A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Íme, a teljes levél, kiemelve azt a bekezdést, amit a szerkesztő nem tartott közlésre érdemesnek.

„Vértes András a magánnyugdíjvagyonnak a nyugdíjrendszer átalakulása utáni felhasználási lehetőségeit elemző írásában (Pluszok és mínuszok - Figyelő 2011/10. szám) arra a következtetésre jut, hogy ha az állam elkölti a szóban forgó vagyont és a következő évek többlet járulékbevételeit, akkor a rendszer húsz éven belül ismét finanszírozhatatlanná válhat, és akár 10 százalékpontos járulékemelés is jöhet.

E következtetések megalapozottsága azonban erősen kétséges. Az egyik grafikon szerint 2051 és 2060 között a magánnyugdíjpénztárak megszűntetése miatt a TB többletbevétele csupán 40 milliárd Ft, amiből arra lehet következtetni, hogy a szerző nem vette figyelembe, hogy ezentúl a munkába állók teljes járuléka a tb-be kerül.

A szerző rosszallóan jegyzi meg, hogy „a 360 milliárd Ft ez évi járuléktöbbletet a büdzsé elkölti.” Az igazság azonban az, hogy a magánnyugdíjpénztárakba korábban átirányított járulékot a büdzsé – pontosabban a tb - minden évben elköltötte, a költségvetéstől támogatásként megkapta, ez szükséges volt a nyugdíjak kifizetéséhez. Ezt akkor lehetett volna megspórolni, ha a folyósított nyugdíjakat a rendszer bevezetésekor, 1998-ban, csökkentették volna, és attól kezdve valamennyi nyugdíjba vonulónak alacsonyabb nyugdíjat állapítottak volna meg.

Vértes figyelembe veszi, hogy a nyugdíjpénztári vagyon államadósság csökkentésre fordított része csökkenti az állami adósságterheket, azt azonban nem, hogy a pénztárak miatti államadósság a rendszer fennmaradása esetén tovább növekedett volna, s a rendszer beéréséig, - vagyis amíg valamennyi nyugdíjas nem lett volna magánnyugdíjpénztár-tag -  elérte volna a GDP 30-40 százalékát. Ennek adósságterhe többszöröse lenne a jelenleginek, az ország megítélésének romlásáról nem is beszélve.

Helyes a Figyelő gyakorlata, hogy a cikkek megértését grafikonok bemutatásával is segíti. A szerző tendenciózus számítási módszerének megértését nagyban segítette volna, ha közöltek volna egy grafikont, amely bemutatja, hogy Vértes Andrásnak az Aranykor Nyugdíjpénztár igazgatótanácsi tagságából származó jövedelmére milyen hatással van a magán-nyugdíjpénztári rendszer összeomlasztása.

Abban egyetértek a szerzővel, hogy nem helyes a pénztári vagyont folyó kiadásokra fordítani. Ez közgazdaságilag is vitatható: vagyonváltozásként, s nem folyó költségvetési bevételként kellene kezelni.”

Érteni vélem, hogy a szerkesztő miért hagyta ki az inkriminált bekezdést: egy patinás, s remélem, még fényes jövő előtt álló közgazdasági hetilap nem enged teret a személyeskedésnek. Azonban a levél megírásakor nem személyeskedni akartam. Ennek alátámasztására idézek Lorenzo Bini Smaghinak, az Európai Központi Bank Igazgatósága[1] tagjának 2010 májusában tartott, Etika, Piacok, Demokrácia című előadásából. (A teljes szöveg olvasható az Európai Központi Bank honlapján, a http://www.ecb.int/press/key/date/2010/html/sp100513.en.html címen.)

„Ritkán látni egy olyan lábjegyzetet, hogy X professzor - aki nyilvánvalóan nem tudományos igényű cikket írt, hanem olyant, amely arra szolgál, hogy a szakmabeli olvasók véleményét befolyásolja - valamilyen kapcsolatban van pénzügyi intézményekkel. …  Nagyon meg voltam lepve, hogy azokban a napokban, amikor éppen befejezéséhez közeledett a görög kiigazítási program kialakítása, cikkeket olvastam tiszteletre méltó professzoroktól, akik közül sokan befektetési bankok tanácsadói voltak, s véletlenül nagyon hasonló véleményük volt, mint a szóban forgó bankoknak, de a cikkekben nem volt semmiféle utalás a kapcsolatra. Nem kérem, hogy cenzúrázzák a véleményeket, de legalább legyen átláthatóság, és mutassák be az érdek-összefonódásokat, és akkor az olvasók képben lesznek.”

Vértes András cikkének felvezetőjében a Figyelő a szerzőt a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnökeként mutatja be, s még egy lábjegyzet sem szól arról, hogy a szerző egy nyugdíjpénztárban vezető tisztségviselő, tehát valószínűleg személy szerint ellenérdekelt abban, hogy a pénztárak megszűnjenek. Az olvasók tehát nem voltak képben. És nemcsak az olvasók! Az Alkotmánybíróság még nem döntött a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos beadványokról, s egy cikk az ország egyik vezető gazdaságkutató-intézete elnökének tollából az ő véleményüket is befolyásolhatja.

Persze elképzelhető, hogy Vértes András az Aranykor Nyugdíjpénztárban betöltött igazgatósági tagságáért – s korábban ugyanitt betöltött elnöki tisztségéért – nem kapott semmilyen díjazást, munkáját társadalmi munkában végezte. Remélem, így volt. Az átláthatóság azonban mindenképpen növelné a Figyelő, a szerző és a Gazdaságkutató Zrt. hitelességét.

