó tagozatban teljes mértékben cigány tanulók alkották, míg ugyanazon az évfolyamon működött egy párhuzamos osztály, ahol a nem cigányok tanultak. Elérve a felső tagozatot, a két osztályt összevonták, aminek következtében az utóbbi gyerekek egyszerűen másik iskolába mentek, a szülők nem voltak hajlandóak „cigányok közé” adni gyerekeiket. A roma szülők természetesen többször tiltakoztak az elkülönítés ellen, mindhiába. Nem csak önérzetükben sértették őket, de attól is féltek, hogy gyermekeik kevésbé színvonalas oktatásban részesülnek. Ambrus Péter (1994.) megállapítása szerint „A „tantervi minimum” oktatás leple alatt a 8. osztály után gyakorlatilag képzetlenül bocsátja ki” az iskola a diákjait. Csongor Anna (1991.) szintén a cigánygyerekek iskolán belüli szegregációjára hívta fel a figyelmet.

Az elkülönülés több szinten megfigyelhető. Az osztályba érve, első ránézésre feltűnő az ülésrend: egyik oldalon a roma tanulók, másikon a gázsó diákok; vagy elől ülnek a nem cigányok, hátul a cigányok. Alsó tagozaton még nem ilyen éles az elhatárolódás. Sok mindent elárulnak az osztály szerkezetéről azok a feladatok vagy játékok, ahol egymást választhatják a gyerekek. Ezen esetekben jellemzően és következetesen a romák romákat, a gázsók gázsókat választanak. A felső tagozaton ehhez egy másik „osztályozási elv” is társult: a fiúk-lányok dimenzió. Kevésbé látványosak azon ellentétek, melyeket a gyerekek maguk között oldanak meg, vigyázva, hogy egy felnőtt se legyen szemtanú. Ilyenkor általában a cigányok megvernek egy-egy nem cigány gyereket, amiről szóbeszédek szólnak. Ezek a szóbeszédek sajnos nem alaptalanok. (Gyakran adódnak nézeteltérések a roma diákok között is, amit verekedéssel intéznek el, de az előbbivel szemben ez - általában - nem etnikai alapon nyugvó ellentét.)

A roma és gázsó gyerekek elkülönülése-elkülönítése elevenen elő probléma nem pusztán a csobánkai iskolában, hanem országszerte. Kozma Tamás (1993.) négyféle iskolatípust írt le:

1.      olvasztótégely,

2.      kétnyelvű oktatás,

3.      internacionalista,

4.      multikultúrális.

Ezek mindegyike az együttélés egy-egy lehetséges formáját nyújtja, különböző szemléletmódokat tükröz. Amilyen mértékben a romák elveszítik kultúrájukat, oly mértékben az ország is szegényedik. Az iskola ebben a folyamatban akarva-akaratlan szerepet vállal - a kérdés az, hogy mi mellett teszi le a voksát.

4. Szocializáció

Az iskolaérettség alacsony voltát az otthoni környezetben szokás keresni, az pedig tény, hogy a roma gyerekek iskolaérettsége átlagosan elmarad a nem romákétól. Amíg Várnagy Elemér 1970-ben arról írt, hogy nagyon kevés roma gyerek jár óvodába, mára ez már csak az alföldi hagyományos közösségekre igaz. Csobánkán például 1996-ban 30 gyerek született, akik mostanra kiscsoportosok lettek. Az említett csoportba 31-en járnak, ebből - az óvoda adatai szerint - 20-an cigányok. Első ránézésre ez meglepő, hogyan lehetnek többen, mint ahányan születtek. A választ abban kell keresnünk, hogy a csoportok korosztályok szerint nem homogének, számos gyerek, aki nagy valószínűséggel évet fog ismételni, inkább a kicsi vagy a középső csoportot járja kétszer, mint a nagycsoportot. Érdemesebb tehát a három évet összevontan kezelni és eszerint hasonlítani össze a születések számát az óvodások létszámával: amíg az 1994-95-96-os esztendőkben összesen 112-en születtek, addig az óvoda három csoportjába 88 gyerek van beíratva. Ha figyelembe vesszük, hogy Csobánkán ez az egy állami óvoda van, de már nyílt magánóvoda is, és többen vállalkoznak gyerekfelügyeletre, és néhány bejáró szülő inkább a munkahelyéhez közelebb fekvő óvodát választja gyermeke számára, akkor ezek alapján elmondható, hogy a 3-6 éves korosztály szinte minden tagja jár óvodába Csobánkán. Az egy másik kérdés, hogy igaz-e az óvodai foglalkozások minőségére is az, amit Ambrus Péter (1994.) az iskolákkal kapcsolatban megfogalmazott. Mégis az óvodák jelentőségét támasztja alá Keresztesi G. - Kézdi G. (1996. 99.o.), hiszen az iskola sikertelenségét legkevésbé az óvodákba járók nagy aránya segíti elő (r=-0,47).

Az intézmények hatását azonban nem érdemes túlbecsülni. Különösen ebben a korban az otthon szerepe a meghatározó a gyerekek életében. A roma kicsinyek szocializációja számos vonásában lényegesen eltér a gázsókétól.

A hagyományosan orális kultúrákban felnövekvő cigánygyerekek nyelvi fejlődését régebben úgy írták le, hogy „az otthoni kommunikációs lehetőségek mennyiségi és minőségi szempontból elégtelenek” Péger Zita (1995.), hiányoznak a megfelelő beszédminták, aminek következtében „nyelvi deficit” alakul ki náluk. Réger Zita (1991., 1995.) nyelvész hívta fel a figyelmet arra a gazdag vokális ismeretanyagra, amiben a cigánygyerekek születésüktől kezdve részesednek. Amíg a nem cigány kisgyerekek általában csak a szűk családdal (apa, anya, testvérek), esetleg a nagyszülőkkel van szorosabb kapcsolatuk, addig a cigány gyerekek kommunikációja szerteágazó, a közösség és a rokonság körbeveszi őket. Amíg az anya-gyerek diádikus viszony a nem roma gyerekeknél az óvodába lépésig meghatározó, és azt követően is nagy jelentőségű, addig a roma gyerekek, miután megtanultak járni, a közösség határain belül szabadon mozoghatnak (Formoso 2000.), az anyán kívül több rokonnal igen szoros kapcsolatot tart fenn, vendégek érkeznek hozzájuk és vendégségbe mennek (Stewart 1994.) stb.

Amiből mégis hátrányuk adódik, az abból ered, „hogy a gyerekek számára elérhető, otthon elsajátított nyelvi mintából az írott nyelvvel, az írásbeliséggel való kapcsolat rendszerint hiányzik.” (Péger Zita 1995. 103.o.). Ez megmutatkozik egyrészt a tárgyi kultúrában, azaz nem sorakoznak kötetek a polcokon, illetve az úgynevezett „írás-olvasás élménnyel” (literacy event) is ritkábban találkoznak a cigány gyerekek. A könyvvel való ismerkedés számos készséget fejleszt ki, mely az iskolában kamatoztatható, s amitől a roma gyerekek elesnek, ilyen annak a természetessége, hogy az írott szöveg beszédre, a beszéd írássá alakítható, vagy a könyvek kezelésében alapvető szabályok megismerése, például a lapozgatás, a direkcionalitás, vagy annak a tudása, hogyan válhatunk hallgatóvá, és mely kérdésekkel lehet az írott szöveg lényegét kideríteni. Annak ellenére, hogy ma már tömegesen végzik el a 8 általánost a cigányok, Ambrus Péter 1994-ben még mindig 90 százalékra becsüli a funkcionális analfabetizmust. Talán ezért is volt olyan nagy sikere az iskolaigazgató tájékoztatójának a felvételi űrlapok kitöltéséről. Nem arról van szó, hogy a szülők ne tudnák elolvasni a szöveget, sokkal inkább arról, hogy az értelmezéssel kapcsolatban merültek fel kérdések. A részletes megbeszélés ellenére számos lapon szerepeltek tévesztések.

A nyelvi szocializáció mellett nyelvi probléma is megfigyelhető a csobánkai iskolában. Amíg az előbbi magában foglalja „a közösségben érvényes, szociálisan és kulturálisan meghatározott nyelvhasználati módokat is” (Réger Z. 1995. 102.o.), addig az utóbbi kifejezetten a nyelvismeretet, jelen esetben a nyelv nem ismeretét jelöli.

Országosan megfigyelhető tendencia a nyelvcsere, „a beás és cigány anyanyelvről a magyar nyelvre való áttérés, ami ennek a kétnyelvűségnek a keretében zajlott és zajlik” - írja Kemény István (1999. 11.o.). A nyelvészet előmozdította - Csobánkán is -, hogy a cigányok a telepekről beköltöztek a faluba (igaz, csak rábeszélésre), a munkavállalás során, vagy hivatalos ügyekben csak a magyar nyelvet használhatták, ugyanígy az egészségügy vagy az igazságügy dolgozóival kapcsolatban is. a legnagyobb hatást azonban valószínűleg az óvoda és az iskola gyakorlata, ahol egy-két kivételtől eltekintve az óvónő, a tanító, a tanár egy szót sem tudott cigányul vagy románul (Kemény I. 1999. 11.o.). A felmérések szerint a különböző cigány csoportok különböző anyanyelvűek, és nyelvcseréjük üteme is eltérő.

Anyanyelv szerinti megoszlás

év                    magyar beás                 cigány              egyéb

1971                71                    7,6                   21,2                 0,2

1993                89,5                 5,5                   4,4                   0,6

Megfigyelésem szerint a roma tanulók szinte mindegyike beszéli a cigány nyelvet, főleg otthon, magyar szavakkal keverten. A diákok gyakran használták ki, hogy a tanárok és óvónők között egyetlen cigány származású sincs, saját nyelvükön beszélve meg a „titkokat”, vagy egy-egy poént elmondva. A nem roma osztálytársak a cigány nyelvet inkább értették, mint beszélték, bár akadt köztük, aki folyékonyan megtanulta roma barátaitól. Ugyanígy a régebben közöttük levő tanítók és óvónők is megértettek számos dolgo9t, beszédben viszont soha nem használták.

Az iskolában eltöltött évek                   létszám             (A táblázatban nincs

0 - 3                                        4                                 feltüntetve a német és a

3 - 5                                        2                                 zenetanár, akik félállást

5 - 10                                      5                                 vállaltak.)

10 - 15                                               2

15 -                                         3

Amint azt a számok is megmutatják, a tanárokat három részre lehet osztani, vannak, akik rövid időt töltenek ebben az iskolában, ők általában pályakezdők, és visszariadnak a megpróbáltatásoktól. Vannak, akik már elég hosszasan (5-10 év) ezen falak között tanítottak, és ha valami nagy változás nem következik be saját vagy az iskola életében, valószínűleg csatlakoznak a harmadik csoporthoz, akik már több, mint 10 éve tanítanak itt. Megismerték már az embereket, sőt, már a második generáció kerül ki a kezük alól.

Számtalanszor előfordult, hogy hallottam, amint a roma gyerekek helytelenül ragoztak, s ezért a jelenlévő felnőtt - többé-kevésbé megalázóan - javította ki. Néhány diáknak, akik otthon inkább a cigányt beszélték, sokszor olyan egyszerű magyar szavak nem jutottak eszükbe, mint az „ablak” vagy a „kabát” - hogyan lehetne elvárni tőlük a választékos kifejezésmódot? Különösen teljesítmény-helyzetekben jöttek elő ezek a gátak: dolgozatíráskor, feladatmegoldáskor...

A nyelvi problémák mellett Csongor Anna (1991.) kiemelt néhány jellemző konfliktust:

-         tornaórán a lányok nem vetkőznek le,

-         nincs ébresztőórájuk, így gyakori a késés,

-         viháncolással leplezik szorongásukat, amit gyakran pimaszságnak vélnek a tanárok,

-         latencia korban az iskola gyerekként kezeli a roma diákokat, míg otthon már felnőttként tekintenek rájuk (a kimaradásoknak, lemorzsolódásoknak ez az egyik oka).

Ezen problémák rámutatnak néhány szocializációs sajátosságra, melyek hozzájárulnak a roma gyerekek iskolai kudarcához.

Nagyon sok gond származik az utolsóként említett konfliktusból, nevezetesen abból, hogy az iskola továbbra is gyerekként kezeli a serdülő roma diákokat, otthonukban pedig már felnőttként tekintenek rájuk. Erzsébet még csak 7. osztályos, mégis fejlett, nőies teremtés, nem véletlen, hogy máris megkérték a kezét. (Tudván, hogy a lányok szüzessége milyen fontos, gyakran 13-14 évesen férjhez mennek, gyermeket vállalnak a cigánylányok.) Erzsébet is az általános iskola befejezése után szeretne gyereket, „jó sokat, vagy tízet”, akiknek ellátására máris alkalmas. Vele ellentétben barátnője, Vera egyáltalán nem akar gyereket szülni, nem akar nyakába venni ilyen nagy felelősséget, „mert a gyerekkel annyi gond van, nem csinálhatom, amit akarok” - érvelt.

