Madoff c’était de la blague!, Madoff kispályás kezdő volt! – írta a Le Monde egyik komentelője az Európai Központi Bank (EKB) legújabb bankmentő akciójáról (december 21.). Mario Draghi elnök – láss csodát, a Goldman Sachs egykori vezetője  – ezermilliárd euró összegben, hároméves futamidejű, egy százalék kamatú hitelkeretet nyitott az európai bankoknak. Hogy érzékeltessük, mekkora összegről van szó: az eurozóna GDP-je úgy kétezermilliárd euró. A magyar bruttó államadósság hetvenmilliárd euró körül van, így ha Magyarország, vagy bármelyik európai eladósodott állam közvetlenül kapna három évre egy százalékos kamatú hitelt, akkor sehol Európában nem kellene nyugdíjkorhatárt emelni, leépíteni a közoktatást és a közegészségügyi ellátást és így tovább.

A döntés, hogy a bankok kapnak olcsó finanszírozást, és nem az államok és főleg nem az állampolgárok – akik szintén fellélegeznének, ha egy százalékon kapnának euróhitelt – az európai demokráciadeficit ékes példája. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a több tízezer hajléktalan, a mintegy egymillió kilakoltatástól rettegő magyar állampolgár és Európában még nagyon sokan mások sem értenek egyet az EKB döntésével. Nagy kérdés, hogyan lesz ebből békés, és jóléti Európa.

Saint Brieuc és Rennes között összezsúfolt disznók százait szállítják száguldó kamionok Bretagne óriási kapacitású vágóhídjai felé. Persze nemcsak disznókat, hanem szarvasmarhát, szárnyasokat is: a hajdan kizárólag mezőgazdaságból élő területet, ami mára a francia élelmiszeripar fellegvára lett, a húsipar látja el munkával. Lamballe-ban például, Cotes-d’Armor megyének ebben az eldugott kis községében messziről látszanak a Cooperl Arc Atlantique szövetkezet épületei. A négyezer-háromszáz embert foglalkoztató szövetkezet évente hatmillió disznót vág le. Itt aztán tudják, mit köszönhetnek az élelmiszeriparnak és a mezőgazdaságnak.

Feltételezzük, hogy Görögország „megmentése” mára valóban sürgetővé vált. Ha figyelemmel kísérjük a jelek szerint jelenleg is uralkodó felfogás alakulását, ez azt jelenti, hogy elejét kell venni a görög államcsődnek, és az országot az eurózónán belül kell tartani. Nem csupán azért, mert a görögök számára valóságos katasztrófával érne fel, ha nem sikerülne e két cél valamelyikét teljesíteniük, hanem azért is, mert egy ilyen esetleges fejlemény pusztító következményeket hozna általában az európaiak számára. Egy pillanatra fogadjuk el ezt a megközelítést, s tegyük fel a kérdést: milyen feltételek mellett teljesülhetnek a fentiek?

Miközben a pénzügyi és tőzsdei viharok már az Európai Unió szétesésével fenyegetnek, miközben az Egyesült Államok vergődik, hogy elkerülje a közelgő recessziót, miközben Ázsia attól fél, hogy kifullad a gazdasági növekedés, nem sokan maradtak, akik a globalizáció erényeit hirdetik. Jean-Marie Harribey cikke a baloldal– már ahol van baloldal –belső vitájáról szól, amely arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus jelenlegi válságából nemzeti vagy globális keretek között van-e a kiút. Élesen vitázik Frédéric Lordonnal: szerinte már nem lehet visszatérni a nemzeti keretek közé, vagyis nincs más hátra, mint előre, az emberiség egyetemes értékei mentén.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

2009-ben Bern végre rászánta magát, hogy a híres-hírhedt svájci banktitok szabályozását felülvizsgálja. Az új rendelkezések csak részlegesek. Svájc mindent megtesz, hogy minél kevésbé sérüljön különleges státusza, és, amennyire csak lehet, visszanyerje jó hírnevét, ennek összes pénzügyi következményével.

