Bécsben, az osztrák fővárosban, a Duna, egy autópálya-csomópont és egy magasvasút által közrefogott ultramodern városi környezetben székel a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ). A szögesdróttal körbevett, 4 500 irodahelyiségből álló monumentális épületegyüttes szívében, a kőlapokkal borított sivár előterű ENSZ-irodaház a házigazdája a nukleáris biztonságról rendezett konferenciának, amelyet a 2011. márciusi fukusimai katasztrófa után rendeztek meg. Az épület előtt diplomáciai rendszámmal ellátott autók parkolnak, és a bejáratokon csoportokba verődött hivatalosságok tódulnak be, hogy pillanatokon belül diszkréten elnyeljék őket az alsó szintre lesikló mozgólépcsők.

Van egy ország,

ahol álmomban jártam:

Magyarország,

ahol az arcodban láttam

a magam arcát.

Ez az ország, ahol mindent privatizáltak. Az Izotóp Intézetet is. Az Országos Atomenergia Bizottság által 1959-ben alapított, később a Magyar Tudományos Akadémiához került Izotóp Intézet 1964-től radioaktív izotópokat is gyárt. Azóta, radioizotóp alkalmazásokkal kapcsolatos kutató, fejlesztő és gyártó központtá vált. 1993-ban privatizálták. Az intézetből Kft lett.

India nyugati partvidékén, a Szahjadri-hegység eldugott falvaiban a francia nukleáris vállalat, az Areva neve bekerült a köztudatba, akárcsak az EPR (Európai Nyomottvizes Reaktor), és velük a sugárzás, a plutónium vagy a radioaktív hulladék. A Mumbaitól mintegy 400 km-re délre fekvő Dzsaitapur környéki, kápráztatóan szép kis falvak a biodiverzitás szempontjából a Föld tíz legfontosabb úgynevezett forró pontja közé tartoznak[1]. Az Areva itt szeretne hat, egyenként 1650 MW-os atomerőművet építeni.

A csernobili katasztrófa huszonötödik évfordulójáról a fukusimai atomerőmű balesetének árnyékában emlékeztünk meg. Idén tízezrek tüntettek világszerte és követelték a nukleáris energiáról való lemondást. Érdekes módon egyetlen lényeges esemény nem zajlott ezen a napon Fehéroroszországban, abban az országban, amely pedig a leginkább megszenvedte az Ukrajnában történt atomrobbanás következményeit, az onnan származó radioaktív sugárzás hatásait.

A hagyományos Japán a természeti jelenségeket, így az aszályt, a járványokat a vulkánkitöréseket vagy a csillaghullást, de még az idegenek érkezését is az országot vezető elit hanyagsága következményének tekinti. A társadalmi rend a természet mintájára épült, azt próbálta lemásolni. Ezért minden felfordulást, változást figyelmeztetésként értelmeztek, mint még súlyosabb katasztrófák előfutárát, sőt az éppen uralkodó rendszer bukásának bejelentését. „Amikor a vezetők rosszak, a természeti katasztrófák be fognak következni” – adja meg a fatalista magyarázatot egy öreg tokiói, amint azt a március 20-i New York Times idézi. Ősi politikai bölcsesség jelenik meg ebben a megjegyzésben.

A Japánt sújtó földrengés és szökőár a több ezer áldozat mellett további következménnyel is járt: az érintett területen jelentős atomerőművi kapacitás található. Ezek az üzemek bizonyos mértékig biztosítva vannak hasonló katasztrófák esetére, azonban a jelek szerint a mostani katasztrófa mértéke meghaladta azt, amire a tervezéskor számítottak. A veszélyt a víz túlhevüléséből és kémiai bomlásából képződő hidrogén robbanása jelenti, tehát nem nukleáris robbanásról van szó. Mivel azonban az erőmű nukleáris fűtőanyagot használ, a megsérült épületekből radioaktívan sugárzó anyagok kerülnek a környezetbe, ahogyan ez a csernobili reaktor baleseténél is történt. Ezek szennyezhetik a termőföldet, mezőgazdasági termékeket, más épületeket, ezért egy adott körzetből a lakosságot ki kell telepíteni és onnan származó élelmiszereket nem szabad fogyasztani. Kérdés az is, hogy a radioaktív szennyezés mekkora területet fog végül érinteni.

A csernobili katasztrófa egészségügyi és ökológiai következményeit gondosan eltitkolták a lakosság elől – a nagyhatalmak vezetői egyébként is több mint ötven éve tájékoztatják félre a lakosságot a katonai és a civil nukleáris ipar védelmében.[i] Ezt a – nyugodtan nevezhetjük így – stratégiát a nukleáris intézmények érdekképviselete, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA, International Atomic Energy Agency) koordinálja, és ez a szervezet terjeszt áltudományos információkat a radioaktív szennyezés hatásáról is.[ii] A két intézmény közötti 1959-es megállapodás értelmében sajnos a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) is része ennek a módszeres titkolózásnak. Ez a megállapodás ugyanis megtiltja a WHO-nak, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség engedélye nélkül tájékoztassa a lakosságot az ionizáló sugárzás emberekre gyakorolt hatásáról.

Gyanús összjáték az atomenergia érdekében

Lehet, hogy sosem ismerhetjük meg a katonai és polgári atomprogramok egészségügyi következményeit? Pedig már több mint ötven éve, hogy a katonai atomkísérletek és a polgári atomerőművek különböző balesetei miatt a vizekben, a levegőben és a talajban is egyre csak növekszik a mérgező radioaktív elemek koncentrációja. Eközben a sugárzás következtében kialakult betegségekről szóló tanulmányokat rejtegetik a nyilvánosság elől, és ez ellen a WHO (World Health Organisation, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete), mint a témában legilletékesebb nemzetközi szervezet sem lép fel.

Miért is puha az erőmű orra? Mert nem mondott igazat és rajtakapták? A Paksi Atomerőmű 4,2 milliárd forintot költ évente a jó hírére, és néha egész oldalas cikkekben publikálja álláspontját. A paksi erőmű állami tulajdon, tehát mindannyiunk pénzéből teszi ezt. Az ellentábor, ha van ilyen, nem kap a 4,2 milliárdból, és véleményét kerüli a nyomdafesték. Ők nem hirdetnek, nem szponzorálnak, ritkán publikálnak.

A fukusimai erőmű balesete újból rávilágít modern korunk egyik legfontosabb kérdésére: mennyit vagyunk hajlandók áldozni saját biztonságunkra?