Az európai vezetők egyre csak csúcstalálkozókra járnak, de ezek a találkozók sorra kudarcba fulladnak. A Fehér Ház és a Kongresszus eredménytelenül civakodnak. A „piacok” mindezt éberen figyelve úgy kezelik a képviselőket, mint a fejetlen kacsákat, mint az általuk létrehozott erők puszta játékszereit, amely erőket többé maguk sem tudják ellenőrzésük alatt tartani. Közben Franciaországban, Oroszországban, az Egyesült Államokban és másutt rövidesen elnökválasztások lesznek. E választások uralják a közéletet és a médiateret, s azt az irreális érzetet keltik, mintha a szavak és a tettek között nem lenne kapcsolat. Hiszen ha nem is várhatunk nagy dolgokat a jelöltektől – sőt egyáltalán semmit sem várhatunk tőlük –, életútjuk, hiányosságaik, szövetségeseik, környezetük, kapcsolataik révén ismertté válnak. A nép figyelme ennek megfelelően szívesebben irányul Barack Obamára és Newton Gingrichre, Nicolas Sarkozyre és François Hollande-re, mint a spekulatív pénzalapokra és a hitelintézetekre. De akkor mégis mire jók ezek az emberek?

Az amerikai államadósság csökkentéséről szóló vita, mely szembeállítja egymással Barack Obama elnököt és a Kongresszus republikánus többségét, elfedi a lényeget: ellenfelei zsarolásának engedve Obama már előre, minden ellenvetés nélkül beleegyezett abba, hogy a következő tíz év költségvetési megtakarításainak több mint háromnegyede, mintegy 3000 milliárd dollár a szociális kiadások csökkentéséből származzon. Az amerikai jobboldal akár meg is elégedhetne ezzel a győzelemmel, csakhogy mindig többet akarnak. Mindent akarnak.

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

Valaha „első világnak” hívtuk az északi félteke fejlett országait, amelyeket a tökéletes jólét régiójának gondoltunk; a második világ volt a szocialista országok csoportja; míg végül a harmadik világ egy csoportba vonta a Dél szegény országait, amelyek már a nyolcvanas évektől kiszolgáltatottak voltak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) követeléseinek. A második világ darabjaira esett a kilencvenes évek elején a Szovjetunió széthullásával. A 2008-as pénzügyi válságkor az első világ is megrendült és már nem a béke és jólét szigete. Így ma már nem lehet földrajzi alapon csoportosítani a világ népeinek jólétét. Helyette a világ lakosságát két csoportba tudjuk besorolni: az egyik az a nagyon szűk réteg, amelynek a jelenkori kapitalizmus előnyökkel jár, a másik a nagy többség, akik szenvednek tőle. A fő ok az adósság.

Kis sziget, nagy gondokkal. A lakosságnak kell-e megfizetnie a bankárok túlkapásait? Létezik-e még olyan független intézmény, amely képes a népszuverenitást elfogadtatni, a pénzügyi zsarnokságot visszaszorítani? Ezekről az alapvető kérdésekről rendeztek népszavazást Izlandon 2011. április 10-én. A kormány másodszor fordult a lakossághoz és kérdezte meg, hogy készek-e visszafizetni az Icesave magánbankban elhelyezett brit és holland magánszemélyek megtakarításait, bankbetéteit. Az izlandi lakosság, melyet erősen megrendített a 2008-as pénzügyi válság, másodszor is nemmel válaszolt. Míg a 2010. márciusi megkérdezésnél 93 százalék, addig 2011 áprilisában a szavazók 60 százaléka mondta, hogy nem hajlandó átvállalni a magánbank tartozásait, és elutasították az izlandi, a holland és a brit kormány által tető alá hozott harmadik Icesave-egyezményt.

A népszavazás eredményét az egyezmény konkrét tartalmánál is jobban befolyásolta az Izland Európához fűződő jövőbeli viszonyáról kibontakozó széles körű vita. A „nem” mellett kardoskodók tábora elsősorban az Európai Unióhoz való csatlakozást mindenáron megakadályozni akaró szélsőjobboldaliakból és szélsőbaloldaliakból állt, de azok is a „nem” mellé álltak, akik egyszerűen csak a bankárok iránt érzett dühüket akarták kifejezni a referendum által. A bankárok iránt, akiknek az adósságait kifizették és így luxuskörülmények között éldegélnek most valahol külföldön, s láthatóan sikerült elkerülniük, hogy az izlandi családoknak és a cégeknek okozott hatalmas károkért felelősségre vonják őket.

