A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].

Az UNESCO minden gondja ellenére hiteles „brand”. Képes volt megszólítani és megtartani számos elkötelezett, küldetéses, felkészült szakértőt, kiépíteni az NGO-k világával egy kapcsolati-együttműködési hálót, és tevékenysége mindig az értékek őrzésén és gyarapításán alakult. Rendelkezik tehát annyi esélyponttal és bizalmi tőkével, hogy a szervezet öncélú életben tartása helyett a küldetésnyilatkozatában reprezentált világproblémák megoldásához szükséges szemlélet-és működésváltás felé forduljon.

A magyar oktatásügy két fő ága – a közoktatás és a felsőoktatás – krízishelyzetben van. A végkifejlet most zajlik, előre megkomponált folyamat törvényszerű következményeként.

A közoktatás terén a folyamat első lépése volt a még a rendszerváltás előtt készült, „Az államháztartás alrendszereinek reformja” címet viselő előterjesztés, amelynek fő csomópontjai voltak:

–       Csak a szorosan vett állami feladatokat kell az államnak finanszírozni, ezért a napközi otthonok, az óvodák, a kollégiumi ellátás „ne járjanak mindenkinek alanyi jogon”.

–       Be kell vezetni a „többcsatornás finanszírozást”, tehát a pénzügyi ellátásba az állam mellett be kell léptetni az intézmények fenntartóit, akkor még a tanácsokat, később az önkormányzatokat és a szülőket a térítési díj általánossá tételével.

–       A kollégiumokat be kell kapcsolni a szállodai láncba, azaz fenntartásukat részben üzleti alapra kell helyezni.

Ezt a koncepciót az akkori Országgyűlés első olvasatban tárgyalta. Döntésre a rendszerváltás előkészületei – a választások – okán már nem került sor.