Az iskola pedig nem alkalmazkodik érdeklődésük megváltozásához, nem készíti fel őket eljövendő életükre.

Gyakran hiányzásuk abból ered, hogy szüleiknek kellett segíteni a munkában, vagy kisebb testvérükre kellett vigyázni. Szilviát (13 éves) évekkel ezelőtt elhagyta az apja, anyja gyakran beteg, így gyakorlatilag ő neveli öccsét, gondozza anyját. Emiatt tavaly sokat hiányzott, mégis be tudta fejezni az évet. Most kevesebbet volt távol az iskolából, mégis több tantárgyból bukásra áll. Tanára két malom közt őrlődik, egyrészt megérti a lány nehéz helyzetét, másrészt osztályoznia kell őt, a tantervi minimumot számon kell kérnie. Amíg mások Szilvia örökös „lógására”, „utcán tekergésére” hivatkozva elítélték a lányt, tanára megvédte őt, mondván: „akárhányszor náluk jártam, Szilvi vagy főzött, vagy mosott, mindig csinált valamit”. Sajnos „az iskolák nincsenek felkészülve a kulturális különbségek tolerálására” - állapította meg Radó Péter (Felcsúti J., http:romapage).

Amíg a roma közösségekben a gyereknek joga van részt venni a megbeszéléseken, addig az iskolában számtalanszor hoznak a „feje fölött” döntéseket őt érintő kérdésekben. Amikor a roma diák jogaira hivatkozik vagy nyíltan hangot ad véleményének, azt számtalanszor szemtelenkedésnek, pimaszkodásnak vélik, elfeledve a mögötte meghúzódó kulturális gyakorlatot.

E. Chambers (1985.) és munkatársai a „kulturális illeszkedés” kezelésében segédkeztek egy általános iskolában. Hamarosan fölfedezték, hogy ez nagyrészt az adott tanár megfigyelésén alapul, valamint azon, mit tart „kulturális viselkedésnek”.

Egy másik jellemzője a roma kultúrának, hogy egészen más a fiúk és a lányok státusza. S. Stewart (1994. 209. o.) így fogalmazta meg: „A fiúk korán megtanulják, hogy a lányokkal szemben minden területen érvényesítsék előbbrevaló voltukat”. Ha belegondolunk, hogy a tanári szakma mennyire elnőiesedett, felmerül a kérdés, befolyásolja-e ez a tanár-diák kapcsolatot roma tanulók esetében.

Végül ide kívánkozik az a vonás, mely áthatja a roma anyák nevelését, a szabadság eszménye. Azok a roma gyerekek, akiket otthon nem korlátoztak, szükségleteiket azonnal kielégítették, az iskolába lépve ennek szöges ellentétét tapasztalják. Ezzel nem tud megbirkózni minden diák, vannak, akik passzivitásba menekülnek, vannak, akik devianciába. Mindenesetre ez is alapvetően hozzájárul az iskolai sikertelenséghez.

5. A család és az iskola közötti rossz viszony

2012-01-15_15.42.18A roma emberek alapvető bizalmatlansággal közelítenek minden gázsó intézmény felé, s ilyen az iskola is. Általában saját iskolai kudarcaik ezt még inkább megerősítik. Sikertelenségük negatív attitűdöt alakít ki, melyet örökítenek gyermekeiknek (Radó P. 1995., Liskó I. 1996., Formoso 2000.). Akadnak vizsgálatok, melyek a tanulást a roma szülők által megbecsült értékként mutatják be, pl. a fentebb idézett Fleck G., Orsós J. és Virág T. (1999.), vagy J. Ogbu 1974-es vizsgálata, mely szerint a tanári vélekedéssel ellentétben a cigány tanulók szüleinek nagy része pozitív véleménnyel volt gyermekük képességéről és előmeneteléről.

Ebben a témában is, mint általánosan, megfigyelhető a romák és a gázsók közti kommunikáció hiánya. A szülők nem keresik fel az iskolát, a tanárok - akik között nincsenek romák - ritkán látogatják meg a családokat. Legalábbis ez az országosan megfigyelhető gyakorlat (vö. Csorba J. 1993.). Ebben a tekintetben a csobánkai iskola kilóg a sorból. Az osztályonkénti kettő-három szülői értekezleten az alsó tagozaton a szülők szinte teljes létszámban jelen vannak, bár ez a felsőbb osztályokban már kevésbé igaz. A tanárok gyakran felveszik a kapcsolatot a diákok szüleivel, különösen probléma esetén. Ugyanígy, a másik oldalon is megnyílt a kommunikáció: a roma anyák veszik a fáradtságot, és bemennek az iskolába, ha valami olyan dologról kapnak hírt, ami nekik nem tetszik. A gyerekek gyakran kiszínezik a történteket, előfordul, hogy túl élénk színekkel. Legutóbb például az egyik kisfiú feldagadt szájjal ment haza. Otthon azt mondta, hogy az egyik tanár leállította verekedés közben, és akkora pofont adott neki, amitől feldagadt a szája. Valószínűleg a fiú nem gondolta végig, hogy egy ilyen történet milyen következményekkel jár. Anyukája méltán felbőszült, és azonnal az igazgatóhoz sietett. A „szembesítés” során kiderült, hogy a tanár valóban megfékezett egy bunyót, ahol a főszereplő fiú ütlegelt lelkesen egy nálánál jóval fiatalabbat. A sérülés viszont nem akkor keletkezett, hanem még előtte, szünetben, amikor az udvar jegén csúszkált társaival, és véletlenül elesett. Így felszínre került az igazság, az anyuka is megbékélt, az iskoláról sem keringtek tovább téves információk, egyedül a fiú érezte kicsit kényelmetlenül magát, de valószínűleg gyorsan túllépet rajta. Ez egy nagyon látványos, pozitív kimenetelű példa volt, de számtalanszor nem sikerül ilyen egyszerűen tisztázni a kérdéseket és „rövidre zárni” a kommunikációs láncot.

Egy másik esetben az osztályfőnök személyesen telefonálta körbe az érintett gyerekek szüleit, hogy a csoporthoz beleegyezésüket adják. A tanár szavában hittek a szülők. Erre azért került sor, mert én még ismeretlenül meghívót küldtem számukra, de a találkozóra nagyon kevesen jöttek el.

Magyarországon az általános tankötelezettséget már 1868-ban bevezették, de még az 1970-es évekig nagy gondot jelentett a beiskolázás. A szocialista rendszer három fő célt tűzött ki maga elé a cigányokkal kapcsolatban:

1.      a telepek lerombolása, a cigányok integrált letelepítése;

2.      a cigányok munkába állítása,

3.      és a roma gyerekek beiskolázása (Choli D. J., http:romapage)

A telepek lerombolása által számos közösség széthullott. A juttatások miatt és a büntetéstől való félelem következtében a romák nagy része elhelyezkedett valahol, de általában váltogatták munkahelyüket, vagy előfordult, hogy csak papíron volt nyoma ottlétüknek, a valóságban nem dolgoztak. Ugyanígy az iskolák is nagy feladatot vállaltak magukra azáltal, hogy az oktatást a szülők kezéből kiragadva, a tantermek falai között próbálják megoldani - máig sem sok sikerrel. Bár a folyamatos iskolába járás a 90-es években gyakorlattá vált, sőt, a tanulás motívuma 60-as, 70-es években még a közösségi mesélésekbe is beépült (Kovalcsik K, 1995.), a tananyag egyáltalán nem közelített a romák igényeihez.

6. Elméleti vagy gyakorlati élet

Most éppen a mértékegységek átváltását tanuljuk. Egy hétig gyakoroltuk, aztán mást vettünk. Ma újra elővettük és megint nem tudták, pedig nem igaz, hogy mennyire a szájukba rágtam, mert amikor tanuljuk, akkor jó, bemagolják, de miért érdekelné őket, hogy 1 dm3 hány cm3, ha még nem tudják, mire jó?” - panaszolta az egyik osztályfőnök.

Choli Daróczi József (http:romapage) is azt hangsúlyozta, hogy ha iskolai sikert akarunk elérni a gyerekeknél, akkor alkalmazkodni kell a roma értékekhez, és az oktatást a cigányok szükségletei köré kell építeni. Szerinte a szülők három ok miatt adják gyermekeiket iskolába, (1.) félnek az állam által meghatározott, kiszabható büntetéstől, (2.) nem akarnak elesni a támogatásoktól és segélyektől, és végül (3.) az iskolát gyermekmegőrzőnek tekintik. Számukra sokkal fontosabb az, mivé válik a gyermekük, és hogy a közösség aktív tagja legyen. Régen a lányoknak még azt sem engedték meg, hogy a 8 elemit elvégezzék, elég volt az, hogy írni-olvasni megtanultak. Formoso (2000.) által bemutatott életutak mindegyikében a mesterséget mimetizmussal sajátították el. Még gyermekkorukban elkísérték szüleiket, rokonaikat üzletelő, gyűjtögető útjaikon, így tanulva el a munkák csínját-bínját, iskolába egyikük sem járt. A foglalkozás ennek következtében gyakran hagyományozódott. A való élet és az iskola követelményrendszere viszont gyakran nincs összhangban. „A saját kultúrájukban értelmes, talpraesett, tehetséges gyerekek maguk is tisztában vannak azzal, hogy amit ők tudnak, annak az iskolában értékesíthető tudáshoz semmi köze sincs...” (Diósi Ágnes 1985. 39.o.)

A roma kisgyerekek hamar kezdenek el egyedül járni, mozgásfejlődésük gyors, ügyesen, gyorsan mozognak. Általában nagyon jó ritmusérzékkel rendelkeznek. Mégis grafomotoros képességük az átlagosnál gyengébb, hiszen kultúrájuk alapvetően orális. Hiába veszik ki a részüket a házi munkából már 6 éves koruktól, és hiába tudnak főzni, mosni, kisebb testvéreiket ellátni, ha a tananyag ehhez nem kapcsolódik, ismeretük értéke elvész. Freinet, a híres reformpedagógus felismerte ezt a problémát még a századelőn, és megoldásként kidolgozta módszerét, melynek lényege az volt, hogy az alapvető ismereteket munka és produktív tevékenységek keretében sajátították el a diákok.

Nem csak az oktatás tartalma, de a formája sem alkalmazkodik a cigány gyerekekhez. „A magyar iskolarendszer kizárólag a frontális ismeretközlésre épít, s ez is hozzájárul a cigány tanulók sikertelenségéhez. A cél ugyanis a tanulók tárgyi tudásának növelése, az individuális személyiségfejlesztés, a gyerekek közötti együttműködési készség, a kreativitás kialakítása - a nyugati pedagógiai elvekkel ellentétben - teljesen háttérbe szorul.” - nyilatkozta Radó Péter (Felcsuti Judit, http:romapage). (Szerinte a megoldást az jelentené, ha az óvodában és az általános iskola 7.-8. osztályában jól szervezett roma kisebbségi oktatás folyna, míg 1.-6. osztályokban cigány és nem cigány gyerekek együtt tanulnának.)

A frontális oktatás ugyan a legelterjedtebb a csobánkai iskolában, viszont az egyik osztály megtette az első lépést: padjaikat összetolva, félkör alakban helyezkedtek el a tanári asztal körül. Természetesen vannak, akik a frontális elrendezésben a leghatékonyabbak, lényeg az, hogy a tanár hiteles legyen. Mégis lényeges változás ez, alternatívát mutat fel az egyébként is eszközhiánnyal küszködő iskolában.

7. A továbbtanulás hiánya

A csobánkai iskola 8. osztályának minden tanulója beadta a jelentkezési lapját valamely középfokú tanintézetbe. Legtöbben a szentendrei Petzelt József Szakképző Középiskolába kívánnak járni, ahol ipari szakmunkásokat képeznek, pl. kőművest, szerszámgépszerelőt, stb. Gyakran a gyerekek szüleik foglalkozását választják, így fordult elő az, hogy egy kőműves apuka fia már évek óta segédkezett az építkezéseken, tőle tanulta meg a mesterséget, az iskolába csak a „papír” miatt járt.