A szexuális bűncselekménnyel megvádolt Dominique Strauss-Kahn (DSK) pár hete - és nem önszántából - mondott le az IMF igazgatói tisztjéről. Így vált a szex a világpolitika formálójává, hiszen most nyitottá vált, hogy mi lesz a sorsa a DSK idején az IMF irányításában megindult átrendeződésnek. Ugyanis az IMF háza táján az igazi, és az igazgatóváltástól nem független kérdés az, mikor váltják le a fejlett országok érdekeit az intézmény vezető posztjáról. Kiegyensúlyozottabb, a megváltozott globális erőviszonyokat tükröző lesz-e az IMF vezetése, és változik-e ennek megfelelően politikája. Ha igen, mi lesz a dollár és az euro tartalékvaluta-szerepével, s ezzel együtt az USA és Európa világgazdasági súlyával. Nagyobb befolyásra tesznek-e szert az intézményben a feltörekvő régiók, mindenekelőtt Kína?

A nagyvilágban már régóta beszélnek arról, vajon van-e, és ha igen, mennyi fizikai aranytartaléka az USA-nak. A hír, összefüggésben Strauss-Kahn menesztésével, nemrégiben hazánkat is elérte – a késedelem fényes jele a világgazdaságban elfoglalt perifériális helyzetünknek.

Lehetséges, hogy tényleg üres a híres Fort Knox (erőd), ahol az USA aranytartalékait tárolják, és ezt megtudta volna Strauss-Kahn? Krimibe illő kérdés, megfejteni nem is tudjuk, hacsak Bruce Willis segítségét nem kérjük, de a szenzációs hír alkalmat ad rá, hogy poros, kutya-macska perpatvaroktól hangos falunkból kitekintsünk a világra.

A cikkben tárgyalt Versenyképességi vagy Euró Plusz Paktum Európa parlamenti elfogadását júniusról júliusra halasztották, és addig az attac mozgalmak összeurópai aláírásgyűjtésbe kezdtek, melyben felszólítják a képviselőket, hogy ne szavazzák meg az egyezményt. A magyar álláspont szerint az adóharmonizáció nem a mi érdekünk, ezért Magyarország nem fog csatlakozni az alapvetően az eurozóna tagországait érintő egyezményhez. Mindenesetre, a Paktum valós jelentőségéhez képest a döntési folyamatot sűrű köd veszi körül egész Európában és Magyarországon is.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrégiben elismerte: „Közel négy évvel a pénzügyi válság kitörése után még mindig nem sikerült helyreállítani a globális bankrendszer stabilitásába vetett bizalmat.”[1] Az a válság, ami az amerikai jegybank, a Fed elnöke szerint „a világtörténelem legsúlyosabb krízise, beleértve [az 1929-es] nagy világgazdasági válságot is”,[2] az Egyesült Államokban még semmilyen büntetőjogi következménnyel nem járt. A Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a JP Morgan már rég a kockázati tőkebefektetések összeomlására számított, miközben ügyfeleiket minden gátlás nélkül vásárlásra buzdították… Ezt pedig a legrosszabb esetben megúszták pénzbírsággal, a leggyakrabban azonban bónuszt kaptak érte.

Kellenek-e nekünk a megszorítások?

A forgatókönyv alig néhány soros. Nyomott bérek, eladósodott háztartások és óriási mennyiségű nem beruházásokra fordított profit. Aztán két évvel ezelőtt a legfenyegetőbb pénzügyi válság 1929 óta. Végül pedig a világ vezető politikusainak ígérete, hogy „megszelídítik a piacokat”. Huszonnégy hónappal később vissza az első kockára: nyomott bérek, eladósodott lakosság (és államok), és óriási nyereségek. Egy ilyen forgatókönyvet egy producer azzal dobna vissza, hogy „túl sematikus”. Pedig a történet folytatása most játszódik.

Nem fáj a Wall Street feje a bankrendszer reformja miatt

Július 15-én az amerikai Szenátus elfogadta azt a törvénytervezetet, amely az  1929-1933-as nagy világgazdasági válság óta, az első komoly kísérlet a bankok megrendszabályozásra és amelyet „az amerikai pénzügyi rendszer legjelentősebb reformjaként” értékelnek.  A Barack Obama eredeti tervénél kevésbé radikális törvény elfogadása politikai sikert jelent az elnök számára. Obama elnök ügyesen elébe vágott a válság által meggyengült bankár-lobbinak, kihasználta és előnyt kovácsolt magának a Goldman Sachs-ügyből és a Wall Street szokásait sorozatban leleplező botrányokból, és így sikerült nagyobb politikai ellenállás nélkül elfogadatnia javaslatát.

A magyar bruttó államadósság kiemelkedően magas, 2009-ben elérte a GDP 140%-át. Az adósságszolgálat tehát nálunk is az állami költségvetés egyik legfontosabb tétele – ezért jó lenne, ha mi is elgondolkoznánk az államadósság finanszírozásának „magyarosításán”, mint azt a cikk ajánlja, de elgondolkodhatunk egy másik cikk, a márciusban megjelent Csődbe mehet-e egy állam? javaslatain is, amely szerint az adókedvezmények széles skálája helyett a nagy vagyonnal és jövedelemmel rendelkezők komoly megadóztatásával lehet lecsökkenteni az állami költségvetés krónikus hiányát.

