Az elmúlt hónapok arab lázadásai különféle demokratikus folyamatokat indítottak el, és ezzel a térség politikai, diplomáciai és ideológiai helyzetét alapvetően változtatták meg. Félő volt, hogy a Kadhafi által elrendelt erőszak ez a folyamatot megakasztja. A Nyugat által, az ENSZ felhatalmazásával indított háború következményei egyelőre beláthatatlanok.

Gyanús összjáték az atomenergia érdekében

Lehet, hogy sosem ismerhetjük meg a katonai és polgári atomprogramok egészségügyi következményeit? Pedig már több mint ötven éve, hogy a katonai atomkísérletek és a polgári atomerőművek különböző balesetei miatt a vizekben, a levegőben és a talajban is egyre csak növekszik a mérgező radioaktív elemek koncentrációja. Eközben a sugárzás következtében kialakult betegségekről szóló tanulmányokat rejtegetik a nyilvánosság elől, és ez ellen a WHO (World Health Organisation, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete), mint a témában legilletékesebb nemzetközi szervezet sem lép fel.

Mi lenne, ha eltűnne az Északi-sark? Jól néznénk ki! Régi jó ismerősünk, annyi mindent éltünk át együtt. Már iskoláskorunkban is élvezettel számítgattuk és rajzoltuk meg körzővel, vonalzóval a helyét. Ha végre megvolt, jöhetett a Rák- és a Baktérítő, az Egyenlítő; a szélrózsa és az égtájak. A kozmosz mértani elemei segítettek eligazodni a földrajz aggasztó világában. A világ tengelye, a sarkok a maguk elvontságában is meghatározták magát a földgolyót, és olyan szilárd eleganciát adtak neki, mint a tógának a ráncait rögzítő díszítő melltű.

A koppenhágai csúcsot már Singapore-ban a kukába dobták. Ez így bicska-nyitogatóan cinikus felütés, a legrosszabb zsurnalizmus. De sajnos a valóság még cinikusabb. Néhány héttel a több éve tervezett és előkészített koppenhágai klímakonferencia előtt az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) vezetői singapore-i találkozójukon bejelentették, túlságosnak rövidnek találják az időt ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen az üvegházhatású gázok kibocsátására a dán fővárosban. Három hét kevés egy jogilag is kötelező megállapodás előkészítéséhez, érveltek a kínai és amerikai vezetők, mintha csak Singapore-ba érkezve a szállodájukban értesültek volna arról, hogy 2009 végén Koppenhágában dönteni kellene a hamarosan lejáró kiotói protokollt felváltó új klímavédelmi megállapodásról. Pedig már a 2007-es, Baliban megrendezett konferencián lefektették azt a forgatókönyvet, amely politikai egyeztetések és tudományos értékelések sorozatán keresztül logikusan vezetett volna el a koppenhágai megállapodásig.

Amikor 1989. november 20-án New Yorkban az ENSZ Közgyűlés egyhangúlag elfogadta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, melynek kidolgozása tíz  – rendkívül bonyolult tágyalássorozattal megtűzdelt – évet vett igénybe, a gyermekek helyzete világszerte igencsak aggasztó volt. Az egyezmény megkötését megelőző két évtizedben – a ’60-as évek végétől ’80-as évek végéig – nagy léptekkel haladt előre a gyermekek ügye – ekkor azonban, a ’80-as évek végére, a helyzet nyugtalanítóan megromlott. „Megfeneklett a haladás” – hívta fel ekkoriban a világ figyelmét James Grant, az ENSZ Gyermekvédelmi Alapjának (UNICEF) akkori főigazgatója.