Saint Brieuc és Rennes között összezsúfolt disznók százait szállítják száguldó kamionok Bretagne óriási kapacitású vágóhídjai felé. Persze nemcsak disznókat, hanem szarvasmarhát, szárnyasokat is: a hajdan kizárólag mezőgazdaságból élő területet, ami mára a francia élelmiszeripar fellegvára lett, a húsipar látja el munkával. Lamballe-ban például, Cotes-d’Armor megyének ebben az eldugott kis községében messziről látszanak a Cooperl Arc Atlantique szövetkezet épületei. A négyezer-háromszáz embert foglalkoztató szövetkezet évente hatmillió disznót vág le. Itt aztán tudják, mit köszönhetnek az élelmiszeriparnak és a mezőgazdaságnak.

A 2001. szeptember 11-i támadások óta a nyugati hatalmak a terrorizmus elleni harcot első osztályú stratégiai céllá emelték, miközben nem teljesen egyértelmű, mit is jelent a kifejezés. Mert mi a közös a hetvenes évek forradalmi csoportjai, az Al-Kaida hálózat és a függetlenségi mozgalmak között? Az aktivisták vallomásaiból világosabb képet kaphatunk a politikai erőszak logikájáról.

A TOTAL cégcsoport 2011. május 13-án jelentette be, hogy lengyel palagázkitermelési részesedést vett. A Total azért terjeszkedik Lengyelországban, mert ennek az energiaforrásnak Franciaországban erős ellenállást kell legyűrnie, a tiltakozók ugyanis sikeresen maguk mellé állították a közhangulatot ebben az egyébként alig ismert kérdésben.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

A tunéziaiak megbuktattak egy despotikus rendszert egy olyan régióban, amelyben a nem diktatórikus állam ritkaságszámba megy. Egy rendszert, amely autokráciából lassan kleptokráciává – azaz lopásra és korrupcióra alapozott rendszerré – fajult. A hatalmat az elnöki család testesítette meg, amely zsebre vágta az egész tunéziai társadalmat. Annak a reményvesztett fiatalembernek az önfelgyújtása, aki érettségivel a zsebében kiskocsijáról zöldséget és gyümölcsöt árult, olyan lázadást indított el, amely elsöpörte az egész arab világ egyik legelnyomóbb rezsimjét.

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

Számos kommentátor az amerikai külügyminisztériummal egyetértésben azt bizonygatja, hogy a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai iratok semmi újat nem tartalmaznak. Mégis, az eddig publikált dokumentumok között több érdekes apróságot találhatunk. Például:

Néhány nappal azután, hogy a Le Monde kiadó vállalatában többségi részesedést szereztek, az újság új tulajdonosai a december 15-i felügyelőbizottsági ülésen úgy döntöttek, hogy Eric Fottorinót is nyomban elbocsátják a csoport igazgatótanácsi elnöki posztjáról és napirendre tűzik távozását a lap szerkesztőségi vezetőségéből.

A Le Monde szóvivője-közvetítője szerint e két döntés „mély aggodalmat váltottak ki az olvasók körében”.[1] Bár a Le Monde Szerkesztőinek Társasága (Société des rédacteurs du Monde – SRM) nem vett részt a szavazáson, kérte, hogy „a jövőben többé ne hozzanak hasonló intézkedéseket, s főleg ne ilyen körülmények között”. Az SRM-nek kell majd új igazgatót választania a napilap szerkesztőségének élére. Ám ő már nem lesz a kiadó vállalat főnöke is.

A Le Monde diplomatique tőkeszerkezete és jogi felépítése eltérő, és nem is változott meg a Le Monde új tulajdonosainak érkezésével. Nálunk szorosan kapcsolódik egymáshoz a kiadói és az igazgatási felelősség. A szerkesztőség igazgatója a cég igazgatója is. A Le Monde diplomatique Rt. felügyelőbizottsága (amely magában foglalja a Le Monde Kiadó vállalatot, a Diplo munkatársait összefogó Gunter Holzmann Egyesületet, valamint a Le Monde diplomatique Barátainak Egyesületét) utólagos ellenőrzést gyakorol a lap pénzügyei felett.

A Le Monde diplomatique-nak 2010-ben sikerült visszanyerni pénzügyi egyensúlyát köszönhetően annak, hogy valamivel több példány fogyott az újságosoknál és a (nem kedvezményes) előfizetések is szilárdan tartották magukat.

