Akár kirekesztett, akár elnyomott vagy alárendelt csoportról esik is szó, az identitás, a nemzeti hovatartozás érzése mindenképpen erős érzelmeket vált ki valamennyijükben –, ezeknek az érzelmeknek azonban két ellentmondó jelentésük van. A válság és talajvesztés időszakában a szolidaritás érzése és a közös emlékek ereje ezeket a csoportokat, jobban, erősebben képes összekovácsolni, mint a hagyományos politikai megmozdulások és szervezetek. Ezek a kisebbségi csoportok megpróbálnak olyan erőforrásokhoz hozzájutni, amelyeket addig megtagadtak tőlük -, erre jó példa az iraki kurdok esete. Az éremnek azonban két oldala van: Belgiumban például komoly széthúzó erők jöttek létre, s eközben a társadalom nagy kérdései a nemzeti hovatartozás problémája köré egyszerűsödnek le. Ez konkrétan azt eredményezi, hogy az addig létező olyan kategóriák, mint a társadalmi osztályok az emberek tudatában eltűnnek vagy legalábbis hátrébb szorulnak, helyettük pedig – nemzetiségi alapon - az elnyomott csoportok között is kialakul a verseny, a konkurencia. Amint azt az indiánok is megtapasztalhatták Amerika „felfedezése” nyomán: az áldozatok közötti viszony sem válik magától és azonnal barátságossá és szolidárissá.