A lehető legjobbkor jelenik meg a spanyol nyelvű országokban az új irodalmi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa[1] legújabb regénye november 3-án. Címe: El sueño del celta (A kelta álma). Hőse: Roger Casement, kivételes történelmi személyiség. Afrikába akkreditált brit konzulként elsőnek - már 1908-ban - szót emelt II. Leopold belga király kegyetlen, sőt gyilkos – 10 millió áldozatot követelő - gyarmati politikája ellen Kongóban, ebben a hatalmas országban, amelyet lakosaival együtt a király személyes – tárgyi – tulajdonként kezelt. Egy másik tanulmányban Casement a perui indiánok elviselhetetlen nyomorára hívja fel a figyelmet.

Az egyszerű halandó általában nem henceg a túlságosan is hízelgő dicséretekkel. A Le Monde című újság persze kivétel. Vargas Llosa irodalmi Nobel-díja jó lehetőséget adott a délutáni napilapnak, hogy ugyanolyan látványosan, mint amilyen váratlanul visszatérjen a 90-es évekbeli ideológiai pálfordulásra. Arra a liberális fordulatra, amelyet az elemzések[1] minduntalan szóvá tesznek, de amelyet a lap vezetése mindig is tagadott.

Csúfak, szutykosak... és gonoszak: a hardrockereknek joggal pokoli a híre. Ők aztán nem fogják elfogadottá tenni a rockzenét kulturális körökben, az egyszer szent. Becsületükre legyen mondva: nyíltan vállalják rossz ízlésüket, rosszindulatukat és azt, hogy nem akarnak tetszeni annak a társadalomnak, amely nem nyerte el az ő tetszésüket.

A kortárs képzőművészet forradalmi újító! Azok tehát, akiknek nem tetszik, reakciósak, legfeljebb még nem tudnak róla. Ilyesféle jelzőkkel szokták illetni mindazokat, akik a kortárs művészet egyes alkotásainak láttán kételkedni merészelnek. Az ember pedig inkább elhallgatja kritikai megjegyzéseit, nehogy populizmussal, butasággal vagy éppen hozzá nem értéssel vádolják. „Vagy reakciós, vagy forradalmár.” „Vagy modern, vagy az akadémizmus híve.” – Az effajta címkézés garantáltan elejét veszi minden vitának, még mielőtt az kibontakozhatna.

Jacques Ranciére, francia filozófus, Az érzékelhető felosztása, esztétika és politika című kötetének magyar kiadása alkalmából április 27-én, kedden 18 órai kezdettel a Műcsarnokban tart előadást.

A budapesti látogatás lehetőségét megragadva a Magyar Dipló interjút készített Jacques Ranciére-el, amit olvasóinknak ajánlunk.

Camille Pissarrót (1830-1903.) mint az impresszionizmus egyik alakját tartjuk számon, azét a művészeti irányzatét, amelyet a korabeli közönség nem értett meg. Arra a Pissarróra emlékezünk, aki munkáiban a fényt és a pillanat szépségét ünnepelte, s közben nagyon is tudatosan feledkezünk el a festő politikai elkötelezettségéről, amely azonban a most újra kiadott Társadalmi gazságok című sorozatában egyértelműen megmutatkozik: tökéletesen jeleníti meg „a nép egyszerű fiainak” világát, akik állítólag túl érzéketlenek ahhoz, hogy megértsék és értékeljék műveit.

(A sokrarcú Renan)

Ernest Renan (1823–1892) elitista arisztokratizmusa fontos szerepet játszott mind a francia, mind az európai kultúra elvilágiasodásában. E nagy író és moralista műveit még ma is élvezettel forgatják, egyes írásai pedig – amiként azok is, amelyeket Shlomo Sand « A nemzetről meg a judaizmusról » (De la nation et du judaïsme chez Renan) címen nemrég adott ki újra Párizsban – máig megkerülhetetlen referenciái a közéleti vitáknak.