A Le Monde diplomatique hálás az olvasóinak az eredményekért. Ők azok, akik lehetővé teszik, hogy szilárdan megőrizzük az újság függetlenségét.

S. H.

[1] Véronique Maurus: Révocation (Elbocsátás), Le Monde¸ 2010. december 19.

Eric Rouleau-t 1985 júliusában nevezték ki nagykövetnek Tunéziába. Akkor foglalta el posztját, amikor Párizs komoly nyugtalanságát fejezte ki a köztársaság alapítója, Habib Bourgiba elnök, „hamarosan bekövetkezőnek” ítélt utódlásával kapcsolatban.

Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait[1], ami állítólag szociális intézkedés lenne.  Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”.[2] Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …

Negyven éve nem látott hasonló tüntetést Franciaország. Nicolas Sarkozy személyisége, arroganciája, törekvése, hogy eltiporja „az ellenfelet” úgy hatott végül, hogy széles körű összefogás alakult ki vele szemben. De a tömeg nem egy ember szeszélyes viselkedése miatt mozdul meg. Az emberáradat amiatt az igazságtalannak ítélt civilizációs választás miatt lépett az utcára, amelyet a pénzügyi válság ürügyén európai kormányok sora, a komplexusaitól megszabadult jobboldaltól a kapituláló baloldalig, kényszerít rá az egyes országokra. Olaszországban Silvio Berlusconi nem megy messzebbre és nem kártékonyabb, mint a szocialista George Papandréou Görögországban vagy José Luis Zapatero Spanyolországban. Valamennyien veszélyeztetik a közszolgáltatásokat és a társadalombiztosítást. Hogy a hitelminősítő intézetek elvárásainak megfeleljenek, a bérből és fizetésből élőkkel akarják megfizettetni a bankok megmentésének költségeit, végső soron a pénzügyi szektor túlburjánzásának következményét. A bankok válaszképpen, mintha mi sem történt volna, továbbra is növekedni akarnak, és mivel felmentették őket minden felelősségük alól, eszükben sincs szolidárisnak lenni a jövő nemzedékeivel.

Az országszerte zajló nagy megmozdulások, melyeknek a közvélemény is pártját fogja, azt bizonyítják, hogy a lakosság egyértelműen elutasítja és törvénytelennek tartja a nyugdíjkorhatár 60 évről 62-re emelését. Arról is árulkodnak ezek a demonstrációk, hogy mit jelent a munka rengeteg ember számára, mióta a körülményeit „korszerűsítették”.

Az egészségügyi helyzetről szóló három cikk olvastán „déjá vu” érzésünk van és nem véletlenül: az egészségügyi rendszer szétzilálása nálunk előbbre jár, mint Franciaországban. Sőt, minden jel szerint ott a nálunk már kipróbált módszert próbálják majd alkalmazni. E tekintetben is az ismert kelet-európai szólás látszik megvalósulni („our present is your future”). Igaz, nálunk nem volt tömeges és erőteljes ellenállás, amelynek hatását nehéz előre megjósolni. Annyi mindenesetre bizonyos,  hogy mindazok már ugrásra készen állnak, akik a közegészségügy romjain akarnak majd meggazdagodni.

Elsőként Bernard Debré professzor, kormánypárti parlamenti képviselő, a Párizsi Cochin kórház főorvosa kiáltott fel, 2010. október 3-án: "Tönkreteszik a közkórházat!" Október közepére már 44 kórház sztrájkolt.

Ha hihetünk a Franciaország szinte összes magánklinikáját tömörítő Magánkórházi Szövetség (Fédération de l’hospitalisation privée – FHP) reklámkampányának, a kórházi ápolás az állami kórházakban 27 százalékkal kerül többe, mint a piaci alapon működő klinikákon. Ha a betegek a magánklinikán – nem pedig a kórházban – műttetik meg magukat, a társadalombiztosítás 15 milliárd eurót takarít meg. Az FHP következtetése: itt lenne az ideje, hogy sürgősen bevezessék „az egységes tarifát”.

A kórház vállalattá alakítása valóságos áldás: optimalizálja az ellátást, és megrendszabályozza a betegszabadságon lévő alkalmazottakat is.

