|
A választások Oroszországban Az „oroszok” Putyin-ellenessé váltak? „Fehér” (netán „narancsos”) forradalom készül? Valamiféle „orosz tavasz”, az „arab tavasz” mintájára, az „elzárt rendszer”, netán a putyini „diktatúra” ellen? A „Szovjetunió” félelmetes visszatérését készítik elő? Amikor csak szóba kerül Oroszország, mindig túlfűtött, szinte karikatúraszerű elemzésekre ragadtatja magát a sajtó. Pedig a média ismétlődő tévedései óvatosságra kellene hogy intsenek. A posztszovjet káosz a demográfiát is veszélyezteti Nem szükséges távoli, jeges tundrákon keresni az orosz demográfiai krízis jeleit. Moszkvától pár órára, Tver (1931 és 1990 között Kalinyin) térségében az utóbbi évtizedben minden születésre két halálozás jut. A 2010-es őszi népszámlálás első adatai szerint a térség lakossága 1,32 millióra apadt. Húsz év alatt a népesség 18 %-kal, 300 000 fővel csökkent. A Moszkvából érkező elektricska (helyiérdekű vonat) peronján néhány egyedülálló, idős asszony konyhafelszerelést árulva próbálja kiegészíteni sovány nyugdíját. A Volga befagyott mellékágain halászok vágnak léket; és nem a folklór kedvéért vállalják a fagyoskodást ... A falusi házak harmonikus színvilága éles ellentétben áll a fővárost körülvevő komor betontornyokkal. De a faházak nagy része évek óta lakatlan: „a régió 9 500 falvának több mint a felében jó, ha tíz állandó lakos él”, tájékoztat Anna Csukina, a Tveri egyetemen dolgozó geográfus[1]. Valamennyi orosz politikai párt megkezdte a felkészülést a december 4-ére kitűzött Duma-választásra, és ennek egyik elemeként elkészültek vagy megújultak a politikai programok is. Az orosz politikai formációk párt- vagy választási programjai – hasonlóan a közép-, illetve kelet-európai pártok hasonló dokumentumaihoz – a gazdasági-társadalmi alapkérdésekhez képest terjedelemben és jelentőségét tekintve is csak másodsorban foglalkoznak külpolitikai kérdésekkel, ugyanakkor kétségtelen tény, hogy Oroszország nagyhatalmi helyzete okán ez a kérdéskör valamilyen formában, de megkerülhetetlen alkotóeleme valamennyi orosz politikai erő nyilvános önmeghatározásának. Húsz éve történt a Szovjetunióban Az 1991. augusztus 18–21. közötti puccs, amely állítólag kétségbeesett kísérlet volt, hogy az elkerülhetetlen felbomlástól megmentse a Szovjetuniót, valójában előkészítette a terepet a robbanásszerű változás, valamint Borisz Jelcin híveinek ultraliberális sokkterápiája előtt. Mi magyarázza vajon e kaland különlegesen kontraproduktív természetét? Egy bizonyos nyugati narratíva az eseményeket valamiféle vadnyugati történetként állítja be, amelynek során gonosz konzervatív kommunisták keltek birokra, s a küzdelemből a jóságos demokraták kerültek ki győztesen. Az erőpróba tétje már annak idején is világosan kirajzolódott: tulajdon és hatalom, miközben Oroszország kinyilvánította saját területei és természeti kincsei feletti szuverenitását. A szovjet „kommunizmus” már akkorra kimúlt és konszenzus jött létre a piacgazdaság kiépítéséről. Mindössze az maradt hátra, hogy a különböző érdekcsoportok alkut kössenek a hirtelen elértéktelenedett örökség ügyében. I. A geopolitikai realitások újragondolása 2011. május 25-én jelent meg az Oroszországi Föderáció elnökének rendelete a külföldön élő oroszok támogatását és jogainak védelmét szolgáló alap létrehozásáról és június 20-án döntött az orosz kormány az „Orosz nyelv” szövetségi programról a 2011–2015. évekre, mintegy szimbolikusan lezárva azt a közel egy éves jogalkotási folyamatot, amely „az Oroszországi Föderációnak a külhoni oroszokkal kapcsolatos állami politikájáról” szóló szövetségi törvény módosításával kezdődött el.[1] Vita a posztszovjet Oroszországról
A 2012. márciusi parlamenti választások közeledtével a Kremlben kezdetüket vették a nagy politikai manőverek. A kilencvenes évek elején még haldokló Oroszország az elmúlt tíz évben – autoriter rendszerrel és korrupcióval a háttérben – gazdaságilag és diplomáciailag látványosan talpra állt. A mérlegkészítés pillanatában a posztszovjet átalakulásról két egymással ellentétes elképzelés is él. A dolog egyértelműnek tűnik: a sajtó szerint „Sztálin visszatért”; Putyin „sietett rehabilitálni a Szovjetuniót és Sztálin kultuszát”; különben is, „Putyin nem más, mint Sztálin meg egy kis internet”.