A Tea Party mozgalom választási sikerein felbuzdulva, a republikánusok újabb adócsökkentéseket és a szociális kiadások drákói leépítését próbálják kikényszeríteni az Obama kormányból. Hogy is lehetne ellenállni egy ilyen egész pályás lerohanásnak, amikor az amerikai baloldal teljesen megosztott. A radikális szárny aktivistái minden politikai kilátás nélkül küzdenek, a realistákból meg épp a politikai változáshoz szükséges elszántság hiányzik.

„Garantáljuk a sajtóorbánumok szabadságát!”

Azt, hogy a társadalmi valóság objektíve adott és egyféle lenne, manapság már nem sokan képzelik. Mint ahogyan azt sem, hogy bármit valóságnak nevezhetünk, amit szubjektíve valóságként gondolunk el vagy élünk meg. A kettő között található az a – roppant szerteágazó – szféra, amely a szociológia (és a tudásszociológia) vizsgálati területét képezi.

Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait[1], ami állítólag szociális intézkedés lenne.  Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”.[2] Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …

Uniós partnerei felszólították Írországot, folyamodjon az Európai Unió Pénzügyi Stabilitási Alap „segítségéért”, és az ír kormány végül is folyamodott. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap jelenleg együtt szervezi a mentőcsomagot a bajba jutott bankoknak, a  számlát pedig az ír lakossággal fizettetik majd ki. A Lisszaboni Szerződés módosításával Németország ezt a gyakorlatot – sőt ennek még szigorúbb változatát – akarja szerződésbe foglalni és állandósítani.

Texasba a 19. század végén, a 20. század elején érkezett meg a bevándorlók első hulláma. Európaiak tömege szállt partra a galvestoni kikötőben. Napjainkban Texas már a Mexikóból és más latin-amerikai országokból származó, az Egyesült Állomokba többnyire illegálisan érkező migránsok egyik fő célpontja. Az ebből következő etnikai, kulturális és nyelvi változások mélyen hatottak a déli állam politikai arculatára.

A különböző kultúrák és a másság tiszteletben tartása, bizalmatlanság a fejlődéscentrikus ideológiákkal szemben, a racionalizmusnak és a racionalizmus egyetemesség-igényének szigorú bírálata -- körülbelül ezek a legfontosabb jellemzői annak a jelenkori politikai szemléletnek, amelynek sokszor egyáltalán nem könnyű helyet találni a politika sakktábláján. Pedig e gondolatáramlatnak, amely azzal a céllal jött létre, hogy határozottan elutasítsa a saját választásainak eredményeként kialakuló autonóm egyén koncepcióját (aki nélkül nincsen demokrácia), egészen a XVIII. századig nyúlnak vissza a gyökerei.

Az országszerte zajló nagy megmozdulások, melyeknek a közvélemény is pártját fogja, azt bizonyítják, hogy a lakosság egyértelműen elutasítja és törvénytelennek tartja a nyugdíjkorhatár 60 évről 62-re emelését. Arról is árulkodnak ezek a demonstrációk, hogy mit jelent a munka rengeteg ember számára, mióta a körülményeit „korszerűsítették”.

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

Vajon a politika-e „az elmezavar leggyakoribb oka”, vagy azért bolondulunk meg, „mert nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy elviseljük a politikai izgatottság következményeit”? Ezt a kérdést teszik fel az Orvospszichológiai Társaság tagjai a „politikai és társadalmi megrázkódtatások elmebetegségek kialakulásában játszott szerepéről” tartott megbeszélésükön 1848. március 6-án, néhány nappal Lajos-Fülöp király lemondása és a második köztársaság kikiáltása után.

1984, a demokratikus államforma helyreállítása óta 2010. október 3-án először lesz elnökválasztás Brazíliában, amelyen nem lesz elnökjelölt Inácio Lula de Silva. A volt szakszervezeti vezér két választási cikluson át volt az ország elnöke. Sikerült-e a baloldal által olyannyira várt átalakítás?

