A német kultúra emblematikus művét, a Faustot az idők során sokan sokféleképpen értelmezték. Az egykori Német Szövetségi Köztársaságban még meglehetősen elhanyagolták, a Német Demokratikus Köztársaságban pedig az új társadalom megalkotásának szimbólumaként értelmezték. Ma, a válság idején ez a mű új megvilágításba kerül: Faust, a globalizált világ első vállalkozója negatív hőssé vált.

A „romantikus költő” kifejezés idővel gúnyos, közhelyes jelentést vett fel: ihlettől sugárzó, lobogó hajú, feketébe öltözött fiatal férfi, háborgó ég alatt.  Jobb esetben hosszabb-rövidebb ideig elnyúló kamaszkori válságra asszociálunk hallatán, rosszabb esetben szentimentális együgyűségre. Ez a klisé, mintha csak a kiváló Monsieur Perrichon[1] látásmódját testesítené meg. Pedig a romantika eredetileg felforgató mozgalom volt, amely szakítani kívánt a régi renddel, és – a francia forradalom nyomdokában haladva – megingatni a hagyományos világképet. Az egyén és a társadalom elnyomása, lealázása ellen harcba induló felszabadító mozgalom elszántan vállalkozott a nagy, kollektív álmok megvalósítására. Valóságos földrengést jelentett ez az irodalomban, mégpedig abban az irodalomban, amely a lehetségest akarja megfogalmazni és kimondani. Természetesen mély, sokkoló hatású volt.

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

A különböző kultúrák és a másság tiszteletben tartása, bizalmatlanság a fejlődéscentrikus ideológiákkal szemben, a racionalizmusnak és a racionalizmus egyetemesség-igényének szigorú bírálata -- körülbelül ezek a legfontosabb jellemzői annak a jelenkori politikai szemléletnek, amelynek sokszor egyáltalán nem könnyű helyet találni a politika sakktábláján. Pedig e gondolatáramlatnak, amely azzal a céllal jött létre, hogy határozottan elutasítsa a saját választásainak eredményeként kialakuló autonóm egyén koncepcióját (aki nélkül nincsen demokrácia), egészen a XVIII. századig nyúlnak vissza a gyökerei.

Csúfak, szutykosak... és gonoszak: a hardrockereknek joggal pokoli a híre. Ők aztán nem fogják elfogadottá tenni a rockzenét kulturális körökben, az egyszer szent. Becsületükre legyen mondva: nyíltan vállalják rossz ízlésüket, rosszindulatukat és azt, hogy nem akarnak tetszeni annak a társadalomnak, amely nem nyerte el az ő tetszésüket.

Camille Pissarrót (1830-1903.) mint az impresszionizmus egyik alakját tartjuk számon, azét a művészeti irányzatét, amelyet a korabeli közönség nem értett meg. Arra a Pissarróra emlékezünk, aki munkáiban a fényt és a pillanat szépségét ünnepelte, s közben nagyon is tudatosan feledkezünk el a festő politikai elkötelezettségéről, amely azonban a most újra kiadott Társadalmi gazságok című sorozatában egyértelműen megmutatkozik: tökéletesen jeleníti meg „a nép egyszerű fiainak” világát, akik állítólag túl érzéketlenek ahhoz, hogy megértsék és értékeljék műveit.

A berlini fal leomlása egy évvel megelőzte az NDK megszűnését. A Német Demokratikus Köztársaságot 1949-ben alapították, 16 millió lakosa volt és Nyugat-Németország teljesen bekebelezte. Azóta az „emlékek hidegháborúja” helyettesíti a blokkok hidegháborúját. Jaj a legyőzöttnek! Múltjából semmi sem marad.