1962 októberében hajszál híján kitört az atomháború. Nem sokkal a félidős választások előtt John F. Kennedy elnök még azt hajtogatta, hogy a szovjetek sosem fognak támadórakétákat telepíteni Kubába – ha mégis, az nem maradna retorziók nélkül. Moszkva ennek ellenére nemigen zavartatta magát, de nem tudta eldönteni, hogy az amerikai nyilatkozatok csak meg akarták nyugtatni a választókat vagy valódi figyelmeztetések. A hírszerzés (vagyis a titkosszolgálatok) tette egyértelművé a két vezető szándékait, akiknek így lehetőségük nyílt megoldani a válságot. Amerika meglebegtette, hogy mindenképpen jóváhagyja – persze csak később és diszkréten – Moszkva egyik követelését: a Törökországban felvonultatott NATO-rakéták visszavonását. Nyikita Hruscsov pedig bizalmas levélben jelezte Kennedynek: amennyiben az USA kötelezi magát arra, hogy nem szállja meg Kubát, ő is visszahívhatja a rakétákat a szigetről anélkül, hogy csorba esne a tekintélyén. [1]

Bár mind a két ország tagja a G20-nak, Szaúd-Arábia, az iszlám szent helyeinek őre és a magát még ateista értékek mentén meghatározó Kína földrajzilag és ideológiailag is távol esik egymástól. Ennek ellenére már vagy tíz éve szoros gazdasági, kulturális, vallási sőt néha még katonai kapcsolatokat építenek ki.

Az iraki arabok és kurdok közötti konfliktus nem újkeletű: a meghasonlás azon – később sajnálatosan elárult – autonómia-ígéretek következménye, melyeket az I. világháború vége és az Oszmán Birodalom összeomlása után fogalmaztak meg. A 2003-as amerikai invázió óta a kurdok ismét minden erejüket latba vetve adnak nyomatékot követeléseiknek, vezetőik igyekeznek kihasználni Bagdad gyengeségét.