Az arab világ geopolitikai változásai

A hetek óta tartó sztrájkok és tüntetések elintézték ezt a hatalmas mohamedán országot. A gazdasági és társadalmi válság, az elnök és családja által kifosztott államgazdaság, a korlátlan önkény hatására megingott az amerikai politika eleddig szilárdnak hitt támasza a régióban. Washington pedig sorsára hagyta hajdani szövetségesét. A külügyminiszter maga szólította fel távozásra a diktátort, hogy ezzel „lehetővé tegye a demokratikus átalakulást”.

Nem, nem 2011-ben Egyiptomról írodtak ezek a sorok, hanem 1998. májusában Indonéziáról. Az idézett külügyminiszter Madeleine Albright, nem pedig Hillary Clinton. Az 1965-ben a CIA (Central Intelligence Agency) segítségével hatalomra jutott Szuharto elnöknek, miután kivégeztetett félmillió kommunistát vagy kommunistának vélt személyt, mennie kell. A berlini fal leomlása (1989) és a Szovjetúnió megszűnte (1991) óta Indonézia elvesztette stratégiai jelentőségét a kommunizmus elleni harcban, és Washingtonnak inkább az áll érdekében, hogy támogassa a demokratizálódás folyamatát, és ezzel az új – demokratikus - hatalmat az Egyesült Államok érdekeinek megfelelő irányba terelje.

Bár mind a két ország tagja a G20-nak, Szaúd-Arábia, az iszlám szent helyeinek őre és a magát még ateista értékek mentén meghatározó Kína földrajzilag és ideológiailag is távol esik egymástól. Ennek ellenére már vagy tíz éve szoros gazdasági, kulturális, vallási sőt néha még katonai kapcsolatokat építenek ki.

Augusztusban egy fiatalasszony, a 18 éves Bibi Aisha arcképe került a Time Magazine címlapjára. Fül és orr nélkül: állítólag az afgán tálibok csonkították meg[1]. Az iráni Sakineh Mohammadi-Ashtianit házasságtörésért előbb korbácsolásra, majd megkövezésre ítélték. A halálbüntetés végrehajtása előtti, még érintetlen arca a teheráni rezsim elleni harc szimbólumává vált. Elgondolkodtató a két női arc. De mire is gondolunk valójában az arcok láttán? Nem az afgán iszlamisták kegyetlenségére: a szovjetek ezt a brutalitást már régen elszenvedték, méghozzá egy olyan korszakban, amikor az értelmiségiek jóváhagyásával a nyugati államok látták el fegyverrel a fundamentalistákat. Vajon Mahmoud Ahmadinejad elnök rezsimjét leplezi le a másik fotó? Párthívei választási csalásait, az ellenzék elnyomását, az akasztásokat – mindazt, amire ez a rendszer valójában épül? Nem. Itt valami másról van szó..

Az erő logikája – stratégiai koncepció nélkül

Palesztinában – többek között az Európai Unió hathatós pénzügyi segítségével – létrejött a jólét néhány mesterséges szigete, enklávéja. Ám ezenközben az izraeli hadsereg folytatja a gyarmatosítást, és a vég nélküli háború folytatásaként – amelyet lehetetlen megnyerni – újabb támadásokra, összecsapásokra készül Libanonban, Iránban vagy Ciszjordániában.

Az izraeliek által megszállt Ciszjordánia egyik keskeny földsávján az ember akár úgy is érezheti, hogy szabadság van. A jelentősebb izraeli útblokádokat és ellenőrző pontokat ugyanis vagy felszámolták, vagy ember nélkül hagyták, így a korábban miattuk bosszankodó gépjárművezetők gyakorlatilag akadálytalanul utazhatnak Jerikótól felfelé, az ősi hegyeken át Ramallahba, és tovább az észak-palesztin Nablus-ba.

Az iraki arabok és kurdok közötti konfliktus nem újkeletű: a meghasonlás azon – később sajnálatosan elárult – autonómia-ígéretek következménye, melyeket az I. világháború vége és az Oszmán Birodalom összeomlása után fogalmaztak meg. A 2003-as amerikai invázió óta a kurdok ismét minden erejüket latba vetve adnak nyomatékot követeléseiknek, vezetőik igyekeznek kihasználni Bagdad gyengeségét.

Az amerikai elnök, Barack Obama erőfeszítése a közel-keleti békefolyamat újraindítására az izraeli miniszterelnök, Benjamin Nétanyahu ellenállásába ütközött, aki nem hajlandó leállítani a telepesek gyarmatosítási gyakorlatát. Pedig, az amerikai közel-keleti stratégia középpontjában továbbra is az izraeli-palesztin konfliktus megoldása áll. Ennek sikere, legalábbis részben – az izraeli jobboldal politikáját nem támogató – új zsidó lobby befolyásától függ. Első konferenciájuk október 25-én kezdődik.