A szerző (a Mémoires des luttes írója) a TIT Kossuth Klub, a Francia Intézet és a Magyar Dipló szervezésében Magyarországon járt és Kubáról tartott előadást március 7-én, mint arról már tájékoztattuk olvasóinkat. A néhány napi magyarországi tartózkodás után elemzi Orbán Viktor politikáját és három fontos kérdést emelt ki a magyar politikus eddigi tevékenységéből: szembeszáll az Európai Unióval, megszorításokat vezetett be és megszüntette a progresszív személyi jövedelemadót.

Christophe Ventura (CV): Orbán Viktor erősen vitatott személyiség. Franciaországban és Európában a médiatörvény megváltoztatásának a tervét a szólásszabadság és a demokrácia elleni támadásnak tekintik. Az Európai Parlament követeli a magyar Országgyűlés által március 7-én elfogadott törvény felfüggesztését. Mit tartalmaz ez a szöveg, és mik a kormány valós szándékai?

Kelet-Európában masszívan megjelent a szélsőjobb, de sok kérdésben teljesen különbözik nyugati elvbarátaitól: megnyilvánulásaikban élesen megjelenik e régió történelmi hagyománya.

Testvérlapunk, a szlovák JeToTak-Le Monde diplomatique szerkesztőségi cikke a kettős állampolgárságról.

A szlovák–magyar kettős állampolgárság kérdését már rég a szlovákoknak kellett volna felvetni. Akkor ők jelölhették volna ki a tárgyalások paramétereit és főképp határait.

A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Ismét a magánnyugdíjpénztárakról

Kun János levelet írt a Le Monde Diplomatique internetes magyar kiadásának melyben reagál a Figyelőben írt cikkemre, illetve arra, hogy a szerkesztőség levelének egy részletét nem közölte.

Örülök, hogy Vértes András válaszolt a Figyelőben megjelent cikkével kapcsolatos írásomra, s beavat a cikkében bemutatott számítások módszertanába. Az általa követett módszer ugyan egy minden bizonnyal alapos matematikai tudást igénylő számítási gyakorlat, nem alkalmas a cikkben megfogalmazott következtetések levonására, melyek szerint a magán-nyugdíjpénztárak elsorvasztása „… belátható időn belül nehéz helyzetbe fogja hozni az állami nyugdíjrendszert”, „… a tb-nyugdíjrendszer csak akkor fenntartható, ha a 2031 és 2070 között keletkező 12 ezer milliárd forintos (évente a GDP 1,2 százalékát kitevő) lyukat valamivel befoltozzák”, vagy hogy „… a kényszerű nyugdíjjárulék-emelés megközelítheti a 10 százalékpontot”.

A II. világháború utáni Európában gyakran kerültek kormányra baloldali pártok. Annak idején az ő tevékeny közreműködésükkel alakultak ki a nagy szociális ellátó rendszerek, így például a nyugdíj, az ingyenes és általános egészségügyi ellátás, az ingyenes közép- és felsőfokú oktatás, valamint a szociális segítő rendszerek: az anyaság, a rokkantság, a munkanélküliség vagy más hasonlóan nehéz élethelyzetek esetére.

A baloldali vezetők kormányzás közben tanultak meg nemet mondani különböző alulról jövő elvárásokra, miközben az ország érdekére hivatkoztak, a költségvetés egyensúlyára, a vállalatok nyereségére vagy a jövőbeni fejlődésre – csakhogy a leggyakrabb érveket idézzük.

Ma viszont, több évtizedes kormányzás után, a gazdasági világválság közepén ott tartunk, hogy a szocialista vezetők legfeljebb jótékonysági hajlamukkal és személyes érzékenységükkel válaszolnak az általános elszegényedésre, és egy nagyon távoli és bizonytalan jövő nevében - Magyarországon is, de másutt is - a jóléti állam módszeres lebontásának és felszámolásának állnak az élére.

A Népszava újságírói ezt a szokatlan helyzetet képviselik, amikor az IMF követeléseit, a kötelező magánnyugdíjpénztárak létével megvalósult pénzügyes fosztogatást, sőt az Operabált védik a jobboldal „támadásai” ellen.

De szemben állni a jobboldal egyik szárnyával még korántsem jelenti, hogy baloldaliak vagyunk.

A valós demokrácia, az általános jólét, a szolidaritás és a szociális ellátó rendszerek védelme nélkül ugyanis nincs baloldaliság.

