Ha csak halogatjuk a fontos döntéseket, majd végképp kifutunk az időből, akkor kényszerülünk arra, hogy a rossz és a még rosszabb közül válasszunk. Kilenc nappal a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után George W. Bush elnök például már urbi et orbi fenyegetőzött: „Aki nincs velünk, az a terroristákkal van”. Két háború következett, előbb Afganisztánban, aztán Irakban. Az eredményeket ismerjük. Maliban ismét – és sürgősen – dönteni kellene két rossz között.

Ha végignézzük a női foglalkoztatás egy évszázad alatt felgyülemlett francia statisztikai adatait, sok biztosnak hitt elképzelésünk megváltozik.

 Francois Hollande egyik ígérete az volt a 2012. tavaszi választási kampány során, hogy amennyiben a baloldal ismét kormányra kerülne „azonnal leállítja a munkaügyi felügyeleti állások megszüntetését” és gondoskodni fog arról, hogy „a szakma visszakapja a közszolgálathoz méltó hivatásérzetet és működési eszközöket.”[1] Az ígéret azt követően hangzott el, hogy 2012. február 7-én munkaügyi felügyelők tüntettek Arras megyei kollegájuk, Romain Lecoustre öngyilkossága miatt, akit három héttel korábban felakasztva találtak meg a lakásán. Ezt az esetet megelőzően, 2011 májusában az egyik szakszervezet (SNU-TEFE) országos titkára, Luc Béal-Rainaldy sem látott más kiutat, ezért elkeseredésében levetette magát a munkaügyi minisztérium lépcsőházában.

A „tennünk kell a fenntartható fejlődésért” illetve „ökológiailag a vasút a legelőnyösebb” bejelentéseken túl a francia nagyfőnökök nem szeretik se a vonatokat, se a pályaudvarokat. Legalábbis úgy tűnik, hogy nem nagyon érdekli őket, hogy a vasút egyszerű, könnyen elérhető és praktikus a mindennapi életben. Az utóbbi húsz évben számukra az első számú közlekedési eszköz a repülő volt. Azzal együtt, hogy itt kötelező a helyfoglalás – a rendszert az American Airlinestól vették meg –, a jegyek ára kiszámíthatatlan, hiszen a kereslet-kínálathoz igazodik, a kabinok és az ülőhelyek egyre kisebbek, ráadásul kötelező felcímkézni a csomagokat – várhatóan azért, hogy fizetőssé tegyék a szállításukat.

 A dezertőr[1]

Amikor az egész nyugati politikai elit, a médiák és persze a mindig mindenre kapható értelmiségiek „soha nem látott egységbe” tömörülnek egy kérdés kapcsán, ajánlatos gyanakodni, hogy valami nincsen rendben. Union sacrée[2]: persze hogy megint háborút indítottak valahol.

A leggazdagabbaknak nincs szükségük arra, hogy kivándoroljanak csak azért, hogy kevesebb adót kelljen fizetniük. Több éves vizsgálódás a francia NAV-nál (Trésor Public) azt mutatja, hogy az adóhivatal szakemberei gyakran megértőek, gyakran pedig egyszerűen nem megfelelőek a szabályok, arra, hogy a leggazdagabbaktól is keményen beszedjék az adókat.

Az igazságosságra való törekvéstől a szegények ellenőrzéséig

 Az általános közvélekedés szerint az állam által gyakorolt adóellenőrzés hosszú ideig kizárólag az adóköteles háztartásokra terjedt ki. Nem arról van szó, hogy mások ne fizettek volna adót, de egy olyan országban, mint Franciaország, ahol a közvetett adózás hagyományosan igen erős volt, és a dolgozó osztályok sohasem mentesültek a fogyasztási cikkekre kivetett adók alól, a progresszív jövedelemadó egészen a második világháború végéig a legjobb körülmények között élőkre kivetett adófajta volt. Ebben az időszakban a fiskális ellenőrzés az adóhatóság egyik legnemesebb hivatásává vált. Az akkoriban még a kisszámú adóellenőr tevékenységét egyfajta dicsfény övezte, s maguk az ellenőrök is olyan „adóügyi főbíróknak” tekintették magukat, akik fel vannak hatalmazva arra, hogy kemény büntetésben részesítsenek minden szabálysértőt.

