Óriási korrupciós botrány kerekedett a Gunvor, egy kőolaj-nagykereskedésre specializálódott cég egyik szerződése miatt. A szerződést egy genfi alkalmazott kötötte a Kongói Köztársasággal. A botrány miatt még a sokat látott genfi polgárok is elégedetlenül rázták meg a fejüket.

Már minden lehetetlenné vált. Nem lehetett adót emelni, mert akkor a „vállalkozók/befektetetők” máshova települnek. Az olcsó importdömping ellen – olcsó, mivel az exportáló országokban a bérek a béka feneke alatt vannak – nem lehetett védővámokat bevezetni, mert az sértené a szabadkereskedelmi egyezményeket. A pénzügyi tranzakciók akár csak minimális megadóztatása is lehetetlen volt, hiszen ehhez meg az államok nagy részének összefogására lett volna szükség. Az áfa csökkentéséhez pedig Brüsszel jóváhagyását kellett volna megszerezni…

Mit gondoljunk egy olyan országról, ahol a lakosság átlagosan fejenként két dollárnál kevesebből él, és az egyik legfontosabb kormányprogram a tőzsde megteremtése? Igazi kulturális forradalom: a kommunista Laosz nagy csinnadratta közepette megnyitotta a tőzsdéjét. A tőzsde elnöke „tőkeautópályának” nevezte, és ettől várják a külföldi tőkebefektetések felfutását, a lakosság életszínvonalának javítását. Hát, erről itt Közép-Kelet-Európában tudnánk mesélni!

A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Íme, a teljes levél, kiemelve azt a bekezdést, amit a szerkesztő nem tartott közlésre érdemesnek.

„Vértes András a magánnyugdíjvagyonnak a nyugdíjrendszer átalakulása utáni felhasználási lehetőségeit elemző írásában (Pluszok és mínuszok - Figyelő 2011/10. szám) arra a következtetésre jut, hogy ha az állam elkölti a szóban forgó vagyont és a következő évek többlet járulékbevételeit, akkor a rendszer húsz éven belül ismét finanszírozhatatlanná válhat, és akár 10 százalékpontos járulékemelés is jöhet.

E következtetések megalapozottsága azonban erősen kétséges. Az egyik grafikon szerint 2051 és 2060 között a magánnyugdíjpénztárak megszűntetése miatt a TB többletbevétele csupán 40 milliárd Ft, amiből arra lehet következtetni, hogy a szerző nem vette figyelembe, hogy ezentúl a munkába állók teljes járuléka a tb-be kerül.

A szerző rosszallóan jegyzi meg, hogy „a 360 milliárd Ft ez évi járuléktöbbletet a büdzsé elkölti.” Az igazság azonban az, hogy a magánnyugdíjpénztárakba korábban átirányított járulékot a büdzsé – pontosabban a tb - minden évben elköltötte, a költségvetéstől támogatásként megkapta, ez szükséges volt a nyugdíjak kifizetéséhez. Ezt akkor lehetett volna megspórolni, ha a folyósított nyugdíjakat a rendszer bevezetésekor, 1998-ban, csökkentették volna, és attól kezdve valamennyi nyugdíjba vonulónak alacsonyabb nyugdíjat állapítottak volna meg.

Vértes figyelembe veszi, hogy a nyugdíjpénztári vagyon államadósság csökkentésre fordított része csökkenti az állami adósságterheket, azt azonban nem, hogy a pénztárak miatti államadósság a rendszer fennmaradása esetén tovább növekedett volna, s a rendszer beéréséig, - vagyis amíg valamennyi nyugdíjas nem lett volna magánnyugdíjpénztár-tag -  elérte volna a GDP 30-40 százalékát. Ennek adósságterhe többszöröse lenne a jelenleginek, az ország megítélésének romlásáról nem is beszélve.

Helyes a Figyelő gyakorlata, hogy a cikkek megértését grafikonok bemutatásával is segíti. A szerző tendenciózus számítási módszerének megértését nagyban segítette volna, ha közöltek volna egy grafikont, amely bemutatja, hogy Vértes Andrásnak az Aranykor Nyugdíjpénztár igazgatótanácsi tagságából származó jövedelmére milyen hatással van a magán-nyugdíjpénztári rendszer összeomlasztása.

Abban egyetértek a szerzővel, hogy nem helyes a pénztári vagyont folyó kiadásokra fordítani. Ez közgazdaságilag is vitatható: vagyonváltozásként, s nem folyó költségvetési bevételként kellene kezelni.”

Érteni vélem, hogy a szerkesztő miért hagyta ki az inkriminált bekezdést: egy patinás, s remélem, még fényes jövő előtt álló közgazdasági hetilap nem enged teret a személyeskedésnek. Azonban a levél megírásakor nem személyeskedni akartam. Ennek alátámasztására idézek Lorenzo Bini Smaghinak, az Európai Központi Bank Igazgatósága[1] tagjának 2010 májusában tartott, Etika, Piacok, Demokrácia című előadásából. (A teljes szöveg olvasható az Európai Központi Bank honlapján, a http://www.ecb.int/press/key/date/2010/html/sp100513.en.html címen.)

