És folytatja: miként szervezett a CIA puccsot Venezuelában Chávez ellen, miért kellett legázolni Irakot.

Minden lépés mögött ott a Cégtokrácia. És részletezi ennek a mindenek felett álló hatalomnak a módszereit.

A korábbi gyarmatosító hatalmak népei tudták, hogy leigáznak másokat, és büszkék voltak rá. Az USA lakosai nem tudják.
Mert legtöbbször háttérből irányítanak és nem azonnal fegyverrel. Az általában használt három lépés: gazdasági bérgyilkosok, sakálok (orgyilkosok), hadsereg. A Cégtokrácia uralja a médiát, befolyásolja a választásokat. Mindent a profitmaximalizálás irányít. Add el, amid van, korrumpálunk, majd: értékeld le a pénzedet, vond el a szociális juttatásokat, privatizálj, nyisd ki a piacaidat, tedd lehetővé embertelen "gyárak" telepítését (erdőirtás, környezetszennyezés).  (angol, magyar felirattal, 10:21 perc)

Államadósság-vizualizációk, az első az amerikai a második a magyar államadósságról.

http://allamadossag.net78.net/?honnan=Nemzeti_Hirhalo

Az amerikai-álom, rajzfilm a gazdasági válságról, a lakossági eladósodásról. Magyar felirattal (angol nyelvleckének sem rossz).

Kétrészes, 15-15 percben. 

http://www.youtube.com/watch?v=_BWmPKoSjvI&;feature=related

A görög válság nem előzmény nélküli. Több adósságteher alatt nyögő ország döntött már úgy, hogy nem törleszt tovább. Ez történt például Argentínában 1990 és 2000 között. Az ő emblematikus esetük jól mutatja mind a katasztrófához vezető állomások logikus rendjét, mind azokat a megoldásokat, amelyek lehetővé tehetnék Görögország számára, hogy lazítson a fojtogató szorításon. Lássuk most együtt az egykori argentin és a nemrég történt görög eseményeket!

A pénzügyi válság újabb és újabb fejezetei egy sajátos, mára már a társadalmi élet egészében jelen lévő szubjektumot állítanak elénk: az eladósodott embert. Az adósság jelensége ugyanis nem korlátozódik a gazdaság területére. A neoliberális rendszer társadalmi viszonyainak alapja az adósság, többszörös megfosztottságot eredményezve: egy már meggyengült, a képviseleti demokrácia révén átengedett politikai hatalomtól való megfosztottságot; a kapitalista tőkefelhalmozásból a korábbi harcok által kiszakított javak egyre nagyobb részétől való megfosztottságot; de leginkább az alternatívákat és lehetőségeket hordozó jövőtől való megfosztottságot.    

Feltételezzük, hogy Görögország „megmentése” mára valóban sürgetővé vált. Ha figyelemmel kísérjük a jelek szerint jelenleg is uralkodó felfogás alakulását, ez azt jelenti, hogy elejét kell venni a görög államcsődnek, és az országot az eurózónán belül kell tartani. Nem csupán azért, mert a görögök számára valóságos katasztrófával érne fel, ha nem sikerülne e két cél valamelyikét teljesíteniük, hanem azért is, mert egy ilyen esetleges fejlemény pusztító következményeket hozna általában az európaiak számára. Egy pillanatra fogadjuk el ezt a megközelítést, s tegyük fel a kérdést: milyen feltételek mellett teljesülhetnek a fentiek?

A bankok üzleti titokra hivatkoznak, így senki sem tudja, igazából kik, miért, hogyan és mekkora összegért üldözik a hitelkárosultakat. Úgy tűnik, a pénzvilág sötét erői halálba kergették a gyermekét egyedül nevelő asszonyt. Mivel sem a kormány, sem a PSZÁF, sem a fogyasztóvédelem, sem más nem alkotott a lakáshitelek kezelésére egyértelmű szabályokat, minden jel szerint esetlegesen zajlanak a késésben lévő ügyletek, szabad kezet kapnak az ellenőrizetlen, legsötétebb praktikák, és gátlástalan, pénzért mindenre képes emberek basáskodnak a hitelkárosultak felett.

Félő, hogy ez az asszony ilyen önkényeskedés áldozata lett. Ígérjük magunknak és olvasóinknak, hogy nem fogjuk hagyni elülni ezt a felháborító történetet, nem fogjuk hagyni, hogy a banktechnikák és a jog árnyékában emberek életét lehessen tönkretenni. Tudni akarjuk, miért és hogyan juthatott el egy asszony egy ilyen elkeseredett döntésig.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

Valaha „első világnak” hívtuk az északi félteke fejlett országait, amelyeket a tökéletes jólét régiójának gondoltunk; a második világ volt a szocialista országok csoportja; míg végül a harmadik világ egy csoportba vonta a Dél szegény országait, amelyek már a nyolcvanas évektől kiszolgáltatottak voltak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) követeléseinek. A második világ darabjaira esett a kilencvenes évek elején a Szovjetunió széthullásával. A 2008-as pénzügyi válságkor az első világ is megrendült és már nem a béke és jólét szigete. Így ma már nem lehet földrajzi alapon csoportosítani a világ népeinek jólétét. Helyette a világ lakosságát két csoportba tudjuk besorolni: az egyik az a nagyon szűk réteg, amelynek a jelenkori kapitalizmus előnyökkel jár, a másik a nagy többség, akik szenvednek tőle. A fő ok az adósság.