A tanulók felvételi esélyeiről megoszlanak a vélemények a tanárok és a diákok között is. Sajnos az országos adatok nem túl bíztatóak: az 1985/86-os tanév eredményei szerint a beiratkozott cigány első osztályosok 44 százaléka fejezte be a nyolc osztályt. A roma tanulóknak ötvenszer kisebb az esélyük arra, hogy leérettségizzenek (1%), és hatszor kevesebben (13%) szerzik meg a szakmunkás bizonyítványt, mint nem roma társaik (Liskó I. 1996., 101.o.). A számok ugyan növekvő tendenciát mutatnak, mégis a növekedés mértéke elmarad a nem cigányok között megfigyelhető növekedéstől, így végeredményben a romák leszakadása továbbra is folytatódik. Ma már a legtöbb munkakör betöltéséhez legalább érettségi bizonyítvánnyal kell rendelkezni, amire, mint láttuk, a cigány tanulóknak elég kevés esélyük van. Ha el is végeznek valamely középiskolát, általában képesítésük olyan ágazatot érint, melyre a piaci kereslet egyre kevesebb, így a tanultabb roma fiatalok is potenciális munkanélküliek. Csobánkán sok családnál vannak otthon a huszonéves fiatalok, mert nem tudtak elhelyezkedni. Ilyenkor a mindennapi betevő falatot hagyományos cigány munkákkal teremtik elő, pl. fémhulladék gyűjtés, gyűjtögetés, néha a lopásra is rákényszerülnek. A városi cigányok körében elterjedt kereskedés arany-ékszerrel, műtárgyakkal, antikvitással, az itteniekre nem jellemző. Mindkét roma csoport a közvetlen környezete adta lehetőségeket aknázza ki, bár a csobánkaiak Budapest közelségéből és Szentendre idegenforgalmából is profitálnak. Ezen ügyeskedésekhez pedig nem az iskolapadokban szerezték meg a tudást. Látva ezeket, a cigányok általában nem serkentik továbbtanulásra a gyerekeket. Régen is az apáktól-anyáktól lesték el a megélhetési módokat a kicsik – sokszor ma sincs ez másképp. Talán már csökkent a bizalmatlanság a tanárokkal, tanítókkal szemben, az iskola nyújtotta tudást mégsem értékelik úgy, ahogyan azt a nem cigányok teszik.

Choli Daróczi József (http:romapage) arra hívja fel a figyelmet, hogy a sok jó szándékú támogatás, amit az oktatásba, egészségügybe, közigazgatásba öltek a cigányok megsegítésére, ablakon kidobott pénz. A megoldást az jelentené, ha hitelesen és meggyőzően be tudnák mutatni, hogy érdemes gázsóként élni. A roma diákok kevésbé motiváltak a tanulásban. Ha valaki mégis szorgalommal elvégez egy –egy főiskolát, egyetemet, ott már eleve nem cigány barátok veszik körül, egyre inkább elszakad gyökereitől, és gyakran a diploma megszerzése után hátat fordít származásának. Az asszimilációt felgyorsítja ez a folyamat.

Egyrészt a cigány tanulók a felsőoktatásban rendkívül kevesen vannak (1%), másrészt a nagyobb presztízst élvezők gyakran elfelejtik a múltjukat, nem vállalják föl népük ügyét, ennek következtében a gyerekek számára nincsenek sikeres, magas pozícióban lévő cigányok. Modell híján a roma gyerekek nem is iparkodnak értelmiségivé válni. Choli szerint a hetvenes évektől kezdődően léptek föl először cigány entellektüellek és művészek. Ők alkották a cigány politikusok magvát. Céljukként az életszínvonal emelését, a kultúra megőrzését tűzték ki. Általában a meglévő rendszer hatékonyságát kívánták fokozni a finanszírozást növelve, vagy a változásigény hangsúlyozása mellett megoldást a kormánytól vártak. Hiába mondják – teljes joggal – hogy még több cigány diplomásra, főként tanárra és óvónőkre lenne szükség, akik át tudnák adni a gázsó értékrendszert a gyerekeknek, egyenlőre ők nagyon kevesen vannak, s ahogy elnézem az általános iskolát befejezőket, ez még sokáig így is marad. Ha valamely roma diák továbbtanul, akkor inkább a „jól kereső” szakmákat választja.

Sajnálatos módon éppen a szakközépiskolákban figyelhető meg velük szemben nagyfokú előítéletesség.

8. Előítélet

Amióta a cigányság megjelent Európában, az előítélet azóta övezi, sőt megelőzi őket. A leggyakoribb cselekedetek, amiket a cigányokhoz szokás kapcsolni, az a lopás, csalás, nyerészkedés, követelőzés, erkölcstelenség, és még számos negatívum, melynek alapot ad a cigányok felülreprezentáltsága a börtönökben, az igazságügyben (Póczik Sz. 1999.) – hosszú múltját igazolják a levéltárak iratai – amíg másrészről látni kell azt is, hogy gyakran a cigányokat olyan esetekben is feljelentik, amikben a nem cigányokat futni hagynák, éppen az előítéletesség miatt. Ez tehát egy ördögi kör, egymást erősítő tényezőkkel, és nem lehet tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. A másság, az idegenség gyakorta szül bizalmatlanságot. Az egyetlen módszer, amely ezt orvosolja, a megismerés. Ennek pedig a kommunikáció az alapja. Ez az, ami mindkét fél részéről, romákéról ugyanúgy, mint a gázsókéról gátolva van. Az „előítélet” rendkívül találó szó, benne van a jelenség lényege: előre, még mielőtt lehetőség lenne bemutatkozni, ismerkedni, megérteni a másikat, eleve adott egy ítélet. Az egyik lány az iskolában (nem cigány) egy cigány lánnyal barátkozik (aki mellesleg nagyon rendes, nagylelkű, jószívű), anyukája elítéli ezt a kapcsolatot, megtilt minden közeledést a roma lány felé anélkül, hogy személyesen találkozott volna vele.

A tanárok részéről is tetten érhető az előítéletes viselkedés: személyes tapasztalataim egybeestek az Amerikai Egyesült Államok Polgárjogi Szövetsége felmérésével, mely kimutatta, hogy a tanárok többször vették fel a kapcsolatot, illetve gyakrabban kommunikáltak angol-angol gyerekekkel, mint mexikói-angol gyerekekkel (in Gage, N.L. – Berliner, D.C., 1984.), a csobánkai iskolában is a roma tanulók általában a hátsó padokban ülnek vagy az egyik szélső padsorban foglalnak helyet, miközben köztudott, hogy a kérdés-feleletek meghatározó többsége a középső padsor elején ülőket érinti, így már a tanárok mozgása is sokat elárul, még ha verbálisan nem is utalnak a gyerekek származására. Forray Katalin (1989.) kérdőíves felmérésében is gyakran szerepelnek előítéletességre utaló kijelentések. A megkérdezettek háromnegyede a cigány gyerekek iskolai sikertelenségét a „cigány attitűdöknek” tulajdonította, mely a kötelességtudat hiányát, hanyagságot, lustaságot jelent az ő értelmezésükben. A tanárok részéről talán még kevésbé jelenik meg az előítélet, mint a falu többi lakosa felől. Sok szülő eleve nem íratja be gyermekét ebbe az iskolába, s ennek oka kevésbé titkolt, a cigány gyerekek nagy aránya, pedig egy ilyen hátrányos helyzetű kisebbség iskolai szegregációja egyáltalán nem kívánatos, nemhogy elősegítené, de hátráltatja beilleszkedésüket a többségi társadalomba, ahogy ezt Mester Zsuzsa szociológus is megfogalmazta (Felcsúti J., http:romapage 7.). szerinte „a cigányokban óriási a vágy az integrálódásra, de egy kisebbségnek nincs módja változtatni a többség hozzáállásán”. Még ha nem is értünk egyet teljesen ezzel a kijelentéssel, a cigány gyerekek integrációja az oktatásban valóban létkérdés számukra.

Szabadságra nevelés

rA szocializáció elsődleges helyszíne mégsem az iskola, hanem a család. Itt sajátítja el a gyermek közössége alapvető értékeit, ítéleteit, vélekedéseit, ami később viselkedése alapjául szolgál. Azt, hogy mennyire akaratlan és észrevétlen ez a folyamat, jól példázza Aranyiné Rózsa Szeréna (in Fodor M., http:romapage 4.) vallomása: „mint a legtöbb fiatal, én is nagy lázadó voltam. Azt mondtam, hogy én majd nem szolgálom ki a férjemet, majd ráveszem, hogy többet segítsen. Aztán férjhez mentem, van egy hatéves kislányom, és azt veszem észre, hogy ugyanúgy viselkedem, mint az édesanyám.”

Choli Daróczi József (http:romapage 6.) a legfőbb roma értékeket a következőkben határozta meg:

1.      szoros kapcsolatok családon belül, különösen az anya-gyerek viszony nagyon közeli, általában több generáció él együtt, és az időseket megbecsülik, hiszen ők hordozzák az összes fontos roma szabályt; nagyon erős a közösség összetartozás érzése;

2.      osztozkodás, a javak elosztása, melyből az következik, hogy senkit nem hagynak tönkre menni, egymás kölcsönös gazdasági segítése jellemző;

3.      mesélés, a roma kultúra alapvetően orális, mégis a hagyomány eme pozitív része egyre inkább kikopik az európai világból;

4.      a cigány gyerekek nagyon ügyesek, motoros képességük számos területen felülmúlja nem cigány társaikét. Ez megjelenik pl. a főzésben, hiszen az élet praktikus részét hamar megtanulják, ellentétben pl. a grafomotoros képességekkel. Tekinthetjük a mozgásfejlődést is, számos gyerek anamnéziséből nyilvánvalóvá vált, hogy hamarabb kezdenek el mászni-járni, mint a gázsó gyerekek.

A fentieken kívül még számos értéket közvetítenek a felnőttek – elsősorban a szülők – e gyerekek felé. Nem tananyagszerűen sajátítják el, hanem modellkövetés, utánzás útján, mely a gyerekek legfontosabb tanulási mechanizmusa.

Már az elsőként említett érték, a szoros kapcsolat jelentősége magában hordozza a gyermek, mint érték viszonyulást. Alátámasztja ezt Gropper (1975.) megjegyzése, mely szerint a cigány családokban a sokgyermekes minta a jellemző, s ennek egyik legfőbb oka az, hogy az első gyerek születésekor a család új státust foglal el a közösségben, és minden újabb gyerek növeli presztízsüket. Valószínűleg az asszimiláció jele az is, hogy a mostan fiatal anyák közül kevesen vállalkoznak egy nagy család alapítására, inkább 2-4 gyermeket terveznek. (Sőt, a nyolcadikosok között akadt olyan is, aki egyáltalán nem akart gyermeket szülni az azzal járó kötöttségek és lemondások miatt.)

A gyermekek születési adatai jól mutatják ezt:

év

Csobánkán született gyermekek száma

százalék

összesen

cigány

94.

38

14

37%

95.

44

16

36%

96.

30

11

37%

97.

34

8

23%

98

41

14

34%

99.

45

9

20%

Amint látható, a cigány gyerekek születése inkább csökkenő tendenciát mutat, és az is megfigyelhető, hogy a betelepülők döntő többségében magyar nemzetiségűek.

A szemléletmódban is alapvető változás következett be. Régebben a sok gyermek (a nagy gyermekhalandóságot figyelembe véve) az öregkori megélhetés záloga volt. Manapság is a gyerekek utáni juttatások és kedvezmények jelentős részt tesznek ki a családi kasszában, mégis anyagi szempontból inkább „ráfizetés” a gyermekvállalás. Egy fiatal roma anyuka így fogalmazta meg: „minden meg van nekik [gyerekeknek] adva, nem úgy, mint régen; a férjem 11-en voltak testvérek, örültek, ha volt mit enni, de most, ha veszünk az egyiknek cipőt, rögtön hármat veszünk, hogy mindegyiknek jusson, ruhából, játékból is, szóval mindent megadunk nekik, ami tőlünk telik”.

Természetesen, a fiatalok továbbra is gondoskodnak szüleikről, így az idézett anya is egy udvaron lakik apósával és férje sérült testvérével, akikre – anyósa halála óta – főz, mos, takarít.

A roma szokások szerint serdülőkortól kezdve, amikor a fiatalok már nemzőképesek, őket felnőttnek tekintik. Ennek megfelelően viszonylag fiatalon szülik meg első gyermeküket a roma lányok, s a házasságok is korán köttetnek. A védőnő leginkább a cigarettázó kismamákra panaszkodott: „sok dohányos terhes, hiába tudja, hogy káros, nem hagyja abba”. A dohányzást sokan az általános iskolában kezdik, és szüleik generációjától is ezt látják. A cigi népszerűségének egyik magyarázatát adta egy fiatal roma férfi: „Tudja, már megszoktam, tizenkét éves koromban kezdtem – no meg az idegesség, ha tiszta ideg vagyok, egyikről a másikra gyújtok, még el sem alszik az egyik, azzal gyújtom meg a másikat.”