Az európai baloldal tavasszal hónapokig két országra figyelt: Franciaországra, ahol hosszú idő óta először nyílt lehetőség a jobboldal kiszorítására a politikai irányításból, és Görögországra, ahol a „helytartó-kormány” néhány hónap után, egy példátlanul durva megszorító program keresztülhajszolása után kénytelen volt új választást kiírni a megszorítások további legitimálásához. Mindkét választás előtt számos jel mutatott arra, hogy valamiféle baloldali fordulat várható, de ennek jellege és mértéke bizonytalan maradt.

Az utóbbi öt évben több mint nyolcvanezer állás szűnt meg a közoktatásban. A tanárok kiszolgáltatottságát még tovább fokozná a Sarkozy kormány javaslata, miszerint a középiskolai tanárok munkáját már nem értékelné külső szakfelügyelő, hanem kizárólag az iskolaigazgató, aki így egyedüli munkáltatói feladatkört kapna. Magyarországon ez a liberális intézkedés már régen megvalósult.

Rengeteg értelmiségi és ideológiai vita lezajlott már arról, hogy lehet-e pénzügyi és politikai befolyástól mentes, független lapot előállítani, és ha igen, hogyan, és a kérdés ma is aktuális. A Le Monde volt igazgatója könyvében arról számol be, mennyire erős és állandó nyomás nehezedik az újságírókra, és milyen nehéz megőrizni a szerkesztőségi önállóságot és függetlenséget.  

A beruházók és a kormányzati vezetők új távlatokat keresnek: leginkább a válság kirobbanása előtti utolsó pillanatba szeretnének visszatérni „a pénzpiacok jobb szabályozásának” segítségével. De erről a „jobb szabályozásról” már annyiszor hallottunk, hogy nem nagyon hiszünk benne. S lehet, hogy éppen fordítva van: annak jött el az ideje, hogy előre, a jövő felé tekintsünk, arra vegyük az irányt.

Az új elnök május 6-i megválasztása után alig néhány nappal részt vesz majd a G20-ak találkozóján. Rögtön döntenie kell, hogy elfogadja, újratárgyalja vagy mindenestül elutasítja a német jobboldal által javasolt új európai szerződést, amely további megszorításokat tartalmaz. Ettől függ Franciaország szociál- és gazdaságpolitikája, de az Európai Unió továbbfejlesztése is. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy a választási kampány igazából gazdasági kérdésekről szól.

„Il n'est pas de sauveurs suprêmes: / Ni Dieu, ni César, ni tribun”
Essünk túl gyorsan a tényeken: a francia elnökválasztás nagy eseménye, amivel tele van a média, az internet, a tévék, az újságok, Franciaországban és a művelt világban (Magyarországon kívül persze, leszámítva Simicska Lajos lapját és a bérgyilkosok által is elpusztíthatatlan Frei Tamást), hogy a Baloldali Front elnöke, Jean-Luc Mélenchon a szavazatok 15-17 százalékára számíthat az elnökválasztás első fordulójában. Ez az ún. Baloldali Front 2009-ban jött létre a halódó Francia Kommunista Párt (PCF) és a Szocialista Pártot annak szociálliberális politikája miatt 2008-ban, éppen Jean-Luc Mélenchon vezetésével (főként a német Die Linke példájára) elhagyó balszárny egyesülésével.

Saint Brieuc és Rennes között összezsúfolt disznók százait szállítják száguldó kamionok Bretagne óriási kapacitású vágóhídjai felé. Persze nemcsak disznókat, hanem szarvasmarhát, szárnyasokat is: a hajdan kizárólag mezőgazdaságból élő területet, ami mára a francia élelmiszeripar fellegvára lett, a húsipar látja el munkával. Lamballe-ban például, Cotes-d’Armor megyének ebben az eldugott kis községében messziről látszanak a Cooperl Arc Atlantique szövetkezet épületei. A négyezer-háromszáz embert foglalkoztató szövetkezet évente hatmillió disznót vág le. Itt aztán tudják, mit köszönhetnek az élelmiszeriparnak és a mezőgazdaságnak.