„Ritkán látni egy olyan lábjegyzetet, hogy X professzor - aki nyilvánvalóan nem tudományos igényű cikket írt, hanem olyant, amely arra szolgál, hogy a szakmabeli olvasók véleményét befolyásolja - valamilyen kapcsolatban van pénzügyi intézményekkel. …  Nagyon meg voltam lepve, hogy azokban a napokban, amikor éppen befejezéséhez közeledett a görög kiigazítási program kialakítása, cikkeket olvastam tiszteletre méltó professzoroktól, akik közül sokan befektetési bankok tanácsadói voltak, s véletlenül nagyon hasonló véleményük volt, mint a szóban forgó bankoknak, de a cikkekben nem volt semmiféle utalás a kapcsolatra. Nem kérem, hogy cenzúrázzák a véleményeket, de legalább legyen átláthatóság, és mutassák be az érdek-összefonódásokat, és akkor az olvasók képben lesznek.”

Vértes András cikkének felvezetőjében a Figyelő a szerzőt a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnökeként mutatja be, s még egy lábjegyzet sem szól arról, hogy a szerző egy nyugdíjpénztárban vezető tisztségviselő, tehát valószínűleg személy szerint ellenérdekelt abban, hogy a pénztárak megszűnjenek. Az olvasók tehát nem voltak képben. És nemcsak az olvasók! Az Alkotmánybíróság még nem döntött a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos beadványokról, s egy cikk az ország egyik vezető gazdaságkutató-intézete elnökének tollából az ő véleményüket is befolyásolhatja.

Persze elképzelhető, hogy Vértes András az Aranykor Nyugdíjpénztárban betöltött igazgatósági tagságáért – s korábban ugyanitt betöltött elnöki tisztségéért – nem kapott semmilyen díjazást, munkáját társadalmi munkában végezte. Remélem, így volt. Az átláthatóság azonban mindenképpen növelné a Figyelő, a szerző és a Gazdaságkutató Zrt. hitelességét.

Kun János

[1] A Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának megfelelő testület

A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Uniós partnerei felszólították Írországot, folyamodjon az Európai Unió Pénzügyi Stabilitási Alap „segítségéért”, és az ír kormány végül is folyamodott. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap jelenleg együtt szervezi a mentőcsomagot a bajba jutott bankoknak, a  számlát pedig az ír lakossággal fizettetik majd ki. A Lisszaboni Szerződés módosításával Németország ezt a gyakorlatot – sőt ennek még szigorúbb változatát – akarja szerződésbe foglalni és állandósítani.

Írország november 21-én segítséget kért az Európai Uniótól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF). Másnapra már újabb spekulációs láz öntötte el a pénzpiacokat, hiszen mindenki attól tartott, hogy az ír betegség átterjed Portugáliára és Spanyolországra… Pedig tíz nappal korábban, november 11–12-én Szöulban, a G20-ak állam- és kormányfőinek (ezek az országok adják a világgazdaság 90 százalékát) értekezletén a résztvevők megígérték, hogy belevágnak a nagy gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésébe és megalapoznak egy „erőteljes, tartós és kiegyensúlyozott” növekedési politikát. Sajnos azonban csak a sérelmek felhánytorgatásáig jutottak el, ami megint mutatja, mennyire törékeny és sebezhető a nemzetközi pénzügyi rendszer.

Példátlan kampányt indított a pénzügyes lobbi a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetése ellen. A kampány azért példa nélküli, mivel jó nevű és eddig megbízható lapok is elfogult, félreinformáló cikkek sorát tették közzé, és ezzel próbálják maguk mellé állítani a közvéleményt. Elhallgatják, hogy egy hosszú távú, ellenőrizhetetlen ígéret – a pénztártagok a saját befizetéseik befektetéseiből nagyobb nyugdíjat kapnak majd, mint az állami elosztó-kirovó rendszerből kapnának – ellenében a kötelező pénztárak jelene és valóságos hatása a költségvetési hiány és az államadósság szisztematikus növelése. Példátlan a kampány azért is, mivel arra épít, hogy a kormány lejáratásának olyan lelkes hívei vannak, akik elnézik, ha olyan témában szólítják meg őket, amely csak félretájékoztatás árán védhető. A pénzügyes lobbin kívül nincs más csoport, amelynek előnyös lenne a kötelező pénztárak fennmaradása. A kampány azért is példátlan, mert látszik, hogy a témát napirenden kívánják tartani azzal számolva, hogy egy ígérettel nem lehet vitába szállni. Pedig a pénzügyi kérdéseknek nem szabadna „lila ködbe” veszni, elvárható, hogy mind többen átlássák és megértsék őket, hiszen a sorozatos buborékok és pénzválságok egyik oka a pénzügyi szektor túlburjánzása. Ne áltassuk magunkat: a kötelező pénztárak ennek a káros rendszernek a szüleményei.

Kun János már 2006-ban egyértelműen a kötelező pénztárak megszüntetése mellett foglalt állást, de az akkori kormány az észérvek ellenére sem volt hajlandó a pénzügyi lobbi érdeke ellen tenni. Kár!

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

Négy betűje, a HSBC azóta trónol a vezető hírek csúcsán, amióta e híres bankház egyik volt kádere átadta a francia adóhatóságnak a csalással gyanúsítható ügyfeleinek névsorát. De mit is takarnak e betűk? Megfejtésként a legjobb esetben holmi „brit bankot” emlegetnek. De a HSBC ténylegesen a Hongkong & Shanghai Bank Corporation rövidítése. Ennek a Temze partján székelő, ma már a világ egyik legnagyobb bankcsoportjának a története úgy kezdődött, mint a kínai komprádor vállalkozóké kezdődni szokott: vízzel és ópiummal.[1]