Példátlan kampányt indított a pénzügyes lobbi a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetése ellen. A kampány azért példa nélküli, mivel jó nevű és eddig megbízható lapok is elfogult, félreinformáló cikkek sorát tették közzé, és ezzel próbálják maguk mellé állítani a közvéleményt. Elhallgatják, hogy egy hosszú távú, ellenőrizhetetlen ígéret – a pénztártagok a saját befizetéseik befektetéseiből nagyobb nyugdíjat kapnak majd, mint az állami elosztó-kirovó rendszerből kapnának – ellenében a kötelező pénztárak jelene és valóságos hatása a költségvetési hiány és az államadósság szisztematikus növelése. Példátlan a kampány azért is, mivel arra épít, hogy a kormány lejáratásának olyan lelkes hívei vannak, akik elnézik, ha olyan témában szólítják meg őket, amely csak félretájékoztatás árán védhető. A pénzügyes lobbin kívül nincs más csoport, amelynek előnyös lenne a kötelező pénztárak fennmaradása. A kampány azért is példátlan, mert látszik, hogy a témát napirenden kívánják tartani azzal számolva, hogy egy ígérettel nem lehet vitába szállni. Pedig a pénzügyi kérdéseknek nem szabadna „lila ködbe” veszni, elvárható, hogy mind többen átlássák és megértsék őket, hiszen a sorozatos buborékok és pénzválságok egyik oka a pénzügyi szektor túlburjánzása. Ne áltassuk magunkat: a kötelező pénztárak ennek a káros rendszernek a szüleményei.

Kun János már 2006-ban egyértelműen a kötelező pénztárak megszüntetése mellett foglalt állást, de az akkori kormány az észérvek ellenére sem volt hajlandó a pénzügyi lobbi érdeke ellen tenni. Kár!

Kellenek-e nekünk a megszorítások?

A forgatókönyv alig néhány soros. Nyomott bérek, eladósodott háztartások és óriási mennyiségű nem beruházásokra fordított profit. Aztán két évvel ezelőtt a legfenyegetőbb pénzügyi válság 1929 óta. Végül pedig a világ vezető politikusainak ígérete, hogy „megszelídítik a piacokat”. Huszonnégy hónappal később vissza az első kockára: nyomott bérek, eladósodott lakosság (és államok), és óriási nyereségek. Egy ilyen forgatókönyvet egy producer azzal dobna vissza, hogy „túl sematikus”. Pedig a történet folytatása most játszódik.

A magyar bruttó államadósság kiemelkedően magas, 2009-ben elérte a GDP 140%-át. Az adósságszolgálat tehát nálunk is az állami költségvetés egyik legfontosabb tétele – ezért jó lenne, ha mi is elgondolkoznánk az államadósság finanszírozásának „magyarosításán”, mint azt a cikk ajánlja, de elgondolkodhatunk egy másik cikk, a márciusban megjelent Csődbe mehet-e egy állam? javaslatain is, amely szerint az adókedvezmények széles skálája helyett a nagy vagyonnal és jövedelemmel rendelkezők komoly megadóztatásával lehet lecsökkenteni az állami költségvetés krónikus hiányát.

„Nem mi fogjuk megfizetni a ti válságotokat” – ezzel a jelszóval tüntetnek Athénban február vége óta. Egymást követik a sztrájkok a megszorító intézkedések ellen. A jelszó megfelelne az izlandiaknak is, akik felháborodottan tiltakoznak az ellen, hogy velük fizettessék ki a bankok összeomlása miatt örökölt óriási tartozást. De megfelel a spanyol tiltakozó mozgalmaknak is, mert ott a nyugdíjkorhatár megemelését szeretné a kormány kikényszeríteni. És megfelel azoknak a millióknak is, akik elveszítették állásukat a gazdasági válság következtében. A szociális kiadások „stabilizálását” követelő IMF, a Nemzetközi Valutaalap ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az európai helyreállítás is „nagyon fájdalmas lesz”.

Az első figyelmeztetés a kormánynak: már február végén széles körű sztrájkot hirdettek meg Athénban – s főleg a közalkalmazottak vettek részt benne. A városban megállt az élet. A görögök legfőbb követelése, hogy a válságellenes intézkedések hatása egyformán nehezedjék mindenkire.

Azt követően, hogy a bankokat az állam gálánsan kihúzta a csávából, azok magukhoz tértek. Sőt, a közpénzinjekciónak köszönhetően megerősödve kerültek ki a pénzügyi válságból. Ezzel minden korábbinál alkalmasabbá váltak arra, hogy egy következő vihar során „túszul ejtsék” az államot. S ebben a pillanatban a nyugati kormányok és a központi bankok úgy döntöttek, hogy az eladósodás miatt ismét megkondítják a vészharangot.