A „biztos háttér” szerep, az ápolásra szorulók kiszolgálása és a hagyományos háztartásvezetés magában hordozza az iróniát, egy problémás társadalmi kérdés iróniáját. Szolgálni? Mindez egyszerre zavarba ejtő (nemek közti egyenlőség) és politikailag provokatív. Már a kérdés felvetése is valószínűtlen. A házimunka az emberi faj mindennapjainak egyik kikerülhetetlen velejárója, ugyanakkor a nők, mind a fizetett alkalmazottak, mind a háziasszonyok kizsákmányolását a legtöbb ember észre sem veszi. Az irónia tehát az adott esetben azt jelenti, hogy a probléma épp annyira átláthatatlan, mint amennyire nehéz a megoldás. A másokról életvitelszerűen gondoskodók problémája nem szolgál könnyű válasszal, és vizsgálata során nem kerülhetőek ki sem a paradoxonok, sem az ellentmondások.

A bomlófélben lévő európai társadalmak – hosszú konzervatív szünet után – kétségbeesésükben ismét valamelyest türelmesebben veszik szemügyre a radikális elméletet, beszédmódot, gyakorlatot. Egy kivétellel. Ez a feminizmus.

Húsz évvel ezelőtt a Lengyel Népköztársaság azért bukott meg, mert a tervutasításos gazdasági rendszer kifulladt, illetve az ország eladósodott a nyugati bankoknak. Ezt követően az OECD, az IMF és a nyugati országok (az USA és az Európai Unió) egy új, kisszámú, elnyomásra berendezkedett elitet jutattak hatalomra a Szolidarnoszty mozgalom és a régi rendszer apparátusának tagjai közül. Azóta ez az elit szorosan együttműködik a katolikus egyházzal a neoliberális kapitalizmus kialakítása és hatalmának fenntartása érdekében.