A nagy blöff: a szerencsejáték privatizálása és liberalizásása Franciaországban

Eddig is rengeteg féllegális szerencsejátékot találhattunk az interneten. Már csak hírüket kell kelteni más csatornákon, hogy megbecsült és szépen jövedelmező iparág legyen a fogadásokból. Franciaországban ez az áttörés megtörtént. A sportesemények és egyéb szórakoztató műsorok közvetítői győztek és elfogadtatták álláspontjukat: mindenféle nyereményjátékok szórakoztatnak majd minket éjjel és nappal, és az állam nem részesedik az üzletből.

Érdekes, hogy Magyarország is szinte azonos időben vágott bele ebbe a szélhámos üzletágba. Nálunk Havas Henrik reklámozza, szinte mindenütt.

A Románia és Ukrajna közé beékelődött Moldáviának négy millió lakosa van, 1991-ben lett függetlenné és ma Európa legszegényebb állama. Az észak-nyugati részén található Corjeuti kisváros nyolcezer lakosának kétharmada emigrált, Moszkvába vagy nyugatra. Közülük sokan élnek Párizsban, legálisan vagy illegálisan.

Örök kérdés: meddig lehet a népakarat ellen kormányozni, fittyet hányva a többség érdekeinek? Az esti hírműsorokból megtudhatjuk, mi erre a francia válasz. Cikkünk hasonló kérdést feszeget: vajon "kezelhetőek-e" rendőri eszközökkel a külvárosok lehetetlen körülményei közt élő fiataljai? Milyen rendőri módszerekkel kísérleteznek Sarkozy Franciaországában? Várható-e eredmény?

A lelepleződések végeláthatlan áradata elképeszti a franciákat… A politikai vezetők rendszeresen – és igen baráti körülmények között - találkozgatnak az üzleti elit tagjaival. Ezek az üzletemberek finanszírozzák a politikusok pártjait és választási kampányait. Cserébe a politikusoktól jelentős adócsökkentéseket kapnak. Ezek után senkit sem lep meg, hogy az adócsökkentések (közel százmilliárd euró tíz év alatt) következtében a legmagasabb jövedelmek… még tovább nőttek. A sorozatos adókedvezményekre még ráerősített a kifejezetten a magas jövedelmek védelmében létrehozott „adóplafon” bevezetése 2006-ban. S végül a botrányok sora egyértelműen megmutatja, hogy politikusaink miért is csökkentik sorozatosan a leggazdagabb réteg adóját: a minket kormányzó politikusok (és családtagjaik), későbbi karrierváltásukkor az üzleti elithez csatlakoznak majd és nem harcos szakszervezeti vezető lesz belőlük.

Vajon a pártok a veszélyeztetett állatfajok sorsára jutnak?

A párt mint a modern politikai élet központi szereplője, egyre nehezebben találja meg az utat az alkalmi koalíciók, az egyéni kalandok és a társadalmi mozgalmak kereszteződésében. Szerepe a politikai nevelés, a folyamatos javaslattevés és a választási győzelem elérése, s elméletileg a párttagok elképzelései szerint valósítja meg a feladatait.

Fogyasztási szokásainknak megfizetjük az árát. Mibe is kerül egy kiló paradicsom a tél közepén? Spanyolországi vendégmunkások és kelet-európai kamionsofőrök elkeserítő kizsákmányolásába, a kamionok levegőszennyezésébe, az óriás kereskedelmi cégek profitjába… s végül elgondolkozhatunk a nemzetközi kereskedelem globalizációján is.

A civilizációk összecsapása?

Gyakran állítják szembe a francia és a kínai termelést. Eszerint az ún. „kínai modell” jellemzője a know-how puszta másolása, a kevéssé kvalifikált munkaerő és rossz minőségű végtermék. A „francia modell”, ezzel szemben innovatívabb, magasabb technikai nívóval rendelkezik, és jó minőségű terméket hoz létre. A Renault Trucks és kínai partnere, a Dongfeng munkaszervezésének összehasonlító tanulmányozása azonban megkérdőjelezi ezt  a sztereotípiát.

Miután Barack Obama amerikai elnök az afganisztáni harcokat „szükséges háború”-nak nevezte, aligha csodálkozhat azon, hogy az afganisztáni amerikai hadvezetés további 40 000 katonát próbál kicsikarni tőle. Az immáron nyolc éve tartó háborúban ezt a taktikát követi ugyanis Stanley McChrystal tábornok, akit maga Obama nevezett ki a csapatok parancsnokává.