A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Ismét a magánnyugdíjpénztárakról

Kun János levelet írt a Le Monde Diplomatique internetes magyar kiadásának melyben reagál a Figyelőben írt cikkemre, illetve arra, hogy a szerkesztőség levelének egy részletét nem közölte.

Példátlan kampányt indított a pénzügyes lobbi a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetése ellen. A kampány azért példa nélküli, mivel jó nevű és eddig megbízható lapok is elfogult, félreinformáló cikkek sorát tették közzé, és ezzel próbálják maguk mellé állítani a közvéleményt. Elhallgatják, hogy egy hosszú távú, ellenőrizhetetlen ígéret – a pénztártagok a saját befizetéseik befektetéseiből nagyobb nyugdíjat kapnak majd, mint az állami elosztó-kirovó rendszerből kapnának – ellenében a kötelező pénztárak jelene és valóságos hatása a költségvetési hiány és az államadósság szisztematikus növelése. Példátlan a kampány azért is, mivel arra épít, hogy a kormány lejáratásának olyan lelkes hívei vannak, akik elnézik, ha olyan témában szólítják meg őket, amely csak félretájékoztatás árán védhető. A pénzügyes lobbin kívül nincs más csoport, amelynek előnyös lenne a kötelező pénztárak fennmaradása. A kampány azért is példátlan, mert látszik, hogy a témát napirenden kívánják tartani azzal számolva, hogy egy ígérettel nem lehet vitába szállni. Pedig a pénzügyi kérdéseknek nem szabadna „lila ködbe” veszni, elvárható, hogy mind többen átlássák és megértsék őket, hiszen a sorozatos buborékok és pénzválságok egyik oka a pénzügyi szektor túlburjánzása. Ne áltassuk magunkat: a kötelező pénztárak ennek a káros rendszernek a szüleményei.

Kun János már 2006-ban egyértelműen a kötelező pénztárak megszüntetése mellett foglalt állást, de az akkori kormány az észérvek ellenére sem volt hajlandó a pénzügyi lobbi érdeke ellen tenni. Kár!

Szeptember 13-án a T. Házban Orbán Viktor miniszterelnök először beszélt a magánnyugdíjpénztárakról. Nem saját kezdeményezéséből, hanem Vona Gábor jobbik-frakcióvezető felvetésére reagálva. Vona államosításukat javasolta, mely ugyan csak egyszeri bevételt jelentene, de az jelen helyzetben „az országot megmenthetné a megszorításoktól, és megmenthetné akár a devizahiteleseket is”. Beállítása szerint ez egy lakmuszpapír, mely megmutatja, hogy a miniszterelnöknek és kormányának „mi a fontosabb, a magánnyugdíjpénztárak mögött álló lobbi, vagy a devizahitelektől és az ország jelenlegi gazdasági helyzetétől szenvedő családok.”

Orbán a provokációt hallatlanná tette, de nem zárkózott el. A magánnyugdíjpénztárak, illetve a nyugdíjrendszer jövője „komoly kérdés”, „fontos ügy”, a nyugdíjrendszer „nagyon komoly feszültségektől terhes”, a magánnyugdíjpénztárak rendszere pedig „faramuci” – válaszolta. Mindez veszélyt jelent a nyugdíjasokra, amitől azok megvédendők. (Itt bukkan fel első ízben a kormányzati PR bő hónap múlva beüzemelt kulcsfogalma: a nyugdíjvédelem.) Mert „Ha nem teszünk meg minden lépést annak érdekében, hogy megvédjük a nyugdíjasokat, akkor itt komoly gondjaink lehetnek”.

Április 20-án még a kínai befektetők és a brit nyugdíjasok sem gyanították, hogy a louisianai katasztrófa következtében kialakult olajfolt nagyon gyorsan „eléri” őket.

A kelet-európai országokban (Csehország és Szlovénia kivételével) a rendszerváltás után a Világbank „javaslatai” alapján hozták létre a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, ami együtt jár azzal, hogy az állami költségvetésnek az ide fizetett összeggel évente pótolnia kell az állami TB-kassza hiányát. Ez speciális helyzetet teremt, hiszen nem csak az általános nyugdíjcsökkentés kelt társadalmi feszültséget, de évről évre növekszik az államadósság is a kötelező magánnyugdíjpénztárak megléte miatt. A két probléma pedig rendszeresen összemosódik.

Természetesen vannak a rendszernek kedvezményezettjei is: nem mások, mint a rendszert működtető biztosítótársaságok és nagybankok, az alapok kezelői és általában a felduzzasztott pénzügyi szektor, illetve a szektor kiemelkedő jövedelmű vezetői. A pénzügyi lobbi egyelőre Magyarországon is erősebb, mint minden más ésszerű megfontolás, pedig az államadósság már most is 9%-al magasabb, mintha a kötelező magánnyugdíjpénztárak nélkül élnénk az életünket.

A neoliberalizmus 20-25 éve alatt minden európai jóléti államban (nyugaton és keleten is, ahol a jóléti állam úgymond idő előtt jött létre) szisztematikusan csökkentették a nyugdíjakat, és ennek jegyében alakították át a nyugdíjrendszereket. Bár az egyes országokban különböző rendszerek alakultak ki, ma is mindenütt folyamatosan törekednek a nyugdíjrendszerek további megnyirbálására. Ezt példázza a francia rendszer leépítésének koncepciójával szemben megfogalmazódott Harribey-elemzés is.