Hamburg legelegánsabb negyede egyúttal a város legkörnyezetbarátabb kerülete.  Ez első pillantásra fel sem tűnik, amikor ott állunk a Marco Polo toronyház lábánál. Az impozáns 16 emeletes épület, az avantgárd építészet reprezentánsa, egymáson elcsúsztatott kenyérszeleteket idéz. Itt egy lakást átlagosan 3,7 M euróért árusítanak. A tőszomszédságában álló, s a minap avatott Unilever székházról sem rí le a természet iránti rajongás. Az agrár- élelmiszeripari és kozmetikai óriás-multi 25 ezer négyzetméter összterületű irodaháza minden idők legkiterjedtebb energiatakarékos égőkkel megvilágított felülete. A látogatókat fogadó recepciós büszkén hangoztatja, hogy „az egész épület a környezetvédelmi előírások legteljesebb tiszteletben tartása jegyében fogant,” A mutatóujját a tágas mennyezet felé emelve elmagyarázza, hogy „a földszinti előcsarnok a legkorszerűbb hőenergia visszanyerési rendszerrel van felszerelve”.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

Húsz éve történt a Szovjetunióban

Az 1991. augusztus 18–21. közötti puccs, amely állítólag kétségbeesett kísérlet volt, hogy az elkerülhetetlen felbomlástól megmentse a Szovjetuniót, valójában előkészítette a terepet a robbanásszerű változás, valamint Borisz Jelcin híveinek ultraliberális sokkterápiája előtt. Mi magyarázza vajon e kaland különlegesen kontraproduktív természetét? Egy bizonyos nyugati narratíva az eseményeket valamiféle vadnyugati történetként állítja be, amelynek során gonosz konzervatív kommunisták keltek birokra, s a küzdelemből a jóságos demokraták kerültek ki győztesen. Az erőpróba tétje már annak idején is világosan kirajzolódott: tulajdon és hatalom, miközben Oroszország kinyilvánította saját területei és természeti kincsei feletti szuverenitását. A szovjet „kommunizmus” már akkorra kimúlt és konszenzus jött létre a piacgazdaság kiépítéséről. Mindössze az maradt hátra, hogy a különböző érdekcsoportok alkut kössenek a hirtelen elértéktelenedett örökség ügyében.

Emberek tízezrei az ország nagyvárosainak utcáin[1], hónapok óta. Santiago polgármestere azt javasolja, hogy mozgósítsák a hadsereget, nehogy az 1973. szeptember 11-ére való emlékezés (a Salvador Allende elleni államcsíny évfordulója) kiszámíthatatlan fordulatot vegyen. Chile soha nem tapasztalt még ilyet.

Ha valaki egyetlen rossz szót is mond az oligarchák egyre növekvő pénzéhségére, az elit kiváltságos helyzetére, a bankoknak adott ajándékokra, a szabadkereskedelemre, a nemzetközi verseny ürügyén csökkentett bérekre, az azonnal megkapja a populista bélyeget, amelyhez igény szerint hozzáteszik még, hogy „mindez a szélsőjobb malmára hajtja a vizet”.[1]

Kis sziget, nagy gondokkal. A lakosságnak kell-e megfizetnie a bankárok túlkapásait? Létezik-e még olyan független intézmény, amely képes a népszuverenitást elfogadtatni, a pénzügyi zsarnokságot visszaszorítani? Ezekről az alapvető kérdésekről rendeztek népszavazást Izlandon 2011. április 10-én. A kormány másodszor fordult a lakossághoz és kérdezte meg, hogy készek-e visszafizetni az Icesave magánbankban elhelyezett brit és holland magánszemélyek megtakarításait, bankbetéteit. Az izlandi lakosság, melyet erősen megrendített a 2008-as pénzügyi válság, másodszor is nemmel válaszolt. Míg a 2010. márciusi megkérdezésnél 93 százalék, addig 2011 áprilisában a szavazók 60 százaléka mondta, hogy nem hajlandó átvállalni a magánbank tartozásait, és elutasították az izlandi, a holland és a brit kormány által tető alá hozott harmadik Icesave-egyezményt.

A népszavazás eredményét az egyezmény konkrét tartalmánál is jobban befolyásolta az Izland Európához fűződő jövőbeli viszonyáról kibontakozó széles körű vita. A „nem” mellett kardoskodók tábora elsősorban az Európai Unióhoz való csatlakozást mindenáron megakadályozni akaró szélsőjobboldaliakból és szélsőbaloldaliakból állt, de azok is a „nem” mellé álltak, akik egyszerűen csak a bankárok iránt érzett dühüket akarták kifejezni a referendum által. A bankárok iránt, akiknek az adósságait kifizették és így luxuskörülmények között éldegélnek most valahol külföldön, s láthatóan sikerült elkerülniük, hogy az izlandi családoknak és a cégeknek okozott hatalmas károkért felelősségre vonják őket.

