A bankok üzleti titokra hivatkoznak, így senki sem tudja, igazából kik, miért, hogyan és mekkora összegért üldözik a hitelkárosultakat. Úgy tűnik, a pénzvilág sötét erői halálba kergették a gyermekét egyedül nevelő asszonyt. Mivel sem a kormány, sem a PSZÁF, sem a fogyasztóvédelem, sem más nem alkotott a lakáshitelek kezelésére egyértelmű szabályokat, minden jel szerint esetlegesen zajlanak a késésben lévő ügyletek, szabad kezet kapnak az ellenőrizetlen, legsötétebb praktikák, és gátlástalan, pénzért mindenre képes emberek basáskodnak a hitelkárosultak felett.

Félő, hogy ez az asszony ilyen önkényeskedés áldozata lett. Ígérjük magunknak és olvasóinknak, hogy nem fogjuk hagyni elülni ezt a felháborító történetet, nem fogjuk hagyni, hogy a banktechnikák és a jog árnyékában emberek életét lehessen tönkretenni. Tudni akarjuk, miért és hogyan juthatott el egy asszony egy ilyen elkeseredett döntésig.

2009-ben Bern végre rászánta magát, hogy a híres-hírhedt svájci banktitok szabályozását felülvizsgálja. Az új rendelkezések csak részlegesek. Svájc mindent megtesz, hogy minél kevésbé sérüljön különleges státusza, és, amennyire csak lehet, visszanyerje jó hírnevét, ennek összes pénzügyi következményével.

Egyetlen honlap megrengette az Obama-kormányt. Az új típusú média több százezer diplomáciai üzenet kalózmásolatát hozta nyilvánosságra 2010. november 28-án három nagy példányszámú napilap együttműködésével. Az amerikaiak erőteljesen reagáltak. Bármi lesz is a sorsa a WikiLeaks-nek, semmi sem akadályozhatja meg többé az ilyen típusú kiszivárogtatásokat (angolul: leaks).

Írország november 21-én segítséget kért az Európai Uniótól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF). Másnapra már újabb spekulációs láz öntötte el a pénzpiacokat, hiszen mindenki attól tartott, hogy az ír betegség átterjed Portugáliára és Spanyolországra… Pedig tíz nappal korábban, november 11–12-én Szöulban, a G20-ak állam- és kormányfőinek (ezek az országok adják a világgazdaság 90 százalékát) értekezletén a résztvevők megígérték, hogy belevágnak a nagy gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésébe és megalapoznak egy „erőteljes, tartós és kiegyensúlyozott” növekedési politikát. Sajnos azonban csak a sérelmek felhánytorgatásáig jutottak el, ami megint mutatja, mennyire törékeny és sebezhető a nemzetközi pénzügyi rendszer.

Kellenek-e nekünk a megszorítások?

A forgatókönyv alig néhány soros. Nyomott bérek, eladósodott háztartások és óriási mennyiségű nem beruházásokra fordított profit. Aztán két évvel ezelőtt a legfenyegetőbb pénzügyi válság 1929 óta. Végül pedig a világ vezető politikusainak ígérete, hogy „megszelídítik a piacokat”. Huszonnégy hónappal később vissza az első kockára: nyomott bérek, eladósodott lakosság (és államok), és óriási nyereségek. Egy ilyen forgatókönyvet egy producer azzal dobna vissza, hogy „túl sematikus”. Pedig a történet folytatása most játszódik.

Nem fáj a Wall Street feje a bankrendszer reformja miatt

Július 15-én az amerikai Szenátus elfogadta azt a törvénytervezetet, amely az  1929-1933-as nagy világgazdasági válság óta, az első komoly kísérlet a bankok megrendszabályozásra és amelyet „az amerikai pénzügyi rendszer legjelentősebb reformjaként” értékelnek.  A Barack Obama eredeti tervénél kevésbé radikális törvény elfogadása politikai sikert jelent az elnök számára. Obama elnök ügyesen elébe vágott a válság által meggyengült bankár-lobbinak, kihasználta és előnyt kovácsolt magának a Goldman Sachs-ügyből és a Wall Street szokásait sorozatban leleplező botrányokból, és így sikerült nagyobb politikai ellenállás nélkül elfogadatnia javaslatát.

A magyar bruttó államadósság kiemelkedően magas, 2009-ben elérte a GDP 140%-át. Az adósságszolgálat tehát nálunk is az állami költségvetés egyik legfontosabb tétele – ezért jó lenne, ha mi is elgondolkoznánk az államadósság finanszírozásának „magyarosításán”, mint azt a cikk ajánlja, de elgondolkodhatunk egy másik cikk, a márciusban megjelent Csődbe mehet-e egy állam? javaslatain is, amely szerint az adókedvezmények széles skálája helyett a nagy vagyonnal és jövedelemmel rendelkezők komoly megadóztatásával lehet lecsökkenteni az állami költségvetés krónikus hiányát.

Az államok ellenszolgáltatás követelése nélkül mentették meg a bankokat. Cserébe a bankok visszaszerzett erejükkel az államok ellen fordulnak. És még zsarolják is őket, hasznot húzva azoknak a galádságoknak a leleplezésével, amelyeket megköveteltek tőlük. Hiszen amikor az államba vetett bizalom csökken, a hitelkamat növekszik…

Addig méricskéltek mindent és mindenkit aszerint, hogy pénzügyileg mennyire eredményes – mennyit hozott ön a részvényeseknek? –, hogy végül egy nap törvényszerűen a méricskélőnek tették föl a kérdést: mennyit hoz ön mint értékelő a társadalomnak?

Négy betűje, a HSBC azóta trónol a vezető hírek csúcsán, amióta e híres bankház egyik volt kádere átadta a francia adóhatóságnak a csalással gyanúsítható ügyfeleinek névsorát. De mit is takarnak e betűk? Megfejtésként a legjobb esetben holmi „brit bankot” emlegetnek. De a HSBC ténylegesen a Hongkong & Shanghai Bank Corporation rövidítése. Ennek a Temze partján székelő, ma már a világ egyik legnagyobb bankcsoportjának a története úgy kezdődött, mint a kínai komprádor vállalkozóké kezdődni szokott: vízzel és ópiummal.[1]