Egy másik tényező, ami az utóbbi években jelentősen megváltozott, az a szoptatás. A csobánkai csecsemők legtöbbje korházban vagy anyaotthonban született, az apák kint izgulhatták végig a szülést. Egy fiatal négy gyermekes roma anya így emlékezett vissza: „A férjem nem jött be a szülésre, ő nem olyan, nem bírja az ilyesmit. Az elsővel, a fiúval nem nagyon foglalkozott, ne értse félre, nagyon örült, nagyon – de ezzel a kicsivel más a helyzet. Talán azért is, mert ő a legkisebb, meg minden, de ő a mi boldogságunk, ragyogásunk, az apja is megy oda hozzá, játszik vele, megfogja, egészen más, mint az elején”. A cigányok, akik hagyományosan hosszú évekig szoptatták gyerekeiket – gyakran párhuzamosan többet is – most áttértek a tápszeres táplálásra. A védőnő becslése szerint a roma anyák 60 százaléka nem szoptatja csecsemőjét, vagy korán abbahagyja a szoptatást. A szilárd táplálékra való áttéréskor pedig sokan a bébikonzerveket választják a saját készítésű étel helyett. Tudván, hogy az anyatej milyen fontos szerepet tölt be az új szervezet védekezésének kialakításában, és számos más előnnyel is jár (pl. a gyerekorvos szerint „az anyatejes babák nyugodtabbak és megelégedettebbek szoktak lenni a tápszeres babáknál”), ez a változás minden bizonnyal negatívan érinti az újabb generációkat.

A gyerekeket általában születésüktől fogva nagy szeretet övezi, a roma anyák mindaddig, míg kicsinyük járni nem kezd, szorosan a közelükben tartják őket, kívánságaikat lehetőleg azonnal kielégítik, cselekedeteiket alig korlátozzák. Formoso (2000) így összegzi tapasztalatait: „A cigány gyermek nevelésének elveit leírva bemutattuk, hogy a szülők a gyermek minden fizikai szükségletét kielégítik, hiszen nem kényszerítenek rá sem meghatározott időpontot, amikor ennie kell, sem amikor ágyba kell mennie”. Tapasztalatai egybeestek H.M.G. Grellmann, M. Karpati, I. Gustafsson, J. Okely megfigyeléseivel. A csobánkai romák sem kivételek ez alól. Elvira (10 éves) elmesélte élete egy napját. Rákérdeztem, mikor szokott lefeküdni, ő pedig csodálkozva válaszolta, hogy attól függ, mikor álmos, vagy mi van a tévében. Gyakran előfordul, hogy késő este vetítenek egy filmet, amire kíváncsi és megnézi, majd utána bújik az ágyba. Ugyanígy jártam az evéssel: akkor szokott enni, amikor éhes. Hétközben más a helyzet, mivel napközis, a tanórák vége és az ebédlő rendje meghatározza, hogy a többiekkel együtt mikor induljon ebédelni. Ez két, egymással szöges ellentétben lévő tapasztalat jól megfér Elvirában. Tudja, hogy az otthoni és az iskolai szokások különbözőek, anélkül, hogy átgondolná, hogy e mögött a roma és a gázsó értékek eltérése húzódik meg.

A roma étkezési szokások ellen kikelt a védőnő: „Nagyon helytelen a táplálkozásuk, szinte mindig húst esznek, még a legcsóróbbak is, folyamatosan disznót vágnak – nem igaz, hogy néha ne lehetne egy kis főzeléket készíteni, egy kis gusztusos salátát, vagy ilyesmit”. Ugyanezt írta le M.S. Stewart (1994., 107.o.) más nézőpontból: „Ám akármilyen szegény is a család, a jó feleségnek kötelessége gondoskodni róla, hogy némi hús mindig jusson a férj és a gyerekek tányérjára. A rom ugyanis nem szívesen eszik zöldségféléket, mivel nézete szerint ezek nemcsak hogy nem erősítik, de még el is gyengítik a férfit.”

A roma konyha másik jellegzetessége, hogy zsírosan főznek. A fenti könyvben ugyanott ezt olvashatjuk: „A romák hasukat csapkodva szokták illusztrálni, milyen kedvezően hatnak a test terebélyesedésére a zsírban forgatott ételek.” Mégis, érdekes, hogy több csobánkai roma szülő említette már a vezető óvónőnek, hogy gyermekeik jobban szeretik az óvoda főztjét, és kérték anyukájukat, hogy ne főzzenek zsírosan. Ugyanúgy, ahogy a magyar „paraszt konyha” is nagy változáson ment - és megy keresztül, talán a roma konyhába is befújhat a reformtáplálkozás szele.

A roma gyerek napirendjét tehát személyes ritmusa határozza meg - nem pusztán az alvás és az evés esetében, de mozgásában is. Az önálló járás kezdetével a kisgyerek cselekedeteit minimálisan korlátozzák, inkább elérhető távolságon kívülre helyezik a fontosabb vagy törékeny tárgyakat. Megnövekedett mozgásszabadsága egyúttal a szoros anyai kapcsolat lazulását is jelenti, ezzel együtt megnő a testvérek, rokonok, szomszédok szerepe a gyerek épségének biztosításában. Csobánkán szintén megfigyelhető az a tendencia, amit Formoso (2000.) leírt a házak elhelyezkedéséről, nevezetesen azt, hogy lehetőleg közeli rokonokat választanak szomszédnak, így a házak között létrejön egy bensőséges terület, ahol a kicsik korlátozás nélkül játszhatnak. Az idő előrehaladtával ez a tér egyre tágul. Valóban nem jellemző a romákra a magány: a gyerekek együtt játszanak, később csapatokba verődve sétálnak. Különösen megnő a jelentősége a barátok társaságának, ha a „cigánytelep” határát kell átlépnie valamelyik gyereknek, bár ez érvényes a felnőttekre is. Az asszonyok soha nem mennek egyedül vásárolni a főtéren levő zöldség-gyümölcsöshöz illetve a mellette lévő kis boltba, mindig ketten-hárman indulnak el, babakocsikkal, gyerekekkel együtt. Az egyik lány, aki egyéni foglalkozásokra járt hozzám, az első alkalommal kijelentette, hogy ő egyedül nem jön, csak ha a barátnője is vele lehet. Számára a barátai olyan fontosak voltak, hogy nem talált szavakat, leírni az érzéseit: „ők olyanok nekem..., olyanok, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Jobbak, mintha a testvéreim volnának, mindent megosztunk egymással, mindent. Mindent megbeszélünk, á, ezek nagyon jók.”

Nem emlékszem, előfordult-e, hogy találkoztam egyetlen roma gyerekkel, aki egyedül ment haza az iskolából. Ezeket a kis csoportokat nem pusztán az erős közösségi érzés tartotta össze, hanem a félelem is. A falu lakosai félnek a cigányoktól, amit csak megerősít, ha így bandába verődve, hangos beszélgetést, viccelődést, lökdösődést mutatva találkoznak velük. Másik részről viszont ott van az a félelem, amit M.S. Stewart (1994., 130.o.) „ostromállapot mentalitásnak” nevez: „A kórház, a sereg és a börtön tapasztalatai arra tanítják a romákat, hogy a gázsók között mozogva elszigetelt, védtelen egyéneknek tekintsék magukat. Az, hogy egy nagyobb hatalommal bíró és gyakran ellenséges érzelmű népesség veszi őket körül, azt az érzés kelti a cigányokban, amit Luc de Heusch képével „ostromállapotnak” nevezhetünk (de Heusch, 1966., 34-49.o.). Az állandó fenyegetettség érzését a közösségi mesélések során különböző anekdotákkal erősítik. Sanyi (8 éves) például elmondta, hogy a magyarok el akarják pusztítani a cigányokat, hiszen a nagy árvíz idején (1999.) egy szegény féllábú romát a folyóba dobtak, hogy megfulladjon. Meg is halt volna, ha nem vették volna észre a többi cigányok és ki nem húzzák. Amikor e történet eredetéről kérdeztem kiderült, hogy ő személyesen nem látta, sőt arra sem emlékszik, ki mesélte neki, de „ezt mindenki tudja, kérdezzen csak meg bárkit”. Ez a mítosz – hiszen joggal nevezhetjük így – több fontos dologra világít rá: egyrészt újabb példáját adja annak, hogy az elnyomott és szegénységben élő romák állandó fenyegetettségnek vannak kitéve, s ez egyben fel is jogosítja őket, hogy megvédjék magukat. Sanyi is számtalanszor keveredett verekedésbe, nagyrészt gázsókkal. Szerinte – és tapasztalataim alapján nagyon kevés kivétellel szinte az összes roma fiú szerint – az ököl az egyetlen érdekérvényesítési mód, a vitás ügyeket is csak így lehet tisztázni (hozzáteszem, a gyerekek között). /A kivételt képező fiúk általában vallásos családi háttérrel rendelkeznek./ Másrészt a történet szép példázata az összefogásnak, egyben azt is sugallja, hogy „mi cigányok csak egymásra számíthatunk, túlélésünk egyetlen esélye, ha a külső fenyegetettség ellen közösen lépünk fel”. Van még egy csavar a történetben, ugyanis a féllábú roma a háború idején veszítette el végtagját, amikor a hazáért harcolt, a Magyar Hazáért.

Érdekes, hogy az agresszió ennyire meghatározó tényező a gyerekek életében, mind a rangsor kialakításában – ami minden csoport sajátja -, mind a kérdéses dolgok megválaszolásában, amikor a barátoknak kötelességük megvédeni vagy megbosszulni egymást. Nem állnék itt meg – hiszen természetes dolog ez a gyerekeknél, fejlődésük velejárója -, ha nem tudnám, mily kevés szerepe van az agressziónak a nevelésben. Azok a fiatalok, akiknek otthon szinte mindent szabad, akiket nem parancsokkal és utasításokkal, sokkal inkább tanácsokkal és figyelmeztetéssel irányítanak, vajon egymás között miért alkalmazzák oly gyakran?

Több anyukával és gyerekkel beszélgetve, valamint saját megfigyeléseim is egybeestek a szakirodalomban leírtakkal (pl.: Formoso 2000., Stewart 1994.) leírtakkal. A szülők gyakran felemelték a hangjukat, de tettlegességre nagyon-nagyon ritkán került sor, anélkül is tiszteletben tartották őket gyermekeik. Ez a feltétlen tisztelet a tanárok esetében már egyáltalán nem volt ilyen evidens. A roma diákok nap mint nap reprodukálták az iskolában az otthoni helyzetet. Ugyanúgy beleszóltak a feladatokba, elmondták a véleményüket, mint a szülői házban, de gyakran az a hangnem, amit a szüleik egyáltalán nem tartanak sérelmesnek, gázsó mércével nagyfokú tiszteletlenségnek számít, így a tanárok is gyakran rákényszerülnek a kiabálásra. Amikor pedig valóban tettlegességre került a sor, megítélésében a helyzet és a tanár-diák viszony meghatározó szerepet játszott. Amíg az egyik esetben rögtön panasszal fordult az igazgatóhoz a szülő, a másik esetben éppen az érintett anyuka biztatta a tanárokat, hogy „érdemes volna egyszer-kétszer odacsapni nekik, úgy mint régen”. Ám hiába minden, az iskola és az oktatási rendszer még nem készült fel arra, hogy a roma szülői ház megengedő stílusát megpróbálja összeegyeztetni a tanítással.

Az alig korlátozó nevelés a személyiségfejlődésre nézve komoly következményekkel jár, különösen az önkontroll kialakulásában. P. J. Piaget (in: M. és S. R. Cole 1997.) két fejlődési szakaszt különített el, az elsőt heteronóm moralitásnak nevezte, amikor a gyermek viselkedését külső korlátokhoz igazítja, azon az alapon, hogy kötelessége a felnőtteknek engedelmeskedni. Később, elsajátítván a jó és rossz cselekedetek megítélésének képességét, szabálytudata már belülről irányítja viselkedését, ezt a szakaszt autonóm moralitásnak nevezzük, ami körülbelül nyolc éves kortól kezd megjelenni.

A jó és rossz fogalma, a szabályok, amiket a gyerek internalizál, erősen kultúrafüggő. Én is többször tanúja voltam olyan helyzetnek, amikor a roma és gázsó értékrendszer egymással ellentétbe került. Egyszer az egyik osztálynéhány tanulója szétszerelte a tanteremben lévő karnisokat, amit tanáruk saját pénzén vett. Az osztályfőnök nagyon mérges lett, és számon kérte, kik tették – ezzel válaszút elé állítva a tanulókat, kihez legyenek lojálisak. Egyrészt érezték, hogy a tanárnak kára keletkezett, és ezt nem helyeselték, másrészt, mint barátok nem árulhatták el egymást. A közösségi érzés győzedelmeskedett, amiben nagy szerepet játszott az, hogy a romák nagyra értékelik az összefogást, egymás védelmét. A helyzetet végül az oldotta meg, hogy az érintettek önmaguk jelentkeztek.

Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy kívánságai teljesülnek, de ki kell mondania azokat, valószínűleg a későbbiekben is így fog tenni (vö.: Formoso 2000.). Ha cselekedeteit kevésbé akadályozzák, önmagát is kevésbé fogja korlátozni. „ Az emberi kultúrában nem képzelhető el olyan környezet, amelyben a fejlődő gyermek cselekvései ne ütköznének korlátokba.” – írja Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes (1997., 66.o.), ám ennek mértéke általában jelentősen eltérő a roma és a gázsó családoknál. Ugyanitt megfogalmazták, hogy „ha egy szükséglet kielégítése akadályokba ütközik, ha a szándék ellenállásra talál, s ezért nem jut el a célig, ha egy vágy külső akadály folytán nem teljesül, akkor az élőlényben bizonyos feszültség keletkezik. Ezt a feszültséget nevezzük frusztrációnak… Ez a feszültségnek jellegzetes konfliktusa, szükségszerű velejárója.” A gázsó gyerekek szigorú korlátok között számtalanszor átélik ezt a feszültséget – amelyet a szeretett személy iránti érzések tompítanak -, s az idők folyamán, személyiség érésük előrehaladtával megtanulnak (többé-kevésbé jól) kezelni. A roma gyerekek először az óvodában, majd az iskolában, később a munkahelyükön találkoznak a gázsó világ szigorúbb szabályozásával, amire nincsenek felkészülve. A sorozatos frusztrációkból - általában a legkönnyebb utat választva – egyszerűen kilépnek (acting out). Természetesen feszültségkezelésük idővel finomodik, differenciálódik, mégis úgy vélem, frusztrációs toleranciájuk feladathelyzetekben alapvetően alacsonyabb, mint nem roma társaiké. Ebből számos gond fakad az előbb említett intézményekben. Egy csoportos foglalkozáson Viktor (13 éves) megkérdezte tőlem:” Miért van az, hogy mindig a cigány gyerekekkel van a baj ?”. Ez az egyszerű kérdés nem hagyott nyugodni, és a szálak természetesen a szülői házba, az első tapasztalatokhoz, az első kapcsolati mintákhoz vezettek vissza. Bár az óvodába szinte minden roma gyereket beíratnak, és iskolába is jár a döntő többségük, mégis az alapvető személyiségük, a magstruktúra még három éves kor előtt kialakul, és sokáig a szülőkkel való kapcsolatuk a meghatározó életükben. Édesanyjuk, aki szinte minden kérésüknek eleget tesz, a közösség, ahol egymás kölcsönös segítése, ajándékozása a gyakorlat. Azonban általában több generáció él együtt, amiből mindig adódnak súrlódások. Formoso (2000.) hangsúlyozta, hogy a ház belső terét a külvilágra nyitottan építik meg, és összezördülések esetén gyakran kimennek onnan. „ A kamaszok pedig, amikor a lakhelyen belül összevesztek szüleikkel, egy pillanat alatt elhagyták a lakást. Szinte kimondatlan törvény volt, hogy így jelzik elégedetlenségüket… Ha a fiatalok eltűntek, haragjuk elpárolgott.” „Végeredményben feltételezhetjük, hogy a gyermekek és felnőttek szabad ki-bejárása (a személyhez szabott életritmus elvéhez kapcsolódva: akkor esznek és alszanak, amikor akarnak), lehetővé teszi, hogy szűkös helyen több személy együttéléséből adódó súrlódásokat csökkentse, és kibírhatóvá tegye ezt a helyzetet.” (Formoso 2000., 77-78.o.).

A gyermekek tehát azt látták, hogy feszültség esetén az érintettek kiléptek a helyzetből, sőt, a házból is, valószínűleg ez az alapja annak a viselkedésnek, amit korábban acting outnak neveztem el. Ez a problémát nem oldja meg, pusztán az indulat elvezetésére szolgál.

A másik mechanizmus, amely az acting out hátterében van, a szabadságra törekvés, ami abban nyilvánul meg, hogy a roma gyerekek megpróbálják a szabályokat módosítani, számukra előnyösebbé tenni, a kereteket kitágítani, a határokat átlépni. Viselkedéses szinten hasonlóan nyilvánul meg, mint a feszültség nem tűrése, az okok is ugyanoda vezethetők vissza, az otthonukba. A tárgykapcsolat elméletek hívták fel a figyelmet arra, hogy a legelső kapcsolat, az anya-gyerek viszony az alapja minden további, későbbi kapcsolatnak. Ezt az irányzatot olyan nevek fémjelzik, mint Bálint Mihály, Melanie Klein, Winnicott, Stern etc.

A roma anyák bátorítják gyermekük önállóságát nagy mozgásteret biztosítva számukra. A cigányok gyerekkoruktól kezdve hozzászoknak ahhoz, hogy viszonylag kevés korlátozó tényező akadályozza törekvéseiket. Az evés, az alvás, a lefekvés, és gyakran a felkelés időpontját is saját igényük szerint alakíthatják ki, a szabad idejükkel is önmaguk rendelkeznek. Az óvodában valamennyire megvalósul ez, de az időrendet szigorúan az óvónők határozzák meg. Az iskolában még több kötöttséggel kell szembenézniük, ami ellen – természetesen – lázadnak. Gyakran tapasztaltam, hogy az óra kezdését jelölő becsengetés után még néhány percnek el kellett telni ahhoz, hogy a roma tanulók megjelenjenek a teremben. A kicsengetés viszont mindig a felszabadulást jelentette, amit rögtön akció követett. A tanulók megpróbáltak mindent alku tárgyává tenni : nem csak a dolgozatírás időpontját, a felszerelés mennyiségét, hanem magát a tanulás tényét is. A csoportfoglalkozásokon újra és újra el kellett ismételni az első foglalkozáson megbeszélt kereteket: mettől meddig tart, ki vehet részt rajta, mikor van szünet, illetve a titoktartás.

A törekvés, hogy megszabaduljanak a szabályoktól természetes abban a közösségben, ahol oly nagyra becsülik a szabadságot. Ez a motívum a munkavállalásukban is nagyon szembeötlő, amint arról korábban már szó esett. Nem csak a romák értékelik nagyra a szabadságot és függetlenséget, hanem általában azok a közösségek, akik nem raktároznak nagy élelmiszerkészleteket. Berry, Child és Bacon 1959-ben publikálták vizsgálatukat (in: Atkinson 1997., 375.o.). Hat társadalomban mérték fel az élelemraktározás szintje és a gyermeknevelési szokások közötti kapcsolatot. Feltételezésük alapján a földművelő társadalmakban, ahol nagymértékű az élelem raktározása, inkább a felelősséget és az engedelmességet tartják kívánatosnak a gyermekek viselkedésében, hiszen minden újítás veszélye az, hogy csak később derül ki az, vajon a termelés fokozásához vagy inkább pusztulásához járul-e hozzá. Ezért ragaszkodnak inkább a hagyományokhoz, tehát a gyerekektől is ezt várják el. Ezzel ellentétben a vadászó, halászó, és - tegyük hozzá – sinelő-gyűjtögető társadalmakban (ahogyan Formoso nevezte a roma kultúrát lásd: Prónai 1999., 213.o.) az egyéni kezdeményezés azonnali hatása érvényesül az élelemszerzésben, így ezekben a közösségekben a szülők bátorítják gyermeküket a függetlenségre, önállóságra. A következő táblázat a kutatás eredményét mutatja (Atkinson 1997., 375.o. nyomán).

A nevelésben

hangsúlyozott

tulajdonságok

Korreláció az élelem-

raktározással

fiúk

lányok

Felelősség

+ 0,74

+ 0,62

Engedelmesség

+ 0,50

+ 0,59

Gondoskodás

- 0,01

- 0,10

Teljesítmény

- 0,60

- 0,46

Önállóság

- 0,21

- 0,46

Függetlenség

- 0,41

- 0,11

A hipotézis tehát igazolódott. Berry 1967-ben kiegészítette ezt egy másik vizsgálattal, mely az egyének komformitásának mértékét vetette össze az élelmiszer raktározás mértékével. Ez alapján elmondható, hogy „a különböző társadalmak ténylegesen az általuk értékelt tulajdonságokkal rendelkező egyéneket hoznak létre”. A közvetítő láncszem a gyermeknevelés, melynek mintázata generációról generációra száll, így öröklődnek és termelődnek újra azonos kultúrkörön belül az életstílusok, a hasonló személyiség vonások, például az alacsony frusztrációtolerancia, vagy a szabadságvágy, s az ezekből fakadó acting out viselkedés.

Régóta megfigyelt és kísérletekkel is alátámasztott tény, hogy a frusztráció agresszióhoz, vagy regresszióhoz vezet. Valószínűleg a kismértékű frusztráció tűrés szintén hozzájárul a gyerekek között megfigyelt agresszióhoz, és ahhoz, amit általában idegességnek neveznek. Számos roma felnőtt és gyerek panaszkodott, hogy sokszor ideges: „majd szét vet az ideg”, vagy „tejesen beidegülök”, esetleg „én idegbeteg vagyok, megmondhatják a többiek is” – és más, hasonló kijelentések vetik fel ezt a kérdést. Szintén a gyerekneveléshez és az önkontrollhoz vezetnek a szálak. „Mindenfajta önkontroll kialakulásának az alapja az a képesség, hogy egy adott helyzetben le tudjuk gátolni kezdeti indulatainkat és vágyainkat, hogy ezzel egy helyénvalóbb cselekedet lehetőségét megteremtsük” – írja M. és S.R. Cole (1997., 392.o.), és hozzáteszik még E. Maccoby kategóriáit. Ő négyféle gátlást különít el, melyeket a gyerekeknek el kell sajátítaniuk, miközben kiépítik az önkontrolljukat:

1.      mozgások gátlása (a kisgyerekeknek egyszerűbb egy új cselekvésbe kezdeni, mint a folyamatban lévőt leállítani);

2.      érzelmek gátlása (az érzelmek kimutatásának illetve intenzitásának akaratlagos szabályozását jelenti);

3.      következtetések gátlása (amit egy szólással lehetne megvilágítani; gondolkozz, mielőtt beszélsz);

4.      választás gátlása (ami a késleltetés képességére utal, lemondás egy rövidtávú jutalomról egy hosszú távú cél érdekében).

A cigány kultúrában sajátosan alakulnak az elvárások eme gátlásokkal kapcsolatban.

1.       A roma kisgyereket általában jóval kevesebbet fegyelmezik, figyelmeztetik, így ritkábban van rákényszerítve, hogy tevékenységét megszakítsa.

2.       Serdülőkortól az intim érzések kimutatása valóban tilos, és gátlás alá esik (igaz, több ízben tanúja voltam ellenpéldának is, amikor a szexuális vágyat ugyanolyan nyíltan fejezték ki némely serdülők, mint bármely mást), ellentétben például a barátsággal, együttérzéssel, vagy más érzelmekkel, melyeket illik látványosan, nagy gesztusokkal, mimikával kifejezni.

3.       A romákat gyerekkoruktól kezdve arra ösztökélik, hogy mondják ki kéréseiket, fejezzék ki igényeiket, később, mikor már felnőttnek tekintik őket, szintén arra bíztatják, hogy mondják ki véleményüket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne gondolnák meg mondandójukat

4.       Az elsőhöz hasonlóan ez is kevésbé jellemzi a cigányok kultúráját. Szemléletmódjuk alapján inkább a mának élnek, nem a bizonytalan holnapnak. Gyakran egy kisebb, de kéznél lévő ajándék választása a nagyobb, de késleltetett jutalommal szemben (ami a kísérleti helyzet volt) sokkal inkább megfelel a praktikus gondolkodásnak, és nem a választás gátlására való képtelenséget jelenti.

Mindezeket figyelembe véve elmondható, hogy a nevelési stílus és a mögötte meghúzódó értékrendszer nem erősíti teljes mértékben az önkontroll kialakulását. A kevésbé kontrolált személyiség gyakran válik bizonytalanná, feszültté azért, mert fél, hogy érzelmei elsodorják, és nem lesz ura sem saját magának, sem ezáltal a helyzetnek. A cigány gyerekeket is gyakran éri az a vád, hogy nem tudnak viselkedni, könnyen elveszítik a fejüket, nem tudnak uralkodni magukon. A fentebbiekből kiderül, hogy gyakran nem a tudáson, hanem az akaráson van a hangsúly: vajon akar-e uralkodni magán, hiszen számos helyzetben, amikor a gázsó világ fegyelmezettséget követel meg, ugyanabban a szituációban a roma szokások épp az ellenkezőjét, heves érzelmek kimutatására késztetik a cigány gyereket. Nemrég vers- és prózamondó verseny volt az iskolában, melynek keretében egyéni és csoportos jelenetek, mesék és versek kerültek a színpadra. Az eredményeket megtudták a gyerekek még a hét folyamán, pénteken pedig Gálaműsor keretében a szülők és érdeklődők is megtekinthették a műsorszámokat. Egy-egy roma gyerek előadását a közönség tapsa és barátai, rokonai gratulációja követett, ami iskolai mércével már-már fegyelmezetlenségnek hatott, pedig intenzitásával a roma elvárásoknak felelt meg.