Testvérlapunk, a bolgár Le Monde Diplomatique (http://bg.mondediplo.com/) cikkéből kiderül, hogy mennyire hasonló módon zajlott le a rendszerváltásnak nevezett folyamat a volt szocialista országokban. Ma már világos: az átalakulás gyors üteme azt szolgálta, hogy mielőtt a nagy többség észbe kapna, már visszafordíthatatlan változásokkal találja szembe magát. A társadalom szétverése, a közösségi szervezetek lerombolása elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy egy ilyen gyors átalakulás minden nagyobb ellenállás nélkül megtörténhessen. Ennek következménye, hogy jelenleg az egyének, a családok magukra maradtak, kiszolgáltatottak és csak mostanában kezdik – talán – újjászervezni magukat, kinyilvánítani közös érdekeiket, megfogalmazni véleményüket az új társadalomról. A régi vezetők vagy átálltak és lelkesen hirdették az új igét, vagy félreálltak, esetleg félreállították őket. Mindenesetre épp a vezetők hiányoztak ahhoz, hogy országaink saját érdekeik szerint járják saját útjukat és jelenleg minden jel szerint alapvetően új, alulról szerveződő mozgalmak indulnak és kezdenek hangot adni a többség gazdasági és szociális érdekének.

A cikk a Budapesten május 6. és 8. között Ipari katasztrófák árnyékában címmel rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata, a tömegturizmus okozta környezetpusztításról és a vadkeleti kapitalizmus kialakulásának társadalomromboló hatásáról számol be.

A cikkben tárgyalt Versenyképességi vagy Euró Plusz Paktum Európa parlamenti elfogadását júniusról júliusra halasztották, és addig az attac mozgalmak összeurópai aláírásgyűjtésbe kezdtek, melyben felszólítják a képviselőket, hogy ne szavazzák meg az egyezményt. A magyar álláspont szerint az adóharmonizáció nem a mi érdekünk, ezért Magyarország nem fog csatlakozni az alapvetően az eurozóna tagországait érintő egyezményhez. Mindenesetre, a Paktum valós jelentőségéhez képest a döntési folyamatot sűrű köd veszi körül egész Európában és Magyarországon is.

*Ez a cikkünk szlovákul is megjelent, testvérlapunkban, a JeToTak-Le Monde diplomatique-ban.

A budapesti baloldali és liberális értelmiségiek, egyetemisták tüntetési naptárában sűrűsödnek a bejegyzések, december második felétől úgyszólván minden hétre esik legalább egy, a sajtószabadság megvédését célzó tüntetés, de már jövő hétre, január 27-re is elő lehet jegyezni a következőt. A tüntetések nem túl nagyok – a január 14-én este tartott a kivétel, azon mintegy tízezren vettek részt. A szervezők köre sokrétű, van olyan demonstráció, amelyet az ellenzéki MSZP, illetve a hozzá köthető szervezetek kezdeményeztek, másokat a különböző liberális csoportok, megint mások – éppen a legnagyobb hatásúak – pedig civil szervezetek nevéhez köthetők. A rendszeres résztvevők találkozhatnak ismerősökkel, más „törzstüntetőkkel”, a szervezők sokszínűségének köszönhetően azonban a megszólítottak köre is változatos.

Az egyszerű halandó általában nem henceg a túlságosan is hízelgő dicséretekkel. A Le Monde című újság persze kivétel. Vargas Llosa irodalmi Nobel-díja jó lehetőséget adott a délutáni napilapnak, hogy ugyanolyan látványosan, mint amilyen váratlanul visszatérjen a 90-es évekbeli ideológiai pálfordulásra. Arra a liberális fordulatra, amelyet az elemzések[1] minduntalan szóvá tesznek, de amelyet a lap vezetése mindig is tagadott.

Ha hihetünk a Franciaország szinte összes magánklinikáját tömörítő Magánkórházi Szövetség (Fédération de l’hospitalisation privée – FHP) reklámkampányának, a kórházi ápolás az állami kórházakban 27 százalékkal kerül többe, mint a piaci alapon működő klinikákon. Ha a betegek a magánklinikán – nem pedig a kórházban – műttetik meg magukat, a társadalombiztosítás 15 milliárd eurót takarít meg. Az FHP következtetése: itt lenne az ideje, hogy sürgősen bevezessék „az egységes tarifát”.

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

A nagy blöff: a szerencsejáték privatizálása és liberalizásása Franciaországban

Eddig is rengeteg féllegális szerencsejátékot találhattunk az interneten. Már csak hírüket kell kelteni más csatornákon, hogy megbecsült és szépen jövedelmező iparág legyen a fogadásokból. Franciaországban ez az áttörés megtörtént. A sportesemények és egyéb szórakoztató műsorok közvetítői győztek és elfogadtatták álláspontjukat: mindenféle nyereményjátékok szórakoztatnak majd minket éjjel és nappal, és az állam nem részesedik az üzletből.

Érdekes, hogy Magyarország is szinte azonos időben vágott bele ebbe a szélhámos üzletágba. Nálunk Havas Henrik reklámozza, szinte mindenütt.

Kisebb állam, a közkiadások lefaragása, a bürokrácia működési költségeinek csökkentése – ezek a New Public Managementnek (NPM) nevezett irányzat hívószavai, melyek az 1980-as évek elejétől többé-kevésbé meghatározták a nyugati országok által véghezvitt „reformokat”.