Ahhoz, hogy bejussunk a Botteni-öböl partján fekvő Rauma nevű település általános iskolájába, nem kell áthaladnunk sem kapun, sem kerítésen. Egyszerűen el kell haladnunk egy garázsszerű kerékpártároló és játszótér előtt. A tornateremtől kezdve a zeneteremig bezárólag minden olyan, mintha egyenesen a gyerekekre szabták volna. A 45 perces tanóra folyamán az angoltanárnő ötféle tevékenységet szervez. Már az első pillanatokban valamennyi tanuló figyelmét leköti azzal, hogy a beszélgetés közben kézről-kézre adogatnak egy labdát. Más országokban is ismert eljárásról van szó, ám az a tény, hogy Finnországban egy tanárra átlagosan 12,4 tanuló jut, – ami Európában az egyik legjobb diák-tanár aránynak számít – itt különösen eredményesnek tűnik.

A Finn oktatási rendszer 1.sz keretes cikk

Tiszteletben tartva mindenki tanulási ritmusát

Az iskolai előkészítő után a finn rendszer szerint „alapozó iskolának” keresztelt, kilenc osztályos kötelező általános iskola következik, amelynek első osztálya a francia iskola-előkészítőnek, kilencedik osztálya pedig a francia harmadiknak felel meg.

Valérie Pécresse, mindjárt az után, hogy 2007-ben elfoglalta a felsőoktatási és kutatási miniszteri bársonyszéket, azt a kihívással felérő feladatot tűzte maga elé, hogy befejezi a felsőoktatás neoliberális reformját. A Les Echos 2010. szeptember 27-i számában megjelent interjúban kijelentette: „Helyre akarom hozni az 1968-as lázadás következményeit, méghozzá gyorsan, 2012-ig”. A mérlegkészítés pillanatában megállapítható, hogy szép sikerrel büszkélkedhet.

Az utóbbi öt évben több mint nyolcvanezer állás szűnt meg a közoktatásban. A tanárok kiszolgáltatottságát még tovább fokozná a Sarkozy kormány javaslata, miszerint a középiskolai tanárok munkáját már nem értékelné külső szakfelügyelő, hanem kizárólag az iskolaigazgató, aki így egyedüli munkáltatói feladatkört kapna. Magyarországon ez a liberális intézkedés már régen megvalósult.

Néhány héttel ezelőtt egy volt tanítványom, aki éppen az érettségi lázában égett, elkeseredve mutatta, hogy levelet kapott Dr. Hoffman Rózsa államtitkártól mint hamarosan „éretté váló” fiatal. Ajándékképpen a levélhez megkapták Magyarország Alaptörvényét is. A levél egyik sorára rámutatva kérdezte elkerekedett szemekkel tőlem, hogy ha őt nem veszik fel és elmegy külföldre tanulni, akkor ő hűtlen lesz, nem lesz méltó a magyar névre?

A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].

Az UNESCO minden gondja ellenére hiteles „brand”. Képes volt megszólítani és megtartani számos elkötelezett, küldetéses, felkészült szakértőt, kiépíteni az NGO-k világával egy kapcsolati-együttműködési hálót, és tevékenysége mindig az értékek őrzésén és gyarapításán alakult. Rendelkezik tehát annyi esélyponttal és bizalmi tőkével, hogy a szervezet öncélú életben tartása helyett a küldetésnyilatkozatában reprezentált világproblémák megoldásához szükséges szemlélet-és működésváltás felé forduljon.

A magyar oktatásügy két fő ága – a közoktatás és a felsőoktatás – krízishelyzetben van. A végkifejlet most zajlik, előre megkomponált folyamat törvényszerű következményeként.

A közoktatás terén a folyamat első lépése volt a még a rendszerváltás előtt készült, „Az államháztartás alrendszereinek reformja” címet viselő előterjesztés, amelynek fő csomópontjai voltak:

–       Csak a szorosan vett állami feladatokat kell az államnak finanszírozni, ezért a napközi otthonok, az óvodák, a kollégiumi ellátás „ne járjanak mindenkinek alanyi jogon”.

–       Be kell vezetni a „többcsatornás finanszírozást”, tehát a pénzügyi ellátásba az állam mellett be kell léptetni az intézmények fenntartóit, akkor még a tanácsokat, később az önkormányzatokat és a szülőket a térítési díj általánossá tételével.

–       A kollégiumokat be kell kapcsolni a szállodai láncba, azaz fenntartásukat részben üzleti alapra kell helyezni.

Ezt a koncepciót az akkori Országgyűlés első olvasatban tárgyalta. Döntésre a rendszerváltás előkészületei – a választások – okán már nem került sor.