Kun János

[1] A Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának megfelelő testület

A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Ismét a magánnyugdíjpénztárakról

Kun János levelet írt a Le Monde Diplomatique internetes magyar kiadásának melyben reagál a Figyelőben írt cikkemre, illetve arra, hogy a szerkesztőség levelének egy részletét nem közölte.

Példátlan kampányt indított a pénzügyes lobbi a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetése ellen. A kampány azért példa nélküli, mivel jó nevű és eddig megbízható lapok is elfogult, félreinformáló cikkek sorát tették közzé, és ezzel próbálják maguk mellé állítani a közvéleményt. Elhallgatják, hogy egy hosszú távú, ellenőrizhetetlen ígéret – a pénztártagok a saját befizetéseik befektetéseiből nagyobb nyugdíjat kapnak majd, mint az állami elosztó-kirovó rendszerből kapnának – ellenében a kötelező pénztárak jelene és valóságos hatása a költségvetési hiány és az államadósság szisztematikus növelése. Példátlan a kampány azért is, mivel arra épít, hogy a kormány lejáratásának olyan lelkes hívei vannak, akik elnézik, ha olyan témában szólítják meg őket, amely csak félretájékoztatás árán védhető. A pénzügyes lobbin kívül nincs más csoport, amelynek előnyös lenne a kötelező pénztárak fennmaradása. A kampány azért is példátlan, mert látszik, hogy a témát napirenden kívánják tartani azzal számolva, hogy egy ígérettel nem lehet vitába szállni. Pedig a pénzügyi kérdéseknek nem szabadna „lila ködbe” veszni, elvárható, hogy mind többen átlássák és megértsék őket, hiszen a sorozatos buborékok és pénzválságok egyik oka a pénzügyi szektor túlburjánzása. Ne áltassuk magunkat: a kötelező pénztárak ennek a káros rendszernek a szüleményei.

Kun János már 2006-ban egyértelműen a kötelező pénztárak megszüntetése mellett foglalt állást, de az akkori kormány az észérvek ellenére sem volt hajlandó a pénzügyi lobbi érdeke ellen tenni. Kár!

Szeptember 13-án a T. Házban Orbán Viktor miniszterelnök először beszélt a magánnyugdíjpénztárakról. Nem saját kezdeményezéséből, hanem Vona Gábor jobbik-frakcióvezető felvetésére reagálva. Vona államosításukat javasolta, mely ugyan csak egyszeri bevételt jelentene, de az jelen helyzetben „az országot megmenthetné a megszorításoktól, és megmenthetné akár a devizahiteleseket is”. Beállítása szerint ez egy lakmuszpapír, mely megmutatja, hogy a miniszterelnöknek és kormányának „mi a fontosabb, a magánnyugdíjpénztárak mögött álló lobbi, vagy a devizahitelektől és az ország jelenlegi gazdasági helyzetétől szenvedő családok.”

Orbán a provokációt hallatlanná tette, de nem zárkózott el. A magánnyugdíjpénztárak, illetve a nyugdíjrendszer jövője „komoly kérdés”, „fontos ügy”, a nyugdíjrendszer „nagyon komoly feszültségektől terhes”, a magánnyugdíjpénztárak rendszere pedig „faramuci” – válaszolta. Mindez veszélyt jelent a nyugdíjasokra, amitől azok megvédendők. (Itt bukkan fel első ízben a kormányzati PR bő hónap múlva beüzemelt kulcsfogalma: a nyugdíjvédelem.) Mert „Ha nem teszünk meg minden lépést annak érdekében, hogy megvédjük a nyugdíjasokat, akkor itt komoly gondjaink lehetnek”.

Április 20-án még a kínai befektetők és a brit nyugdíjasok sem gyanították, hogy a louisianai katasztrófa következtében kialakult olajfolt nagyon gyorsan „eléri” őket.

A kelet-európai országokban (Csehország és Szlovénia kivételével) a rendszerváltás után a Világbank „javaslatai” alapján hozták létre a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, ami együtt jár azzal, hogy az állami költségvetésnek az ide fizetett összeggel évente pótolnia kell az állami TB-kassza hiányát. Ez speciális helyzetet teremt, hiszen nem csak az általános nyugdíjcsökkentés kelt társadalmi feszültséget, de évről évre növekszik az államadósság is a kötelező magánnyugdíjpénztárak megléte miatt. A két probléma pedig rendszeresen összemosódik.

Természetesen vannak a rendszernek kedvezményezettjei is: nem mások, mint a rendszert működtető biztosítótársaságok és nagybankok, az alapok kezelői és általában a felduzzasztott pénzügyi szektor, illetve a szektor kiemelkedő jövedelmű vezetői. A pénzügyi lobbi egyelőre Magyarországon is erősebb, mint minden más ésszerű megfontolás, pedig az államadósság már most is 9%-al magasabb, mintha a kötelező magánnyugdíjpénztárak nélkül élnénk az életünket.

A neoliberalizmus 20-25 éve alatt minden európai jóléti államban (nyugaton és keleten is, ahol a jóléti állam úgymond idő előtt jött létre) szisztematikusan csökkentették a nyugdíjakat, és ennek jegyében alakították át a nyugdíjrendszereket. Bár az egyes országokban különböző rendszerek alakultak ki, ma is mindenütt folyamatosan törekednek a nyugdíjrendszerek további megnyirbálására. Ezt példázza a francia rendszer leépítésének koncepciójával szemben megfogalmazódott Harribey-elemzés is.