A maga 1,35 milliárd lakosával, tehát a Föld lakosságának egyötödével 2010-ben Kína a világ legnépesebb országa, és még legalább húsz évig az is marad. De 2030-tól kezdve, minden valószínűség szerint átengedi a helyét Indiának, amelynek addigra húszmillióval több lakosa lesz. A kínai népesség aránya a világ egészéhez viszonyítva folyamatosan csökken: 1950-ben a világ lakosságának a 22 százaléka élt Kínában, míg ma nem egészen a 20 százaléka. Ez a viszonylagos visszaesés a világ demográfiájában részben a fejlődő világ egyes országaiban megnövekedett népességnek köszönhető: például az afrikai népesség aránya az 1950-es 9 százalékról 2010-re 15 százalékra emelkedett, Indiáé ugyanebben az időszakban 15 százalékról 18 százalékra. De nem ez az egyetlen magyarázat.

A cikk a kínai hatóságokat bírálja –, de javaslatokat is tesz – a hatalom és a különböző társadalmi érdekcsoportok kapcsolatának rugalmatlansága miatt. Kínai folyóiratokban is megjelent és az interneten széles nyilvánosságot kapott a szövegnek egy bővebb változata, ami bizonyos vezető körök támogatásáról árulkodik. Ez arra utal, hogy a neoliberális emigránsok mellett Kínában igenis létezik egy értelmiségiekből, kutatókból és politikai vezetőkből álló erős kritikai áramlat, amely szükségesnek tartja egy legitim ellenzéki tér kialakítását. Nincs szó sem a fennálló rendszer megkérdőjelezéséről, sem az elnyomás fokozásáról, hanem egy olyan újfajta útkeresésről, amely összebékíti a társadalmi tiltakozást és a politikai stabilitást, és amely a társadalmi realitást tekinti egy politikai reform alapjának. Néhány olvasó ezeket a javaslatokat túlságosan elvontnak ítéli majd. Szögezzük le, hogy Kínában ezek rendkívül kényes kérdések, s ezért mindenfajta nyilvános fellépés nagy óvatosságot követel az érintettektől.

A kínai piaci jelenlét már távolról sem szorítkozik a kereskedelemre, a nagy építkezésekre, az energiahordozók és más nyersanyagok kitermelésére. Kína a világ minden táján lépésről lépésre nagy állami médiahálózatot épített ki, amelynek fontos szerepet szán a tájékoztatásban és a felderítésben is.

Kína: hatalom és a stabilitás egyidőben?

Tokió – és nem Peking – volt az, amely február elején napvilágra hozta a nagy hírt: 2010-ben Kína lett a világ második legnagyobb gazdasága megelőzve Japánt. A nem túlzott szerénységükről híres kínai vezetők azonban a diadalittasságnak a legkisebb jelét sem mutatják. A Középbirodalom továbbra is meg kívánja őrizni a „fejlődő ország és feltörekvő nagyhatalom” (a developing country, a rising superpower) státusát, amivel – különösen a nemzetközi porondon – különböző szinteken játszhat.

Bár mind a két ország tagja a G20-nak, Szaúd-Arábia, az iszlám szent helyeinek őre és a magát még ateista értékek mentén meghatározó Kína földrajzilag és ideológiailag is távol esik egymástól. Ennek ellenére már vagy tíz éve szoros gazdasági, kulturális, vallási sőt néha még katonai kapcsolatokat építenek ki.

Abdul Karim Jakubnak, a szaúdi ipar- és kereskedelmi kamara fiatal igazgatójának feladatai közé tartozik a Kínával való kapcsolattartás. Egyetemi diplomamunkáját is a két ország viszonyáról írja a Sanghaji Egyetemen. Jóllehet szaúdi állampolgár, kínai származású: még 1949-ben Mao Ce-tung (Mao Cötung) előrenyomulása előtt néhány száz muzulmán kínai család a szaúdi emigrációt választotta a Tajvanra meneküléssel szemben. Már a harmincas évektől a Kelet-Turkisztánból (ma Hszincsiang [Xinjiang]) származó kínai muzulmánok a háború és az erőszak elől Mekkába és Medinába menekültek.

A ritkaföldfémek – a csúcstechnológiához nélkülözhetetlen nyersanyagok – kitermelésében Kína magasan vezet. Nem véletlenül jutott uralkodó piaci helyzetbe, hanem hosszú távú iparpolitikai fejlesztéseinek köszönhetően, tehát épp azon hosszú távú tervezés segítségével, amelyet a nyugati kapitalizmus következetesen elvet. A piaci erőfölénnyel pedig élni is szoktak, ebben viszont Kína sem más, mint a nyugati kapitalista országok. Elkezdődött a geopolitikai „nagy játszma”.

Az elmúlt évben rettegés szállta meg az Egyesült Államokat. Egyre nagyobb veszélynek tűnik ugyanis, hogy Kína számos kérdésben elégedetlen lesz az amerikai politikával, s meg fogja büntetni az Egyesült Államokat: nem finanszírozza tovább az amerikai államadósságot. Feltételezések szerint ez pénzügyi Armageddonhoz vezethet, amely tönkreteheti a gazdaságot.

Hu Csin-tao a véleményét most, hatvan évvel később, távoli elődjének, Mao Ce-tungnak az 1949. október 1-jei beszédéből vett fordulattal fejezte ki: „Kína a szocialista rendszer vívmányainak köszönhetően állt talpra napjainkra.”

Az ország ragyogóan fejlődik. Rég megszűnt az Európától és Japántól elszenvedett megalázottsága, szétdaraboltsága. S mi több, a lakosság egy része jólétben él.

Négy betűje, a HSBC azóta trónol a vezető hírek csúcsán, amióta e híres bankház egyik volt kádere átadta a francia adóhatóságnak a csalással gyanúsítható ügyfeleinek névsorát. De mit is takarnak e betűk? Megfejtésként a legjobb esetben holmi „brit bankot” emlegetnek. De a HSBC ténylegesen a Hongkong & Shanghai Bank Corporation rövidítése. Ennek a Temze partján székelő, ma már a világ egyik legnagyobb bankcsoportjának a története úgy kezdődött, mint a kínai komprádor vállalkozóké kezdődni szokott: vízzel és ópiummal.[1]

A civilizációk összecsapása?

Gyakran állítják szembe a francia és a kínai termelést. Eszerint az ún. „kínai modell” jellemzője a know-how puszta másolása, a kevéssé kvalifikált munkaerő és rossz minőségű végtermék. A „francia modell”, ezzel szemben innovatívabb, magasabb technikai nívóval rendelkezik, és jó minőségű terméket hoz létre. A Renault Trucks és kínai partnere, a Dongfeng munkaszervezésének összehasonlító tanulmányozása azonban megkérdőjelezi ezt  a sztereotípiát.

Az „informatikai Nagy Fallal” szemben

A Google a múlt héten bejelentette, hogy 2006 óta alkalmazott stratégiájával ellentétben, többé nem hajlandó cenzúrázni a kínai portálján – a google.cn-en – hozzáférhető információkat. Meglepő volt már maga a határozott hang is, de még inkább a döntést alátámasztó érvek: a Google  rendszerét ért hackertámadások, melyek informatikai kódokat és kínai ellenzéki személyiségek e-mailjeit vették célba.