A 2001. szeptember 11-i támadások óta a nyugati hatalmak a terrorizmus elleni harcot első osztályú stratégiai céllá emelték, miközben nem teljesen egyértelmű, mit is jelent a kifejezés. Mert mi a közös a hetvenes évek forradalmi csoportjai, az Al-Kaida hálózat és a függetlenségi mozgalmak között? Az aktivisták vallomásaiból világosabb képet kaphatunk a politikai erőszak logikájáról.

A TOTAL cégcsoport 2011. május 13-án jelentette be, hogy lengyel palagázkitermelési részesedést vett. A Total azért terjeszkedik Lengyelországban, mert ennek az energiaforrásnak Franciaországban erős ellenállást kell legyűrnie, a tiltakozók ugyanis sikeresen maguk mellé állították a közhangulatot ebben az egyébként alig ismert kérdésben.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

A tunéziaiak megbuktattak egy despotikus rendszert egy olyan régióban, amelyben a nem diktatórikus állam ritkaságszámba megy. Egy rendszert, amely autokráciából lassan kleptokráciává – azaz lopásra és korrupcióra alapozott rendszerré – fajult. A hatalmat az elnöki család testesítette meg, amely zsebre vágta az egész tunéziai társadalmat. Annak a reményvesztett fiatalembernek az önfelgyújtása, aki érettségivel a zsebében kiskocsijáról zöldséget és gyümölcsöt árult, olyan lázadást indított el, amely elsöpörte az egész arab világ egyik legelnyomóbb rezsimjét.

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

Számos kommentátor az amerikai külügyminisztériummal egyetértésben azt bizonygatja, hogy a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai iratok semmi újat nem tartalmaznak. Mégis, az eddig publikált dokumentumok között több érdekes apróságot találhatunk. Például:

Néhány nappal azután, hogy a Le Monde kiadó vállalatában többségi részesedést szereztek, az újság új tulajdonosai a december 15-i felügyelőbizottsági ülésen úgy döntöttek, hogy Eric Fottorinót is nyomban elbocsátják a csoport igazgatótanácsi elnöki posztjáról és napirendre tűzik távozását a lap szerkesztőségi vezetőségéből.

A Le Monde szóvivője-közvetítője szerint e két döntés „mély aggodalmat váltottak ki az olvasók körében”.[1] Bár a Le Monde Szerkesztőinek Társasága (Société des rédacteurs du Monde – SRM) nem vett részt a szavazáson, kérte, hogy „a jövőben többé ne hozzanak hasonló intézkedéseket, s főleg ne ilyen körülmények között”. Az SRM-nek kell majd új igazgatót választania a napilap szerkesztőségének élére. Ám ő már nem lesz a kiadó vállalat főnöke is.

A Le Monde diplomatique tőkeszerkezete és jogi felépítése eltérő, és nem is változott meg a Le Monde új tulajdonosainak érkezésével. Nálunk szorosan kapcsolódik egymáshoz a kiadói és az igazgatási felelősség. A szerkesztőség igazgatója a cég igazgatója is. A Le Monde diplomatique Rt. felügyelőbizottsága (amely magában foglalja a Le Monde Kiadó vállalatot, a Diplo munkatársait összefogó Gunter Holzmann Egyesületet, valamint a Le Monde diplomatique Barátainak Egyesületét) utólagos ellenőrzést gyakorol a lap pénzügyei felett.

A Le Monde diplomatique-nak 2010-ben sikerült visszanyerni pénzügyi egyensúlyát köszönhetően annak, hogy valamivel több példány fogyott az újságosoknál és a (nem kedvezményes) előfizetések is szilárdan tartották magukat.

A Le Monde diplomatique hálás az olvasóinak az eredményekért. Ők azok, akik lehetővé teszik, hogy szilárdan megőrizzük az újság függetlenségét.

S. H.

[1] Véronique Maurus: Révocation (Elbocsátás), Le Monde¸ 2010. december 19.

Eric Rouleau-t 1985 júliusában nevezték ki nagykövetnek Tunéziába. Akkor foglalta el posztját, amikor Párizs komoly nyugtalanságát fejezte ki a köztársaság alapítója, Habib Bourgiba elnök, „hamarosan bekövetkezőnek” ítélt utódlásával kapcsolatban.

Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait[1], ami állítólag szociális intézkedés lenne.  Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”.[2] Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …

Negyven éve nem látott hasonló tüntetést Franciaország. Nicolas Sarkozy személyisége, arroganciája, törekvése, hogy eltiporja „az ellenfelet” úgy hatott végül, hogy széles körű összefogás alakult ki vele szemben. De a tömeg nem egy ember szeszélyes viselkedése miatt mozdul meg. Az emberáradat amiatt az igazságtalannak ítélt civilizációs választás miatt lépett az utcára, amelyet a pénzügyi válság ürügyén európai kormányok sora, a komplexusaitól megszabadult jobboldaltól a kapituláló baloldalig, kényszerít rá az egyes országokra. Olaszországban Silvio Berlusconi nem megy messzebbre és nem kártékonyabb, mint a szocialista George Papandréou Görögországban vagy José Luis Zapatero Spanyolországban. Valamennyien veszélyeztetik a közszolgáltatásokat és a társadalombiztosítást. Hogy a hitelminősítő intézetek elvárásainak megfeleljenek, a bérből és fizetésből élőkkel akarják megfizettetni a bankok megmentésének költségeit, végső soron a pénzügyi szektor túlburjánzásának következményét. A bankok válaszképpen, mintha mi sem történt volna, továbbra is növekedni akarnak, és mivel felmentették őket minden felelősségük alól, eszükben sincs szolidárisnak lenni a jövő nemzedékeivel.

Az országszerte zajló nagy megmozdulások, melyeknek a közvélemény is pártját fogja, azt bizonyítják, hogy a lakosság egyértelműen elutasítja és törvénytelennek tartja a nyugdíjkorhatár 60 évről 62-re emelését. Arról is árulkodnak ezek a demonstrációk, hogy mit jelent a munka rengeteg ember számára, mióta a körülményeit „korszerűsítették”.

Az egészségügyi helyzetről szóló három cikk olvastán „déjá vu” érzésünk van és nem véletlenül: az egészségügyi rendszer szétzilálása nálunk előbbre jár, mint Franciaországban. Sőt, minden jel szerint ott a nálunk már kipróbált módszert próbálják majd alkalmazni. E tekintetben is az ismert kelet-európai szólás látszik megvalósulni („our present is your future”). Igaz, nálunk nem volt tömeges és erőteljes ellenállás, amelynek hatását nehéz előre megjósolni. Annyi mindenesetre bizonyos,  hogy mindazok már ugrásra készen állnak, akik a közegészségügy romjain akarnak majd meggazdagodni.

Elsőként Bernard Debré professzor, kormánypárti parlamenti képviselő, a Párizsi Cochin kórház főorvosa kiáltott fel, 2010. október 3-án: "Tönkreteszik a közkórházat!" Október közepére már 44 kórház sztrájkolt.

Ha hihetünk a Franciaország szinte összes magánklinikáját tömörítő Magánkórházi Szövetség (Fédération de l’hospitalisation privée – FHP) reklámkampányának, a kórházi ápolás az állami kórházakban 27 százalékkal kerül többe, mint a piaci alapon működő klinikákon. Ha a betegek a magánklinikán – nem pedig a kórházban – műttetik meg magukat, a társadalombiztosítás 15 milliárd eurót takarít meg. Az FHP következtetése: itt lenne az ideje, hogy sürgősen bevezessék „az egységes tarifát”.

A kórház vállalattá alakítása valóságos áldás: optimalizálja az ellátást, és megrendszabályozza a betegszabadságon lévő alkalmazottakat is.

A nagy blöff: a szerencsejáték privatizálása és liberalizásása Franciaországban

Eddig is rengeteg féllegális szerencsejátékot találhattunk az interneten. Már csak hírüket kell kelteni más csatornákon, hogy megbecsült és szépen jövedelmező iparág legyen a fogadásokból. Franciaországban ez az áttörés megtörtént. A sportesemények és egyéb szórakoztató műsorok közvetítői győztek és elfogadtatták álláspontjukat: mindenféle nyereményjátékok szórakoztatnak majd minket éjjel és nappal, és az állam nem részesedik az üzletből.

Érdekes, hogy Magyarország is szinte azonos időben vágott bele ebbe a szélhámos üzletágba. Nálunk Havas Henrik reklámozza, szinte mindenütt.