A 2011-ben Norvégiában történt mészárlás annál is inkább meglepett mindenkit, mivel úgy tűnt, hogy épp Norvégiában sikeres a szociális és politikai kiegyezés, a norvégok egy élhető társadalmi és politikai berendezkedést alakítottak ki maguknak. A társadalom átlátható és decentralizált, felerősíti az emberi együttélés kellemes vonásait, mindig és mindenben a legfontosabb a kompromisszum, a társadalmi viták kizárólag arról szólnak – és itt Jo Nesbo írót idézzük – „hogy mi a legjobb módszer arra, hogy a jobb és baloldal egyességre jusson”. És ebben a mintademokráciában, mely képes meghaladni a konfliktusok szintjét megjelent egy fogékonyság – ez a legkevesebb, amit mondhatunk – a teljesen gátlástalan szélsőjobb iránt, ami nem vezethető vissza Vidkun Quisling – a megszállt Norvégia nácibarát kormányának vezetője – nacionalista örökségére. És ez az új irányvonal nem csak Norvégiában alakult ki, és nem redukálható kizárólag a politikai témákra: belsőségesebb, meghittebb, személyesebb, ezért veszélytelenebbnek látszik. Jelen van a művészetekben, a legkülönfélébb szabadidős tevékenységekben. Létrejött egy olyan képzeletvilág, mely közvetlenül belső érzékenységünkre hat.

Miközben a számítástechnika és a zöld kapitalizmus nagyágyúi sikeresen monopolizálták a szebb jövő ígéretét, a baloldal csendben elhagyta a témát. Mivel nem mer a változások élére állni, a múlt emlékei felé fordul, főleg a háború utáni évek felé. De össze lehet-e egyeztetni a haladást a múltba révedő nosztalgiával?

A mai Kínával kapcsolatban vajon miért idézik fel oly gyakran Konfuciusz életművét? Mi magyarázza, hogy globalizálódó világunkban, a huszonegyedik századi, a gazdasági és geopolitikai nagyhatalmi pozíció kapujában álló Kínában Konfuciusz, a Krisztus előtti 6–5. században élt ókori bölcs szimbolikus szerepet kapott kétezer-ötszáz évvel halála után?

„A hatalom megszerzése érdekében az ideológiai háborúban el kell érni, hogy az alávetett osztályok kikerülhessenek az uralkodó ideológia befolyása alól…” A fasiszták börtönében a harmincas évek elején írt elemzéseket nagyon gyakran idézik, már szinte elkoptatják, bár igazából ritkán olvassák. Pedig ma újra meglepően aktuálisak. Európától Indián át Latin-Amerikáig mindenütt gazdagítják és megtermékenyítik a kritikai gondolkodást.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

Emberek tízezrei az ország nagyvárosainak utcáin[1], hónapok óta. Santiago polgármestere azt javasolja, hogy mozgósítsák a hadsereget, nehogy az 1973. szeptember 11-ére való emlékezés (a Salvador Allende elleni államcsíny évfordulója) kiszámíthatatlan fordulatot vegyen. Chile soha nem tapasztalt még ilyet.

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

Miközben a kommunista ideálba vetett hit elveszítette vonzerejét, egy magát kommunistának tartó filozófus sikert sikerre halmoz, Franciaországban és külföldön egyaránt. Alain Badiou, a valódi egyenlőség kérdéseit feszegeti, ezért szerinte radikálisan szakítani kell a demokrácia kérdése körül kialakult konszenzussal.