Elmondható, hogy a cigány gyerekek – mint bárki más – személyiségének alapvető vonásai, magatartását meghatározó főbb értékek a szülői házban alakulnak ki, az intézmények szerepét azonban nem szabad lebecsülni. Míg Várnagy Elemér (1970.) a hetvenes években arról panaszkodik, hogy alig fordul meg cigány gyerek az óvoda falai között, addig a kilencvenes évek végén, az ezredfordulón az tapasztalható, hogy Csobánkán majdnem minden gyerek jár óvodában (legalább a kötelező egy évet, az iskola előkészítő nagycsoportot), még ha akadnak is olyanok, akik nem nagyon rendszeresen. Az általános iskolában is mindenkit beírattak, és döntő többségük több-kevesebb hiányzással szintén részt vesz a tanulás folyamatában, melynek során nem csak a kötelező tanmenet, de a „rejtett tanterv” (lásd: Szabó L. T., 1988.) is megvalósul, vagyis nem pusztán a tananyagot, de viselkedési mintát is közvetítenek a tanárok a diákok számára. Formoso (2000) megemlíti, hogy a fiatalok már nem lelkesednek a házalásért, nincsenek a technika birtokában sem, és az iskola nyomán új kapcsolatot alakítanak ki a környezetükkel, gázsókkal is barátságokat kötnek, ezáltal fogékonyabbá válnak a gázsó viselkedési normákra, pl. a tartózkodásra, vagy ugyanúgy öltözködésük is inkább a divatot követi, mint a hagyományokat. Otthon viszont, egymás közt ugyanúgy viselkednek, a rokonoktól ugyanúgy kérnek, és ugyanúgy adnak, illetve szívességet tesznek, mint szüleik és nagyszüleik. Később, családot alapítva a gyermeknevelés során szintén a közösség értékrendjét adják át szüleik mintája alapján, így a kultúra továbbélése, a nevelés hagyományozódása figyelhető meg.

A kérdés az, ha a családi és az iskolában megtapasztalt értékek nagyon eltérőek, és válaszút elé állítják a diákokat, vajon melyiket vállalják fel. Newcomb a Bennington kollégiumban végezte híres vizsgálatát 1935-39-ben (in: Atkinson, 1997., 377.o.). A diákok több mint kétharmada konzervatív családból származott, akik a választások során a republikánus pártot támogatták. Az iskola légköre viszont liberális volt, mind a tanárokat, mind a felsőbb éves diákokat tekintve. Az 1936-os elnökválasztáson a szülők 66 százaléka szavazott a republikánus Landonra, az első éves tanulók 62 százaléka, a másodévesek 43, a harmad-negyed éveseknek pedig csupán 15 százaléka tett ugyanígy. „A liberalizmus választása a legtöbb diáklány számára az iskola és a család közötti tudatos választást tükrözte. Sokuk eleinte csak gyakorlati és nem intellektuális okból vette át az iskola normáit.” Ám az attitűd változása később az értékrendet is átalakította, tartós személyiségváltozást hozva létre. 25 évvel a vizsgálat után ismét felmérték a szavazatok arányát, az 1960-as elnökválasztás során a benningtoni öreg diákok 60 százaléka támogatta a demokrata Kennedyt, míg összehasonlítva a hasonló társadalmi státusszal és iskolázottsággal rendelkező nőknél ez az arány kevesebb, mint 30 százalék volt.

A nagymértékű és tartós személyiség változáshoz hozzájárult az is, hogy akkoriban az amerikai társadalom is a liberalizálódás útján haladt, valamint az, hogy a vizsgálatot egy középiskolában végezték, azt a korosztályt érintve, amely önmaga és a világ megismerése felé talán a legnyitottabb, amely a saját útját is keresi.

Nem valószínű, hogy a csobánkai, vagy bármely más általános iskola ilyen nagy hatással lenne a gyerekekre, mindenesetre elgondolkodtató, milyen mértékben járulhatnak hozzá a roma gyerekek identitásának és világképének kialakulásához a tanárok által képviselt értékek, vélekedések. Nem számszerű adatokra törekedtem, sokkal inkább tájékozódó jellegűnek szántam kérdéseimet, melyeket az iskola tanulóinak tettem fel a jövőjükkel kapcsolatban – a továbbiakban e válaszokról lesz szó.

Jövőkép

2012-01-15_15.39.36Talán meglepő, hogy a dolgozat címéhez csak az utolsó fejezetben kapcsolódom közvetlenül, ez a téma sajátosságából adódik. Nevezetesen abból, hogy a jövő a jelen és a múlt ismerete nélkül nem értelmezhető. Ahhoz, hogy a gyerekek elképzeléseiben a változásokat és az azonosságokat észrevegyük, viszonyítási alapot kell teremteni, mely nem más, mint jelenlegi életük, élményeik, ezért került bemutatásra gazdasági életük, iskolai és otthon tapasztalataik.

Az adatokhoz többféle úton jutottam: személyes beszélgetések, csoportos és egyéni foglalkozások, interjúk során. Az interjút azért emelem ki, mert a pszichodráma eszközeit használva (belső hang, hasonmás) – amire a gyerekek nagyon fogékonynak mutatkoztak – sokkal hatékonyabban jutottam releváns információkhoz. Gyerekekről lévén szó, gyakran irreális, nagyzásos fantáziák jelentek meg elképzeléseikben. Az is jellemző, hogy a pénzt és a kapcsolati tőkét nagyították fel: „gazdag leszek, milliomos, akkora házam lesz, csak a negyede fért a lapra [ugyanis az egyik csoportfoglalkozáson egy jövőben készült fényképet rajzoltak le magukról], jönnek hozzám a barátaim, aztán elmegyünk együtt szórakozni.”

Alapvetően arra voltam kíváncsi, hogy a tradicionális cigány közösségek hogyan változtak meg lakóhelyük szétrombolása és faluba telepítésük, az iskolapadba kényszerítésük és munkába állásuk következtében. Azt a három fő területet emeltem ki, melyek az utóbbi 50 év során gyökeresen megváltoztak, és amelyek általában egy csoport létének sarokpontjai: élőhely, utódok, élelemszerzés.

A megkérdezett gyerekek mind iskolások, sőt, már szüleik generációja is többségében rendelkezik általános iskolai végzettséggel. Ritkán házalnak, inkább szezonális az ilyen jellegű munkájuk, pl. nyaranta bekopognak a nyaralókban, lakóházakba gombát, cseresznyét, almát, barackot kínálva, de a házalás, kéregetés, egyszóval sinelés technikájának, mesterségbeli fogásainak már nincsenek birtokában. Az iskola révén új kapcsolatokat alakítottak ki a gázsókkal, nem pusztán üzletit, mint régen, amikor utaztak faluról-falura, hanem ismeretséget, néha szoros barátságot kötöttek a nem cigány gyerekekkel, igaz, hogy ez ritka volt, mégis az ismeretlenség, az idegenség választotta el a romákat és gázsókat, így szabva határt az alkudozás és az adományozás között, s most ez a választóvonal halványodott el.

Formoso (2000) szintén megfigyelte ezt a jelenséget és feltette a kérdést, vajon milyen irányba fejlődik majd a fiatalok kapcsolatrendszere és kérlelő-gondoskodó viselkedése, ha az idősebbek már nem lesznek képesek a család fenntartására, vagy inaktívvá válnak. Válaszában kiemelte, hogy a fiatalok ugyan nem házalnak, mégis a romákkal kapcsolatban a kérés és adás természetes magatartási forma, másrészt a volt Jugoszláviából nyugatra települt horahanókat hozta fel példaként, akiknek otthonukban megtiltották a házalást, de új helyre költözve újra folytathatták azt.

A roma gyerekek elképzeléseiben gyakran markánsan jelent meg a cigányokra oly jellemző gazdasági viselkedés egy-egy vonása. Ilyen például a meggazdagodás vagy egyszerűen a megélhetés módjáról vallott nézet, amit az egyik 14 éves fiú a következőképpen fogalmazott meg:

„- Argentínában fogok élni, kereskedő leszek.

Mivel fogsz kereskedni?

Mindennel, nagykereskedő leszek, a legnagyobb. Jön egy áru, megveszem ötszázért, eladom ötezerért olyanoknak, akik még tovább adják.

Mit gondolsz, meg fogják venni?

Ki lesz az, aki megveszi?

Megveszik, persze, hogy megveszik, majd annak adom el, aki megveszi, majd Európába küldöm, ott adom el.”

Ebből a rövid részletben sűrítve benne van a romák tevékenységének számos jellemzője. Megfigyelhető a mozgás, a rugalmassága fiú nem határozta meg, milyen árura specializálódik, tudja, a piac diktál, ahhoz kell alkalmazkodni. Nem kötelezte el magát egyetlen cikk mellett sem, így nyitott tud maradni minden ajánlatra, ki tudja választani a számára előnyös üzletet. A mozgás mind az üzleti tranzakciókban (export), mind a magánéltében (elköltözik Argentínába) szerepet játszik.

Maga a tevékenység, (üzletelés) is jellemzően roma pénzkereseti megoldás. Nem a tőzsdén akar nagy nyereségre szert tenni, nem is igazgatóként (tehát bérmunkásként) akar nagy fizetést, hanem a szabad életet választja, ő a „legnagyobb üzletember”, tehát nincs főnöke, maga dönthet a saját dolgaiban. Ellenben beosztottakat sem említ, mintha egyedül bonyolítaná le az üzleteket, valószínűleg ez inkább utal a roma szokásjogra, az osztozkodásra, mintsem arra, hogy egyedül viszi végbe azt.

Üzleti terve, 500-ért megvenni, 5000-ért eladni szintén jellemző a romák gazdasági szemléletére: a kiadások minimálisra csökkentése úgy, hogy a nyereség a maximális legyen. Olyan árucikkekbe fektetni a pénzt, amihez olcsón hozzá lehet jutni, lehetőleg nem igényel plusz munkát, vagy csak minimális átalakítást, és nagy haszonnal, minél hamarabb túl lehet adni rajta.

Ezt a minimax elvet nem a rokonaikkal szemben alkalmazzák, hanem a gázsókkal szemben. Jól szimbolizálja ezt a különbséget az a távolság, ami Argentínát Európától elválasztja. A roma fiú azonosult a Dél-Amerikában élőkkel, akiknek szintén Európa jelenti a gazdag fehéreket, a tőkeerős vásárlóréteget, akiket ki lehet használni. Nem véletlen, hogy a fentebbi üzleti stratégiát nem országon belül, sőt, még csak nem is azon a kontinensen alkalmazta. A latin-amerikaiak, akik szintén „színes bőrűek”, jelen esetben a többi romát jelenítik meg, az Argentínában élők a szűkebb csoportnak, a közvetlen rokonoknak felelnek meg, míg a kontinens lakói a tágabb értelemben vett romákat fogják, foglalják össze.

Egy másik, 13 éves fiú a cigányok részvételére utalt a szürke- és feketegazdaságban:

„Brazíliában fogok élni, milliomos leszek. Kokót fogok termeszteni, azt eladom. Ha lecsuknak kamból találok pénzt a cellában, fogom a pisztolyom, kiszökök. Elmegyek a haverokhoz a diszkóba, együtt mulatunk, verekedünk.”

Nincsenek adatok, ezért nehéz meghatározni a fekete kereskedelemben aktívan közreműködő romák számát, mindenesetre a börtönben lévő cigányok magas aránya következtetni enged arra, hogy számos családnál létezik ez a fajta bevétel. A cigányok gyakran kiszorulnak a munkaerőpiacról, így más választásuk nem lévén, lopással, kisebb betörésekkel egészítik ki a családi kasszát. Póczik Sz. (1999.) adatai szerint a szabálysértésekben és a kisebb bűncselekményekben valóban jóval több roma vesz részt, mint gázsó, a gyilkosságokat és súlyosabb bűncselekményeket viszont fordított arány jellemzi; ez is a szociális indíttatás hipotézist támasztja alá. Babos Béla a Cigány Hírlap (Romano Zhurnalo) 1996 január 15-i számában ezt írta: „Az lenne a kormány érdeke is, hogy egy ésszerű lehetőséggel garanciákat biztosítva a romáknak foglalkozási és szociális gondjaik megoldásához. Ez lenne az igazi segítség a válságkezelő programban, nem a 3-4000 forint segély. Vajon mikor lesz az, hogy a cigányok nem tartanak igényt a szociális segélyre, mert biztosítottak a megélhetési forrásaik?!”