Ezért nem jár a Népszavás újságíróknak a baloldali jelző.

*Ez a cikkünk szlovákul is megjelent, testvérlapunkban, a JeToTak-Le Monde diplomatique-ban.

A budapesti baloldali és liberális értelmiségiek, egyetemisták tüntetési naptárában sűrűsödnek a bejegyzések, december második felétől úgyszólván minden hétre esik legalább egy, a sajtószabadság megvédését célzó tüntetés, de már jövő hétre, január 27-re is elő lehet jegyezni a következőt. A tüntetések nem túl nagyok – a január 14-én este tartott a kivétel, azon mintegy tízezren vettek részt. A szervezők köre sokrétű, van olyan demonstráció, amelyet az ellenzéki MSZP, illetve a hozzá köthető szervezetek kezdeményeztek, másokat a különböző liberális csoportok, megint mások – éppen a legnagyobb hatásúak – pedig civil szervezetek nevéhez köthetők. A rendszeres résztvevők találkozhatnak ismerősökkel, más „törzstüntetőkkel”, a szervezők sokszínűségének köszönhetően azonban a megszólítottak köre is változatos.

„Garantáljuk a sajtóorbánumok szabadságát!”

Azt, hogy a társadalmi valóság objektíve adott és egyféle lenne, manapság már nem sokan képzelik. Mint ahogyan azt sem, hogy bármit valóságnak nevezhetünk, amit szubjektíve valóságként gondolunk el vagy élünk meg. A kettő között található az a – roppant szerteágazó – szféra, amely a szociológia (és a tudásszociológia) vizsgálati területét képezi.

A november elején tartott „Hogyan lettünk szegények” című konferencián ismerkedtünk meg a Le Monde diplomatique szlovák kiadásának, a JeToTak internetes lap munkatársaival, és úgy döntöttünk, hogy rendszeresen közlünk tőlük cikkeket. Elsőként a még májusban megjelent „Jó szó a magyarokhoz” című cikket választottuk, hiszen közvetlenül szólít meg minket és kér fel határon átívelő együttműködésre saját soviniszta honfitársaink lármája ellen. Ne maradjunk elszigeteltek, nem vagyunk egyedül. Kezet rá!

Évszázadokon át időről időre felmerült a Duna mentén élő népek szövetsége. Általában valakik ellen szorgalmazták a szövetkezést, ami – az érdekek gyakori változása miatt – eleve nem lehetett volna tartós.

Szeptember 13-án a T. Házban Orbán Viktor miniszterelnök először beszélt a magánnyugdíjpénztárakról. Nem saját kezdeményezéséből, hanem Vona Gábor jobbik-frakcióvezető felvetésére reagálva. Vona államosításukat javasolta, mely ugyan csak egyszeri bevételt jelentene, de az jelen helyzetben „az országot megmenthetné a megszorításoktól, és megmenthetné akár a devizahiteleseket is”. Beállítása szerint ez egy lakmuszpapír, mely megmutatja, hogy a miniszterelnöknek és kormányának „mi a fontosabb, a magánnyugdíjpénztárak mögött álló lobbi, vagy a devizahitelektől és az ország jelenlegi gazdasági helyzetétől szenvedő családok.”

Orbán a provokációt hallatlanná tette, de nem zárkózott el. A magánnyugdíjpénztárak, illetve a nyugdíjrendszer jövője „komoly kérdés”, „fontos ügy”, a nyugdíjrendszer „nagyon komoly feszültségektől terhes”, a magánnyugdíjpénztárak rendszere pedig „faramuci” – válaszolta. Mindez veszélyt jelent a nyugdíjasokra, amitől azok megvédendők. (Itt bukkan fel első ízben a kormányzati PR bő hónap múlva beüzemelt kulcsfogalma: a nyugdíjvédelem.) Mert „Ha nem teszünk meg minden lépést annak érdekében, hogy megvédjük a nyugdíjasokat, akkor itt komoly gondjaink lehetnek”.

