Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait[1], ami állítólag szociális intézkedés lenne.  Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”.[2] Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …

Addig méricskéltek mindent és mindenkit aszerint, hogy pénzügyileg mennyire eredményes – mennyit hozott ön a részvényeseknek? –, hogy végül egy nap törvényszerűen a méricskélőnek tették föl a kérdést: mennyit hoz ön mint értékelő a társadalomnak?

Az ENSZ „Vizet és higiénikus környezetet mindenkinek” kampányának 1980-as évekbeli elindítása óta a higiénia úttörői szép csendben kitaláltak néhány olcsó és víztakarékos megoldást. Tökéletesítették a közös latrinát, hogy kellemesebb, tisztább, tartalma pedig biológiailag lebomló, komposztálható legyen.

Kisebb állam, a közkiadások lefaragása, a bürokrácia működési költségeinek csökkentése – ezek a New Public Managementnek (NPM) nevezett irányzat hívószavai, melyek az 1980-as évek elejétől többé-kevésbé meghatározták a nyugati országok által véghezvitt „reformokat”.