A gyerekek jellemzően azokat a foglalkozásokat említették, melyeket szüleik is végeznek:

„- 15 évesen kijárom az iskolát, megyek gimnáziumba és keresek állást. Géplakatos leszek, apám is volt géplakatos.”

„- A barátom pincér lesz, meg kocsikat vezet, elviszi a homokot, földet, nagy kocsikkal fog járni.”

„- Virágos leszek Pesten, majd öntözöm a virágokat, ha jönnek az emberek, locsolom a virágokat.”

„- A feleségem szakács lesz Vörösváron.”

„- A feleségem dolgozik majd, takarítónő lesz egy nagy házban, fölmos, meg ilyenek.”

„- Kőművesnek tanulok Szentendrén, 20 évesen dolgozni fogok, házat építek, ahol kell, majd hívnak az emberek.”

„- Az iskola befejezése után szakmát választok, hentes leszek, ott tanulom majd, ahol az apukám testvérének a fia jár.”

Ebből a rövid felsorolásból reális képet kapunk a Csobánkán élő romák foglalkozásairól. Legtöbben a kőműves munkát és a fuvarozást említették. Több fiú is úgy képzelte életét, hogy a felesége nem fog dolgozni, pl. „csak akkor, ha akar, de nem engedem őt, elmegyek egy jó szakmának, keresek pénzt, neki nem kell, hazajön fáradtan, még a gyerekeket is… hülyeség”. A megkérdezett fiúk mindegyike értékelte a nők otthoni munkáját.

„- Mit fog csinálni a feleséged?

Főzni, mosni, takarítani, a gyerekeket ellátni, elég az.”

„Megeteti, megitatja a gyerekeket, lemossa az edényeket, van otthon munka, viszi a gyerekeket oviba, iskolába.”

A jövendő családokban a férfiak mint fenntartók, a nők gyakran eltartottként jelentek meg. Nem így volt ez, ha a lányok nyilatkoztak. Ők ritkán képzelték el életüket szakma vagy munka nélkül. Mindegyikőjük tervezte a továbbtanulást és a munkába állást, mégis az idő múlásával többen visszavonultak a háztartásba.

„- [30 évesen] a két gyerekem oviba jár, én takarítok, főzök, mosok, segítek a szüleimnek, már nem dolgozok. Néha boltban dolgozok, besegítek.”

Jellemző, hogy egyetlen fiú említet csak számítógépes munkát, amit a jövendő felesége végez majd egy cégnél, de valószínűleg adminisztrációra gondolt ez alatt. Vagyis senki nem lesz értelmiségi az elmondottak alapján, hiába tervezte minden roma gyerek a továbbtanulását. Ha valamelyikőjük megemlítette a gimnáziumot, később vagy a tanulással párhuzamosan munkát végzett, és gyakorlatilag egytől egyig szakmunkásképző vagy szakközépiskola padjaiban tudták elképzelni magukat. Az reménykeltő, hogy a gyerekek fontosnak tartják a tanulást – többször leendő gyermekeik jellemzésénél kiemelték, hogy „jó tanulók, csak négyeseik és ötöseik vannak” -, többen felismerték az érettségi jelentőségét, mégis leginkább a kenyérkereső szakmákat becsülték meg. Ebből arra lehet következtetni, hogy tíz-húsz éven belül nem változik meg alapvetően a romák leszakadása a társadalom egészétől az iskolai végzettség tekintetében. Csobánkán nincs roma értelmiségi, aki példaként állhatna a diákok előtt, van viszont sok ügyes üzletember vagy munkás, aki meggazdagodott, s ennek leglátványosabb jele egy óriási ház építése. A gyerekek is azzal jelezték hogy tehetősek lesznek, hogy nagy házuk lesz:

„- Budapesten a Petőfi Sándor utca 9-ben, a belvárosban saját házunk lesz, két emeletes, lesz benne lépcső, két szoba a gyerekeknek, nappali, konyha, folyosó, mi szobánk, két fürdőszoba. Majd elmegyek dolgozni és emeletes házakat építek.”

„- Jó nagy házat építek, lesz benne padlás, pince, fürdőszoba, külön vécé, szekrény, bútorok, videó, magnó, kazetták, szerszámok, garázs, külön szobában lesz a lány, a fiú, veszek nekik játékot, amit a tévében mutatnak.”

Még a házak elhelyezkedése is sokatmondó:

„- a focipálya környékén fogunk lakni”

„- a Hanfland felé lesz a házam”.

Igaz, hogy szomszédnak mindig barátokat, rokonokat választottak, mégis úgy, hogy közben Csobánka kifejezetten gazdagok lakta részéhez csatlakoztak. Ez tekinthető asszimilációs törekvésnek, legalábbis gazdasági értelemben.

Sokan tervezik, hogy elköltöznek Budapestre, Szentendrére, vagy irreálisan messze: Argentínába, Brazíliába, esetleg Skóciába. Természetes, hogy a fiatalabb generáció lépni akar, fejlődni, több lehetőségre, esélyre vágyik, amit Csobánka, kis település lévén nem tud megadni. Érdekes lenne 20-25 év múlva megkeresni a megkérdezett gyerekeket, vajon valóban elköltöztek-e, vannak-e olyanok, akik tényleg nem tértek vissza Csobánkára.

A munka mellett – vagy inkább előtt – a családtervezés és a szülőkről való gondoskodás is nagy szerepet kapott a gyerekek elképzeléseiben. Érdekes módon csak egyetlen fiú négy gyermekes apa lenni, általában kettő-három gyermeket terveztek, sőt, volt aki egyet sem. A fentiekben már említettem azt a lányt, aki minél több gyermeket szeretne, így a hagyományos nagycsaládos modell is tovább él, de jellemzően már a mostani fiatal szülők generációjában is kevésbé kívánatos. Kivételt képeznek ez alól a vallásos családok (pl. Jehova tanúi), ahol tilos az abortusz.

Az elmondásokból nyilvánvalóvá válik, milyen fontosak a gyerekek a roma családokban. A leendő apák és anyák szeretnének mindent megadni nekik: a tévében hirdetett játékokat, mozit, videót, játszóteret, szórakozást – olyan dolgokat, amelyeket ők talán nem kaphatnak meg. A hagyományos anyaszerep is tovább él a jövőképben. Mindkét nem egyetértett abban, hogy a nők dolga a gyereknevelés, neki kell a házimunkákat elvégezni, a gyerek szükségleteit kielégíteni, elkísérni, majd hazahozni az óvodából, iskolából. Az egyik kislány úgy gondolta, hogy (30 évesen) az élettársával, aki sokat utazik, megromlott a viszony, és hazaköltözött a szüleihez két gyermekével együtt. Tetten érhető ebben az elképzelésben a család és a közösség megtartó ereje. A szülői ház, ahova mindig visszamehetnek, a gondoskodás, ami segít egy egyedülálló anyának felnevelni és ellátni gyermekeit – valószínű, hogy a lányka saját maga is (talán éppen aktuálisan) megtapasztalta ezt. A kölcsönös segítségnyújtás gyakorlata, amit Formoso (2000.) is kiemelt, a példákon át beépül és tovább él a roma gyerekekben is.

Az előbbiekben a továbbtanulás iránti igényt hangsúlyoztam, emellett szinte minden gyerek megemlítette, hogy a választott mesterséget anyjától vagy apjától tanulta el, sőt, két fiú már azt is látta lelki szemei előtt, ahogyan átadják fiaiknak a szakma fortélyait:

„megtanítom vezetni, 20 évesen szakmát tanul, de még előtte, 11 évesen [amennyi most a nyilatkozó fiú] tanítom szerelésre”;

„a legnagyobb 19 éves, keres munkát, olyat mint én, mert megmutattam neki, hogy kell géplakatosnak lenni, csinál lakatokat és hozzá kulcsokat”;

„géplakatos akarok lenni, de ahhoz tanulni kell, előtte apámmal tanulok, mert ő is volt géplakatos”;

„20 évesen takarítok, dolgozok: varrok ruhákat, pulcsikat előkelő hölgyeknek, uraknak…, anyukám tanította, ő is varr, az unokatestvérem is segít neki”.

A hagyományozódó mesterség nem mindig találkozik az egyéni érdeklődéssel, ezt az egyik fiú a következőképpen oldotta meg:

„géplakatos akarok lenni, 21 évesen kijárom az iskolát, Apukám is géplakatos, erdőben dolgozik, messze. 30 évesen ugyanott dolgozok, de biztos kilépek, ha unni fogom, akkor kilépek, elmegyek óraszerelőnek. Nagyon szeretek szerelni, mindig megcsinálom az elemes puskát, a távirányítót, a játékhajszárítót …”

a foglalkozás választásában többen a szabadság, a kötöttségektől viszonylag mentes munka mellett döntöttek:

„házakat fogok építeni, oda megyek ahova hívnak. Együtt megyünk a barátaimmal, már régóta ismerjük egymást, együtt építünk”;

„kint lesz a telefonszámom a kapun, vagy elkérik a címemet, és rendelnek ruhát”;

„hajnalban, korán elmegyek, oda megyek dolgozni, ahol kell, falakat rakok fel, házakat építek”.

Olyan gyerek is volt, aki látta a munkahelyi kötöttségek és a viszonylag szabad élet között felmerülő ellentétet, amit Csongor Anna (1991.) a szocializációból eredő konfliktusnak nevez:

„- feleségem már nem jár dolgozni, kirúgták, mert elhanyagolta a munkát, mindig késett, mert túl korán kellett kezdeni”.

Ugyanez a probléma már az iskolával kapcsolatban is felbukkant. A nevelés által nem pusztán viselkedésmintákat, de értékeket, vélekedéseket is elsajátítanak a gyerekek. A fiúk például a jó feleséget ilyennek képzelik:

„- rendes, szorgalmas”;

„- szép, elegáns”;

„- szép, ne igyon, ne cigizzen, ne járkáljon mások után, tudjon főzni, takarítani, vigyázni a gyerekekre”;

„- szép, kedves, okos, intelligens, tudjon főzni, mosni”.

Mint látható, a hagyományos értelemben „rendes feleség” kritériumai mellett megjelennek olyan elvárások, melyek minden bizonnyal századunk vívmányai: „intelligens, elegáns”. A személyes tapasztalat szülte a „ne igyon, ne cigizzen, ne járjon mások után” jellemzőket, hiszen az egzisztenciális bizonytalanság és az anyagi gondok alatt sok család és sok ember megroppant. Számos balladába illő családtörténet van Csobánkán, gyakran tragikus végkifejlettel. Az egy emberre méretezett teher néha túlsúlyosnak bizonyul, és ilyenkor fordulnak az emberek az alkohol felé, ilyenkor választják a devianciát. Sajnos, az általános iskolában számos veszélyeztetett gyerekkel találkoztam. Örvendetes látni, hogy a romagyerekek jövőképében az idealisztikus elemek dominálnak.

A lányok a következőképpen képzelik el jövendőbelijüket:

"- szép, erős ügyes, szeret engem";

"- okos, szép, rendes, megyünk szórakozni, fizeti a számlákat, megveszi, amit akarok";

"- gazdag, szép, okos, törődik velünk";

"- rendes, nem iszik, jó, persze néha a többiekkel koccint, de nem úgy, hogy nem látom józanon, foglalkozik velem, nem a szomszéddal, meg a többi nővel..., nyugodt, visszafogott, én azt imádom, ha valaki olyan szerény".

A hagyományosan státuszkülönbségen alapuló férfi-női kapcsolatról is megváltoztak a gyerekek elképzelései, a lányok nem csak az erőt és a pénzügyi alapok megteremtését várják el leendő férjüktől, de a hűséget, a törődést, a kedvességet is, mintha emancipálódásuk útján haladnának. Recskó Mariann így vallott Fodor Máriának (http: romapage 4.): „A cigányfiú úgy bánik a nővel, mint egy ronggyal. Állandóan parancsolgat. Mindenben. Megköveteli, hogy úgy öltözzek, ahogyan akarja, úgy viselkedjek, úgy beszéljek.” Azok a lányok, akik most még csak általános iskolások, és tapasztalatom szerint fiú osztálytársaiktól sem tűrik el ezt a hangnemet, vajon férjükkel hogyan fognak viselkedni? Fodor Máriának (http:romapage 4.) egy roma fiatalasszony arról mesélt, hogy „nagy lázadó” volt, mégis, amikor férjhez ment, és gyereke is született, azt vette észre, hogy kezd ugyanúgy viselkedni, mint az anyukája.