[1] A Kreml felől kissé másként fest a dolog. Dmitrij Medvegyev, az államelnök gyakrabban emlegeti „Sztálin bűneit” (Izvesztija, 2010. május 7.), mint miniszterelnöke, Vlagyimir Putyin. Mihail Fedotov, a Kreml emberi jogi tanácsadója bejelentette egyes archív anyagok átsorolását, ezzel fejezve ki, hogy „a totalitarizmus időszakának vége van” (Interfax, 2011. február 1.). A nyolcvanas évek vége óta nincs olyan hét, amely ne hozna magával újabb leleplezéseket. A vádiratok számát dagasztják a konferenciák, a média, a televíziós sorozatok. A vezetők éppen mostanában újabb adalékkal szolgáltak, az 1940-ben elkövetett katyini mészárlás beismerésével. Ritka, hogy egy társadalom ennyire igyekszik saját történelmét befeketíteni. Új diktatúra vagy leszámolás a múlttal? Most akkor ugyanarról az országról beszélünk? A csernobili katasztrófa egészségügyi és ökológiai következményeit gondosan eltitkolták a lakosság elől – a nagyhatalmak vezetői egyébként is több mint ötven éve tájékoztatják félre a lakosságot a katonai és a civil nukleáris ipar védelmében.[i] Ezt a – nyugodtan nevezhetjük így – stratégiát a nukleáris intézmények érdekképviselete, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA, International Atomic Energy Agency) koordinálja, és ez a szervezet terjeszt áltudományos információkat a radioaktív szennyezés hatásáról is.[ii] A két intézmény közötti 1959-es megállapodás értelmében sajnos a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) is része ennek a módszeres titkolózásnak. Ez a megállapodás ugyanis megtiltja a WHO-nak, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség engedélye nélkül tájékoztassa a lakosságot az ionizáló sugárzás emberekre gyakorolt hatásáról. Gyanús összjáték az atomenergia érdekében
Lehet, hogy sosem ismerhetjük meg a katonai és polgári atomprogramok egészségügyi következményeit? Pedig már több mint ötven éve, hogy a katonai atomkísérletek és a polgári atomerőművek különböző balesetei miatt a vizekben, a levegőben és a talajban is egyre csak növekszik a mérgező radioaktív elemek koncentrációja. Eközben a sugárzás következtében kialakult betegségekről szóló tanulmányokat rejtegetik a nyilvánosság elől, és ez ellen a WHO (World Health Organisation, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete), mint a témában legilletékesebb nemzetközi szervezet sem lép fel. 1962 októberében hajszál híján kitört az atomháború. Nem sokkal a félidős választások előtt John F. Kennedy elnök még azt hajtogatta, hogy a szovjetek sosem fognak támadórakétákat telepíteni Kubába – ha mégis, az nem maradna retorziók nélkül. Moszkva ennek ellenére nemigen zavartatta magát, de nem tudta eldönteni, hogy az amerikai nyilatkozatok csak meg akarták nyugtatni a választókat vagy valódi figyelmeztetések. A hírszerzés (vagyis a titkosszolgálatok) tette egyértelművé a két vezető szándékait, akiknek így lehetőségük nyílt megoldani a válságot. Amerika meglebegtette, hogy mindenképpen jóváhagyja – persze csak később és diszkréten – Moszkva egyik követelését: a Törökországban felvonultatott NATO-rakéták visszavonását. Nyikita Hruscsov pedig bizalmas levélben jelezte Kennedynek: amennyiben az USA kötelezi magát arra, hogy nem szállja meg Kubát, ő is visszahívhatja a rakétákat a szigetről anélkül, hogy csorba esne a tekintélyén. [1] A túl rövid peresztrojkától a vég nélküli putyinizmusig A hatalmas erdőtüzek 2010 nyarán rámutattak a rendszer hiányosságaira. Pedig a Vlagyimir Putyin által meghonosított rendszer nem nagyon hasonlít a szovjet rendszerre. Az új társadalmi kiegyezés nagyobb egyéni szabadságra és erős központi irányításra épül. Hiányzik viszont az az értelmiségi réteg, amely jobbító javaslatokat fogalmazna meg. Az elnök vajon akar-e valódi reformokat?
Mintha a „világ végén” lenne ez az erősen szennyezett zárt tenger, pedig, valójában az átalakuló stratégiai erőviszonyok kellős közepén helyezkedik el. Itt írják újjá az Európai Unió, Oroszország, Törökország, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet országainak kapcsolatait. Ukrajna keletre tekint, de nyugatra tart 2009 augusztusában Dimitrij Medvegyev orosz elnök beszédet intézett népéhez – és ukrán szomszédaihoz. Az elnök mögött látható levelezőlap stílusú háttér ellenére üzenete meglehetősen kemény volt. „Ukrajnával fenntartott kapcsolataink sohasem voltak ilyen rosszak. A hivatalos hatóságok Kijevben nyíltan oroszellenes politikát folytatnak Dél-Oszétia grúz megtámadása óta, melyben ukrán fegyvereket vetettek be orosz civilek és katonák gyilkolására.” A vád célpontja egyértelműen az ukrán elnök, Viktor Juscsenko, aki 2008 augusztusában, az orosz-grúz konfliktus idején Mihail Szakasvilit támogatta.
A válság keményen sújtotta Oroszországot: csökkent az ipari termelés és a GDP; csökkent a fizetés és nőtt a munkanélküliség. A krízis ugyanakkor nagyon különböző mértékben érintette az egyes városokat és régiókat.
|
|
|