(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.)  - I. rész

Álomország miniszterelnöke

Károlyi Mihályra temérdek mocskot szórt az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer. A Horthy-korszak „igazságszolgáltatása”– egy koncepciós pert törvényes eljárásnak álcázva – hazaárulónak bélyegezte, az igazi felelősök helyett Károlyi Mihályon állt bosszút. (Lám, Rákosiék nem találtak ki semmit. Törvénytelen perek már az őket megelőző rendszerben is léteztek. Haladó hagyomány volt ez nálunk.) Mivel a rendszerváltással 1990-ben hatalomra került „nemzeti- keresztény-konzervatív” koalíció rövid, megtévesztő szünet után nagy ívben visszakanyarodott a múlt század harmincas éveinek szellemiségéhez, újra divatba jött az őszirózsás forradalom miniszterelnökét szidalmazni.

Szélsőséges hangok mellett mértéktartó konzervatívok is – a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva – arról értekeznek, hogy Károlyi Mihály vesztegette el Nagy-Magyarországot. A hazát. Azt az országot, amely Károlyi hivatalba lépése napján már nem is létezett. Csak eleink akkor még nem tudták, a Károlyit szidalmazók máig nem vették észre. A 2010-es „forradalom” diadalmas gyermekei szobrának eltávolítását követelik.

(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.)

A KÜLÖNBÉKE

Olyan előzmények után kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, hogy egy évvel korábban, 1917 végén álomvilágban élő meggondolatlan elődei (miniszterelnök Wekerle Sándor) és tétova uralkodója (IV. Károly) közösen elutasították az antant különbékére vonatkozó – az adott helyzetben számunkra nagyon kedvező – ajánlatát. Ez nem ábránd volt, Smuts tábornok és gróf Mennsdorf, a Monarchia egykori londoni nagykövete tárgyalásait Jeszenszky Géza történész mellett Bryan Cartledge is megerősíti. (Jeszenszky Géza: Trianon, az európai tragédia. Magyar Szemle, 2005, 5-6. szám. Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével. 2009, 59.) Az ajánlat számunkra szó szerint az utolsó utáni pillanatban érkezett. Amikor még volt, lett volna lehetőség a károkat mérsékelni, mert az antant 1917 végén szerette volna leválasztani a Monarchiát Németországról. Az antant ajánlata így hangzott: ha a Monarchia azonnal különbékét köt és önkormányzatot ad a nemzetiségeinek, garantálják a határait. Ez felülírhatta volna a cseheknek, románoknak tett korábbi antant-ígéreteket. Sajnálatos, hogy sem IV. Károly császár-király, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor, sem a vezérkar, sőt a magyar képviselőház sem volt tudatában annak, hogy a Monarchia, benne a Magyar Királyság az összeomlás küszöbén áll. A „magyari urak” nem vették észre, hogy a felbomlásnál minden más megoldás, még egy szövetségi állam is jobb. Nem ismerték fel, hogy mentőövet kaptak, mert a szövetségi állam az egyetlen lehetőség a Magyar Királyság megmentésére. Az már a sajátos magyar lelkivilág jellemzője, hogy az egykori rendi hatalom késői hívei máig lázasan keresik a bűnbakokat. Akikre rá lehet kenni Trianont. Károlyi Mihály az egyik kedvenc bűnbakjuk. (A másik a „zsidó Kun Béla”.) Az antant kezdeményezése – amelyet titkolt örömmel, ám kellő alázattal azonnal el kellett volna fogadni – nem járt sikerrel. A gőg, a legendás magyar felsőbbrendűség mítosza – mint korábban már annyiszor – ezúttal is legyűrte a józan ész parancsát.

A toxikus vörösiszapról a legtöbb hazánkfia valószínűleg életében először október 4-én hallott. Nem így a környezetvédelmi szakmában járatosak. Hazánkban a képződő toxikus hulladékok közül mennyiségben messze kiemelkedik a vörösiszap. A Levegő Munkacsoport már 2003 óta kongatta a vészharangot a kormánytagoknak, kormánytisztviselőknek eljutatott anyagaiban. A zöld szervezet szerint halaszthatatlan a hazánkban évtizedek alatt felhalmozott, akkoriban 30 millió tonnára becsült vörösiszap semlegesítése és a tárolók rekultivációja. Az országban 4 tározóban tartják a töménytelen mennyiségű mérgező iszapot, mely településeket, például Mosonmagyaróvárt és a Dunát veszélyezteti. Katasztrófa nélkül is a levegőbe kerülhet a kiszáradt iszap maró pora, melyet a szél a településekre vihet, illetve a tárolókból a talajba jutva a vízbázisokat is veszélyezteti. A Levegő Munkacsoport az elmúlt hét évben nem kapott semmilyen választ felvetéseire.