A cikkben tárgyalt Versenyképességi vagy Euró Plusz Paktum Európa parlamenti elfogadását júniusról júliusra halasztották, és addig az attac mozgalmak összeurópai aláírásgyűjtésbe kezdtek, melyben felszólítják a képviselőket, hogy ne szavazzák meg az egyezményt. A magyar álláspont szerint az adóharmonizáció nem a mi érdekünk, ezért Magyarország nem fog csatlakozni az alapvetően az eurozóna tagországait érintő egyezményhez. Mindenesetre, a Paktum valós jelentőségéhez képest a döntési folyamatot sűrű köd veszi körül egész Európában és Magyarországon is.

Húscsirkék istállója, friss paradicsom egész évben, szőlészet, ahol külföldi idénymunkásokat dolgoztatnak éhbérért… – igen, de bio! Azt a biót, ami eredetileg elvetette az iparosodott mezőgazdasági fejlődést és támogatta a kistermelőket, ma a hipermarketek polcain kínálják dömpingáruként.

Le Monde Diplomatique, Finnország

Szabadon közölhető és terjeszthető

A demokrácia lényegéhez hozzátartozik, hogy folyamatosan harcoljunk a nyilvánosság alapelvéért, az oligarchák és más hatalmasságok titkos politikája ellen. A közvélemény érdeke, hogy az állampolgárok ésszerű véleményt alakítsanak ki, és hozzáférjenek minden ehhez szükséges információhoz.

Évszázadokon át időről időre felmerült a Duna mentén élő népek szövetsége. Általában valakik ellen szorgalmazták a szövetkezést, ami – az érdekek gyakori változása miatt – eleve nem lehetett volna tartós.

A NÉPNEK SZAVAZATI JOGA VAN, A GYÁROSOKNAK PEDIG LOBBIJA. E NYOMÁSGYAKORLÓ CSOPORTOK LÁTJÁK EL INFORMÁCIÓVAL A VÁLASZTOTT KÉPVISELŐKET ÉS ÖSZTÖNZIK AZ EURÓPAI BIZOTTSÁGOT…

Az idén Sarkozy elnök úgy döntött, hogy nem vesz részt a mezőgazdasági kiállítás megnyitóján. Helyette a zárásra jött el. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy magára hagyta a szakmát, pedig a piaci szabályok lebontása és az Unió közös agrárpolitikájának felszámolása nem kíméli az itt dolgozókat. Az Uniónak persze lennének eszközei az ágazat megmentésére.

A belga Herman Van Rompuy és a brit Catherine Ashton 2009. november 23-ai, sokat vitatott kinevezése az Európai Tanács élére, valamint az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének posztjára ismét azt bizonyítja, hogy a tagállamok meg kívánják őrizni a közös külpolitika feletti irányításukat. A nehezen elfogadott és meglehetősen homályos Lisszaboni Szerződés nyomán még jócskán szükség lesz tisztázó tárgyalásokra – mégha kimenetelük bizonytalan is.

A „G”-knek – az államok alkalmi alakzatainak - mostani felszaporodása nem annak-e a jele, hogy nem akarnak szembenézni a tőkés rendszer megingásával, amelynek a pénzügyi, monetáris, energetikai, élelmezési és ökológiai válság csupán egy-egy komponense? A Pittsburgh-ban szeptember 24-25-én összeült G20 bolygónk új direktóriuma kíván lenni. Márpedig nem rendelkezik a szükséges legitimitással, sem a világ csődbe jutott szervezési módját felváltó projektummal.

2003 júniusában a Tesszaloniki csúcsértekezlet kifejezte az összes balkáni ország európai uniós csatlakozási „szándékát”. Hat évvel később a bővítési folyamat lényegében egy helyben toporog, s nem csak az Unió intézményi válsága, hanem mindenekelőtt a világgazdasági válság következtében. Miközben az EU integrációt már tíz éve, mint egyetlen politikai lehetőséget mutatták fel lehetőségként, aközben az érintett országok veszélyes zsákutcába futottak be.