A lelepleződések végeláthatlan áradata elképeszti a franciákat… A politikai vezetők rendszeresen – és igen baráti körülmények között - találkozgatnak az üzleti elit tagjaival. Ezek az üzletemberek finanszírozzák a politikusok pártjait és választási kampányait. Cserébe a politikusoktól jelentős adócsökkentéseket kapnak. Ezek után senkit sem lep meg, hogy az adócsökkentések (közel százmilliárd euró tíz év alatt) következtében a legmagasabb jövedelmek… még tovább nőttek. A sorozatos adókedvezményekre még ráerősített a kifejezetten a magas jövedelmek védelmében létrehozott „adóplafon” bevezetése 2006-ban. S végül a botrányok sora egyértelműen megmutatja, hogy politikusaink miért is csökkentik sorozatosan a leggazdagabb réteg adóját: a minket kormányzó politikusok (és családtagjaik), későbbi karrierváltásukkor az üzleti elithez csatlakoznak majd és nem harcos szakszervezeti vezető lesz belőlük.

Nem fáj a Wall Street feje a bankrendszer reformja miatt

Július 15-én az amerikai Szenátus elfogadta azt a törvénytervezetet, amely az  1929-1933-as nagy világgazdasági válság óta, az első komoly kísérlet a bankok megrendszabályozásra és amelyet „az amerikai pénzügyi rendszer legjelentősebb reformjaként” értékelnek.  A Barack Obama eredeti tervénél kevésbé radikális törvény elfogadása politikai sikert jelent az elnök számára. Obama elnök ügyesen elébe vágott a válság által meggyengült bankár-lobbinak, kihasználta és előnyt kovácsolt magának a Goldman Sachs-ügyből és a Wall Street szokásait sorozatban leleplező botrányokból, és így sikerült nagyobb politikai ellenállás nélkül elfogadatnia javaslatát.

Csúfak, szutykosak... és gonoszak: a hardrockereknek joggal pokoli a híre. Ők aztán nem fogják elfogadottá tenni a rockzenét kulturális körökben, az egyszer szent. Becsületükre legyen mondva: nyíltan vállalják rossz ízlésüket, rosszindulatukat és azt, hogy nem akarnak tetszeni annak a társadalomnak, amely nem nyerte el az ő tetszésüket.

A „France 5” francia tévécsatornán ez év január 21-én sugárzott „Les Maternelles” (Kismamáknak) című műsorban egy nő felindultan mesél kórházban, altatás nélkül elvégzett és végigszenvedett abortuszáról. Nem, tévedés ne essék: nem a hatvanas években járunk, hanem a 21. század elején.

Az orvostudomány fejlődése és az ismétlődő reformok ellenére a betegségekkel szembeni esélyegyenlőtlenség ma is óriási. Az egyes országok között és az országokon belül is nagy a különbség. Több tényező játszik közre ebben (környezet, élelmiszer, munkakörülmények…). Az egészségügyi rendszerek és a finanszírozás szabályai is az okok között szerepelnek. Bár néhány kormányzat már felfedezi (újra) az állami szerepvállalás kedvező hatását, mégis többnyire a magánszektor terjeszkedik erőteljesen. Mindenütt zajlik az átszervezés.

Sabinában vagyunk, Látium északi részén, a szabin nők elrablásáról szóló római monda vidékén, amely témából számtalan giccs született. A városias foltok ellenére a fővárostól 35 kilométerre elterülő település még mindig őrzi a táj csodálatos szépségét: itt csöndesülnek el a Tiberis partján a toscanai dombok utolsó hullámai, körbefogva egy Karoling-kori apátság maradványait.

Az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza 

Camille Pissarrót (1830-1903.) mint az impresszionizmus egyik alakját tartjuk számon, azét a művészeti irányzatét, amelyet a korabeli közönség nem értett meg. Arra a Pissarróra emlékezünk, aki munkáiban a fényt és a pillanat szépségét ünnepelte, s közben nagyon is tudatosan feledkezünk el a festő politikai elkötelezettségéről, amely azonban a most újra kiadott Társadalmi gazságok című sorozatában egyértelműen megmutatkozik: tökéletesen jeleníti meg „a nép egyszerű fiainak” világát, akik állítólag túl érzéketlenek ahhoz, hogy megértsék és értékeljék műveit.