A technika vívmányai (tévé, videó, hifi...) is bevonultak a roma családok mindennapjaiba. Az egyik 11 éves fiú így képzelte el egy átlagos napját, amikor majd 30 éves lesz:

„ Felkelek fél ötkor, kávét főzök, ülök egy kicsit, aztán felkeltem a feleségemet: „Megyek dolgozni, a kávé ott van.” Elmegyek, a kocsikulcsot ott hagyom. A feleségem kelti a gyerekeket, hétkor oviba mennek. Aztán hazamegy, mos, takarít, elmegy a gyerekekért. Fél négy - fél öt körül hazaérek, együtt vacsorázunk, videót vagy tévét nézünk, aztán a gyerekek fürdenek, és mennek aludni. Mi iszunk valamit, tévét nézünk, aztán mi is megyünk aludni. Máskor elviszem őket szalonnát sütni, moziba megyünk, barátokhoz."

Hasonlít ehhez a többiek története is, bár mások nem gondolták, hogy ilyen korán kelnek majd fel. A tévénézéssel kapcsolatban megoszlottak a vélekedések: egyesek engedték a tévézést korlátok nélkül, legfeljebb annyit kötöttek ki, hogy a kisebb gyerekeknek, a három-négy éveseknek korábban kell lefeküdniük, a nagyobbak viszont addig és azt nézhetnek, amit csak akarnak. Mások sokkal szigorúbban húzták meg a határokat: „ A gyerekek kicsit nézhetik a tévét, azt, amit én mondok nekik. Nem nézhetnek karatés filmeket, abban megerőszakolják egymást - mert én nem arra akarom tanítani őket, hogy rosszak legyenek „ - mondta egy 9 éves kisfiú. Az ellentmondásból arra lehet következtetni, hogy a cigány családok nevelési stílusa eltérő, ugyanúgy, mint bármely más közösségben. Van egy jellegzetes cigány életmód, kapcsolódik hozzá egy szocializációs folyamat, amiben némileg különböző nevelési stílusok jól megférnek egymás mellett, ha az alapértékekben a szülők megegyeznek.

A gyerekek elképzelt jövőképei nagyon hasonlítottak egymáshoz, számos ponton összecsengtek. Abból a szempontból is hasonlóan viselkedtek, hogy konkrét kérdések vagy rávezetés nélkül nagyon ritkán hozták szóba elképzeléseiket. Az egyik nyolcadikos fiúval a középiskolai felvételijéről beszélgettünk a csoporton, és arra a kérdésre, mi lesz vele, ha véletlenül nem vennék fel, csak a vállát vonogatta: „ Na és akkor mi van, attól változik valami? Tudok csinálni valamit? Nem. Akkor az van. Majd lesz valahogy.”

A jövő számára kiszámíthatatlan, tőle független erők alakítják élete feltételeit, művészete inkább abban rejlik, hogy az adott helyzethez mesterien tud alkalmazkodni - s ez nem csak erre a fiúra, de az egész cigányságra jellemző. Formoso (2000., 143-147.o.) ugyanezt tapasztalta, valamint felhívta a figyelmet a nyelvi sajátosságokra: „A szinto dialektusokban nincs olyan igeidő, amely a jövőt fejezné ki. A roma dialektusokban ugyan létezik jövőidő, azonban a feltételes módot (múltban vagy jövőben) egyetlen igemód sem jelzi.” A romák gazdasági viselkedését - azt, hogy nem jellemző rájuk a felhalmozás, hogy bőkezűen adományoznak és gátlástalanul kérnek - összekapcsolta azzal, hogy nem fordítanak figyelmet a jövőre, nem terveznek előre. Mindezek hátterében Formoso az anya bőkezűségét, a gyermekkori tapasztalatokat látja. Szerinte a cigányok azért nem aggódnak a jövőjükkel kapcsolatban, mert gyermekkorukban is minden kívánságukat kielégítette anyjuk, s „ a természetet jótevő anyának tekintik". Párhuzamba állítja ezt a viselkedést az ausztrál bennszülöttek életével, amit Róheim Géza 1967-ben irt le, bevezetve az „orális optimizmus” fogalmát. Róheim szintén visszavezette a bennszülöttek tulajdonságait („ nagylelkű adományozó” és „orális optimista") gyermekéveik tapasztalatára, arra, hogy anyjuk mindent megadott nekik jószívvel, akkor szoptak, amikor akartak. Ebben a biztonságos légkörben felnövekedve a bennszülöttek „orális optimistákká” váltak, ami azt jelenti, hogy nem aggódtak a jövőjük miatt, biztosak voltak abban, hogy szükségleteik kielégítésre találnak. Orálisnak azért nevezhető, mert az anya szoptatási időszak alatti viselkedéséből ered. Az ausztrál és a cigány anyák hasonló magatartása hasonló személyiségvonásokat eredményez.

Összegzés

"Illyés Gyula: „ nem az a fontos, hogy honnan jövünk, hanem az, hová tartunk". A cigányságra ez a mondás nemigen vonatkoztatható, mivel boldogabb jövőbe jutásának akadálya a megoldatlan jelen.” - írta Pusztai Ervin az Amaro Drom 1997.márciusi számában. A cigányság írásbeli történelemmel nem rendelkezvén, önmagát leginkább az adott környezettől való elhatárolódással definiálta. Európai megjelenésük óta a társadalmak inkább többé mint kevésbé agresszív módon próbálták asszimilálni az akkor még vándorló roma csoportokat (vö.: Kemény I., 2000.). Az évszázadokon át fel-felbukkanó erőszakos rendeletek részben meghozták a várt eredményeket: Magyarországon gyakorlatilag már nincs vándorló roma csoport, a felnőttek jelentős része bérmunkából él, a lókereskedelemmel, a teknővájással, az üstfoltozással és még számos hagyományos mesterséggel felhagytak vagy csak elvétve űzik egy-egy településen, a gyerekek döntő többsége jár óvodába, iskolába, a továbbtanulók száma egyre nő, a „cigánytelepek” a helységek határain belülre kerültek, egyre többen beszélik a magyar nyelvet, és egyre kevesebben használják a cigány nyelvet, öltözködésükben, szokásaikban egyre inkább hasonlítanak nem roma társaikhoz. Csupa olyan jellemző, mely az asszimilálódásra utal. Ám ezek mind külső jegyek, a személyiségvonásokról, az értékrendszerről nem sokat vallanak. A gyerekek jövőképében azonban továbbélnek azok a vélekedések és viselkedésminták, melyek a romák identitásának meghatározó részét alkotják. Piasere (2000.) strukturális összeférhetetlenségről beszél, ami azt jelzi, hogy a cigányok és a többségi társadalom közti konfliktus feloldhatatlan. Az együttélés kényszerűsége azonban megoldás keresésére serkenti a romákat és nem romákat egyaránt. Soros György (1997.) a következő útravalót adta a Balaton parton nyaraló cigány gyerekeknek: „De igazi változás csak akkor lesz, ha a romák kezükbe veszik a saját sorsuk irányítását. És ezt a gyerekeken, a jövő nemzedékén keresztül lehet elérni."

Hivatkozott és felhasznált irodalom

Ambrus P. (1994.): Cigányság és iskola

Iskolakultúra, 1994.IV./8.

Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J.(1997.): Pszichológia

Osiris, Budapest

Babos B. (1996.): Cigány Hírlap, Romano Zhurnalo, 1996.január 15.,7.o.

Chambers, E. (1985.): Applied anthropology, A practical guide

Englewood Cliffs: Prentice-Hall

Choli Daróczi J.: http://emc.elte.hu/research/roma.html

Cole, M. – Cole, S. R. (1997.): Fejlődéslélektan

Osiris, Budapest

Csongor A. (1991.): Cigány osztályok Magyarországon

Phralipe, II/10.

Csorba J. (1993.): Jegyzet: Cigányok helyzete az oktatásban

Educatio, II/2. Nyár

Diósi Á. (1988.): Cigányút

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Felcsuti J.: http://emc.elte.hu/research/roma.html

Fodor M.: http://emc.elte.hu/research/roma.html

Formoso, B. (2000.): Cigányok és letelepültek,

Cigányok Európában 1.: Nyugat-Európa. Új Mandátum Kiadó, Bp.

Forray K. (1989.): Cigány fiúk és lányok iskolai motivációi és etnikai identitása

Kultúra és közösség 4.

Fraser, S. A. (1996.): A cigányok

Osiris, Budapest

Gage, N. L. – Berliner, D.C. (1984.): Educational Psychology

Houghton Mifflin 6., Boston

Gropper, R. C. (1975.): Gypsies in the City

Princeton, Darwin Press

Fleck G. – Orsós J. – Virág T. (1999.): Megélhetési stratégiák a partosi beás

közösségekben. Regio 1999./1.

Hajnal L. (1999.): Nagyvárosi cigányok az új városi környezetben

Regio 1999./1.

Horváth L. (1996.): Csobánka története. Csobánka Község Önkormányzata

Kemény I. (2000.): A Magyarországi romák

Változó világ 31., Press Publica

(1999.): A mai cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében

Regio 1999./1.

(1997.): A roma kutatásokról

Amaro Drom, 1997.február

Keményfi R. (1999.): Etnikai besorolás és statisztika

Regio 1999./1.

Kertesi G. – Kézdi G. (1996.): Cigány tanulók az általános iskolákban

Educatio Füzetek 3., Educatio Kiadó, Budapest

Kovalcsik K. (1995.): A tanulás mesebeli kalandja

Iskolakultúra V./24.

Kozma T. (1993.): Etnocentrizmus

Educatio II/2.

Liskó I. (1996.): A cigány gyerekek szakképzésének támogatása

Educatio Füzetek 3., Educatio Kiadó, Budapest

Loss S. – Szilágyi I. (1997.): A „cigány per”

Amaro Drom, 1997.augusztus

Mérei F. – V. Binét Á. (1997.): Gyermeklélektan

Medicina, Budapest

Ogbu, J. (1974.): in: Chambers: Applied Anthropology, 1985.

Okely J. (1983.):in: The Traveller – Gypsies

Cambridge, Cambridge U.P.

Piasere  (2000.): Válogatott tanulmányai

Cigányok Európában 1.: Nyugat-Európa

Új Mandátum Kiadó, Bp.

Póczik Sz. (1999.): Etnikai hátrányok és a roma kisebbség kriminológiai szemmel

Belügyi Szemle 1999./7-8.

Prónai Cs. (1999.): Menyeruwa, Tanulmányok Boglár Lajos 70. Születésnapjára

Szimbiózis 8., A Kulturális Antropológia Tanszék Évkönyve, Bp.

(1995.): Cigánykutatás és kulturális antropológia

Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok I., Bp. – Kaposvár

Pusztai E. (1997.): Amaro Drom 1997.március

Radó P. (1995.): A cigányság oktatásának fejlesztése

Iskolakultúra V/24.

Rao, A. (1987.): ed: The other nomads. Peripatetic minorities in cross-cultural

Perspective. Köln, Böhlau

Réger Z. (1991.): Orális kultúra és nyelvi szocializáció magyarországi cigány

nyelvi közösségekben

in: Barna G. – Bódi Zs.(1993.): Cigány Néprajzi Tanulmányok

Magyar Néprajzi Társaság, Bp.

(1995.): Cigány gyerekek nyelvi problémái és iskolai esélyei

Iskolakultúra V/24.

Róheim G. (1984.): Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata

Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat, Bp.

Soros Gy.(1997.): Balatoni beszélgetés Soros Györggyel

Amaro Drom 1997.augusztus

Stewart, M. S. (1994.): Daltestvérek

Az  oláhcigány identitás és közösség továbbélése a

szocialista Magyarországon

T-Twins Kiadó

(1992.): Romanes: Cigány módra élni I.,II.,III

Phralipe III/9.,11.,12.

Szabó L. T. (1988.): „A rejtett tanterv”

Magvető, Bp.

Várnagy E. (1970.): in: Formoso: Cigányok és letelepültek, 2000.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik megtiszteltek bizalmukkal. A gyerekeknek, akik többször próbának vetettek alá - remélem megfeleltem, és továbbra is segíthetem, támogathatom őket. A szülőknek, akik képesek voltak átlépni kezdeti gyanakvásukon, és személyes kapcsolatot tudtunk kiépíteni. A tanároknak és az igazgatónak, akik  megengedték, hogy bepillanthassak a „színfalak mögé”.

Hálával tartozom Prónai Csabának, aki segített eligazodnom a szakirodalom útvesztőjében, mindvégig bátorított, és elgondolkodtató kérdéseivel jelentősen hozzájárult e dolgozat létrejöttéhez. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy kifejezzem örömömet és köszönetem tanáraimnak, akik az antropológia látásmódját átadva új lehetőségeket nyitottak meg számomra mások megértésében.

Végül, de nem utolsó sorban nagyon köszönöm családom támogatását, lányom megértő türelmét, férjem éjjeleit, amiket nappallá változtatott, valamint az összes nagyszülő segítségét.