A legtöbb médium számára a dolog egyértelmű. Egyiptomban a Muszlim Testvérek hatalomátvételi kísérletével van dolgunk, a nép pedig fellázad az egyesek által fáraónak nevezett új Mubarak ellen. A volt elnök bukása óta semmi sem változott – mondják nagy általánosságban –, legfeljebb a legfőbb államhatalmat kézben tartó politikus neve. Ez az olvasat már csak azért is csábító, mert megfelel az arab tavaszt követő iszlám tél sémájának.

De ha közelebbről szemügyre vesszük, ez a látásmód hamis, sőt veszélyes, merthogy összeugrasztja a főszereplőket.

A nagy amerikai és európai múzeumokban ott mosolyog Buddha és sok görög szobor is. De e művek tulajdonjoga egyre gyakrabban megkérdőjeleződik.

A valódi nemzetközi segítség hiánya gyengíti az arab országok esélyeit, hogy megtalálják az irányított/központosított gazdaság és a fékevesztett kapitalizmus közti harmadik utat, és kiszolgáltatja őket a fejlett világ nemzetközi pénzintézeteinek, melyek ideológiai alapvetéseit alig ingatta meg a válság.

Az arab világ geopolitikai változásai

A hetek óta tartó sztrájkok és tüntetések elintézték ezt a hatalmas mohamedán országot. A gazdasági és társadalmi válság, az elnök és családja által kifosztott államgazdaság, a korlátlan önkény hatására megingott az amerikai politika eleddig szilárdnak hitt támasza a régióban. Washington pedig sorsára hagyta hajdani szövetségesét. A külügyminiszter maga szólította fel távozásra a diktátort, hogy ezzel „lehetővé tegye a demokratikus átalakulást”.

Nem, nem 2011-ben Egyiptomról írodtak ezek a sorok, hanem 1998. májusában Indonéziáról. Az idézett külügyminiszter Madeleine Albright, nem pedig Hillary Clinton. Az 1965-ben a CIA (Central Intelligence Agency) segítségével hatalomra jutott Szuharto elnöknek, miután kivégeztetett félmillió kommunistát vagy kommunistának vélt személyt, mennie kell. A berlini fal leomlása (1989) és a Szovjetúnió megszűnte (1991) óta Indonézia elvesztette stratégiai jelentőségét a kommunizmus elleni harcban, és Washingtonnak inkább az áll érdekében, hogy támogassa a demokratizálódás folyamatát, és ezzel az új – demokratikus - hatalmat az Egyesült Államok érdekeinek megfelelő irányba terelje.

A politikai vezetők szívesen hivatkoznak a dolgok „bonyolult természetére”, hogy megmagyarázzák, miért lenne őrültség a bonyolult jelenségek megváltoztatásának bármiféle kísérlete. Igen ám, de bizonyos körülmények között minden végtelenül egyszerűvé válik. Például akkor, amikor szeptember 11. után az akkori amerikai elnök, George W. Bush mindenkit felszólított arra, hogy válasszon „köztünk és a terroristák között”. Tuniszban ez a választás egy baráti diktátor és „egy tálib típusú észak-afrikai rezsim” közötti választás lett volna.[1] Ez a fajta alternatíva kedvez a főszereplőknek: a diktátor az iszlamistákkal szembeni egyetlen védőbástyának állítja be magát, az iszlamisták pedig a diktátor egyetlen ellenségeinek nevezik magukat.

Egyiptomban a feszültség elérte a csúcspontot, ezért január 28-án pénteken este Hoszni Mubarak elnök kijárási tilalmat rendelt el. A parlament külügyi bizottságának elnöke, a kormánypárt, a Nemzeti Demokrata Párt tagja, eddig még sosem látott reformok bevezetésére hívta fel Mubarak elnököt annak érdekében, hogy sikerüljön elkerülni a forradalmat. Az Al-Dzsazira tévécsatornának tett január 28-i nyilatkozatában hozzátette: „A rendőri beavatkozás nem elég, és az elnök az egyetlen, aki képes véget vetni a lázadásnak.” A hírek szerint a rendőrök és a tüntetők sok helyen barátkoznak. Ez az első jele egy nagyobb földindulásnak? Mi várható a hadseregtől, a rendszer bázisától?

Nem biztos, hogy a jelenlegi elit leváltása és egy új elit színre lépése megváltoztatja a társadalmi szokásokat, és felszámolja a korrupció, illetve a bennfentes „kormányzás” gyakorlatát.