Április 20-án még a kínai befektetők és a brit nyugdíjasok sem gyanították, hogy a louisianai katasztrófa következtében kialakult olajfolt nagyon gyorsan „eléri” őket.

A görög pénzügyi válság összeurópai válsággá alakult. Kemény alkudozás után a görög csődöt sikerült elkerülni, de ma sem világos még, vállalja-e az EU a pénzügyi körök radikális megrendszabályozását, vagy inkább kitartanak a lakosság radikális megszorítása mellett. A válasz Magyarországot is egészen közelről érinti.

Két fiatal francia bróker – értékpapír-kereskedő – bizományosi és saját számlás ügyletei állnak a pénzszektor két nagy botrányának a középpontjában a Goldman Sachs-nál és a Société Générale-nál. A mai pénzrendszerre oly jellemző két óriási botrány következményeit valószínűleg figyelembe fogják venni a pénzügyi szabályozás készülő reformjánál. De ki ez a két francia fiú ?

Az elmúlt évben rettegés szállta meg az Egyesült Államokat. Egyre nagyobb veszélynek tűnik ugyanis, hogy Kína számos kérdésben elégedetlen lesz az amerikai politikával, s meg fogja büntetni az Egyesült Államokat: nem finanszírozza tovább az amerikai államadósságot. Feltételezések szerint ez pénzügyi Armageddonhoz vezethet, amely tönkreteheti a gazdaságot.

Számos okunk volt eddig arra, hogy kételkedjünk Naomi Klein „sokk-stratégia” elnevezésű elméletében[i]. Ez a teória sok esetben egészen bizonyosan tökéletesen érvényes, különösen az úgynevezett átmeneti gazdaságokat, vagy a Dél országait illetően, azonban talán nem rendelkezik azzal az általános érvénnyel, melyet megalkotója legalábbis implicite tulajdonít neki. Elég nyilvánvalónak tűnik ugyanis, hogy a neoliberalizmus meggyökereződése a fejlettnek nevezett országokban nem felel meg a „sokk-stratégia”-modelljének, inkább lépésről lépésre, „hideg fejű” programokkal válik egyre szisztematikusabbá és egyre erőteljesebb hatásúvá. Most mégis el kell ismerünk: első alkalommal történik meg, hogy Naomi Klein analízise látványosan igaznak bizonyul a „fejlett” kapitalizmus szívében is.

Egy évvel ezelőtt a kormányok az adófizetők költségére megmentették a bankokat. „Ez jó mulatság, férfimunka volt”. De végeredményben mennyit fizettünk? Az OECD – Organization for Economic Co-operation and Development – szerint a mentőakció 11 400 milliárd dollárba került, vagyis 1 676 dollárba fejenként… már amennyiben a bolygón élő összes emberre leosztjuk a költségeket. Pedig a pénzügy nem csak a bankárok ügye…, hanem a részvényeseké is. Van egy javaslat, ami biztosan nem tetszik majd nekik: Zárjuk be a tőzsdéket!

Az államok ellenszolgáltatás követelése nélkül mentették meg a bankokat. Cserébe a bankok visszaszerzett erejükkel az államok ellen fordulnak. És még zsarolják is őket, hasznot húzva azoknak a galádságoknak a leleplezésével, amelyeket megköveteltek tőlük. Hiszen amikor az államba vetett bizalom csökken, a hitelkamat növekszik…

„Nem mi fogjuk megfizetni a ti válságotokat” – ezzel a jelszóval tüntetnek Athénban február vége óta. Egymást követik a sztrájkok a megszorító intézkedések ellen. A jelszó megfelelne az izlandiaknak is, akik felháborodottan tiltakoznak az ellen, hogy velük fizettessék ki a bankok összeomlása miatt örökölt óriási tartozást. De megfelel a spanyol tiltakozó mozgalmaknak is, mert ott a nyugdíjkorhatár megemelését szeretné a kormány kikényszeríteni. És megfelel azoknak a millióknak is, akik elveszítették állásukat a gazdasági válság következtében. A szociális kiadások „stabilizálását” követelő IMF, a Nemzetközi Valutaalap ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az európai helyreállítás is „nagyon fájdalmas lesz”.

Azt követően, hogy a bankokat az állam gálánsan kihúzta a csávából, azok magukhoz tértek. Sőt, a közpénzinjekciónak köszönhetően megerősödve kerültek ki a pénzügyi válságból. Ezzel minden korábbinál alkalmasabbá váltak arra, hogy egy következő vihar során „túszul ejtsék” az államot. S ebben a pillanatban a nyugati kormányok és a központi bankok úgy döntöttek, hogy az eladósodás miatt ismét megkondítják a vészharangot.