A 2011-ben Norvégiában történt mészárlás annál is inkább meglepett mindenkit, mivel úgy tűnt, hogy épp Norvégiában sikeres a szociális és politikai kiegyezés, a norvégok egy élhető társadalmi és politikai berendezkedést alakítottak ki maguknak. A társadalom átlátható és decentralizált, felerősíti az emberi együttélés kellemes vonásait, mindig és mindenben a legfontosabb a kompromisszum, a társadalmi viták kizárólag arról szólnak – és itt Jo Nesbo írót idézzük – „hogy mi a legjobb módszer arra, hogy a jobb és baloldal egyességre jusson”. És ebben a mintademokráciában, mely képes meghaladni a konfliktusok szintjét megjelent egy fogékonyság – ez a legkevesebb, amit mondhatunk – a teljesen gátlástalan szélsőjobb iránt, ami nem vezethető vissza Vidkun Quisling – a megszállt Norvégia nácibarát kormányának vezetője – nacionalista örökségére. És ez az új irányvonal nem csak Norvégiában alakult ki, és nem redukálható kizárólag a politikai témákra: belsőségesebb, meghittebb, személyesebb, ezért veszélytelenebbnek látszik. Jelen van a művészetekben, a legkülönfélébb szabadidős tevékenységekben. Létrejött egy olyan képzeletvilág, mely közvetlenül belső érzékenységünkre hat.

Julian Assange a WikiLeaks internetes honlap alapítója, aki 2010-ben  több százezer titkos Pentagont, illetve State Department dokumentumot hozott nyilvánosságra, nem csak barátokat szerzett magának Washingtonban. Ausztrál állampolgárságú ember lévén, akár  fityiszt is mutathatna az amerikai hatóságoknak, ha a svéd bíróság nem bocsátott volna ki ellene letartóztatási parancsot. A bíróság ki akarja őt hallgatni a Svédországban elkövetett – de általa tagadott – szexuális zaklatás ügyében.

Nobel-békedíjas az Európai Unió? Mégis mi üthetett a norvég bizottságba? Való igaz, hogy az 1951-ben, az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) berkein belül létrejött francia-német megbékélés azt a határozott akaratot jelezte, hogy örökre véget kell vetni a kontinens háborúinak. ”Nem volt egyesült Európa, ezért voltak a háborúk”, jelentett ki 1950. május 9-i híres, a Montánunió létrehozását bejelentő beszédében, Robert Schuman francia külügyminiszter. Ezt a történetet egyébként mint eredetmondát tanítják az iskolákban.

Lehetséges-e egy baloldali Európa, amely – radikálisan szakítva a liberális politikával – valóban demokratikus, környezettudatos, szolidáris és közösségi? Jó okunk van azt hinni, hogy François Hollande sosem hitt ebben. 1992. május 6-án, még képviselőként a következőket mondta a parlamentben: „Mivel elfogadtuk a globalizációt, ezért jelenleg monetáris, költségvetési és gazdasági kérdésekben meg van kötve a kezünk. Ennélfogva egyetlen kérdéses pont maradt csupán: elfogadjuk-e a nemzetközi kapitalizmus szabályait, avagy sem. Ha csatlakozunk a többiekhez a globalizációs folyamatban, a fent említett kötöttségek ‒ kiegészülve az európai kötelezettségekkel ‒ várnak ránk”[1]. Más szavakkal, az európai integráció csak a liberális globalizáció egyik alegysége lehet.

A legtöbb médium számára a dolog egyértelmű. Egyiptomban a Muszlim Testvérek hatalomátvételi kísérletével van dolgunk, a nép pedig fellázad az egyesek által fáraónak nevezett új Mubarak ellen. A volt elnök bukása óta semmi sem változott – mondják nagy általánosságban –, legfeljebb a legfőbb államhatalmat kézben tartó politikus neve. Ez az olvasat már csak azért is csábító, mert megfelel az arab tavaszt követő iszlám tél sémájának.

De ha közelebbről szemügyre vesszük, ez a látásmód hamis, sőt veszélyes, merthogy összeugrasztja a főszereplőket.

A politikai teológia alapvonása, hogy a politikai filozófia és a keresztény teológia metszéspontjában áll. Arról szól, hogy a teológiai fogalmak és gondolkodásmód miképpen legitimálják, és határozzák meg a politikai, gazdasági és társadalmi cselekvéseket. Első nagy képviselője Kaiszareiai Euszebiosz püspök-egyháztörténetíró (265–339), a vallási és politikai egység nagy teoretikusa, aki már Constantinus császár életében (†337) összekapcsolta a Birodalom nagyságát és a kereszténység diadalát.

Rengeteg értelmiségi és ideológiai vita lezajlott már arról, hogy lehet-e pénzügyi és politikai befolyástól mentes, független lapot előállítani, és ha igen, hogyan, és a kérdés ma is aktuális. A Le Monde volt igazgatója könyvében arról számol be, mennyire erős és állandó nyomás nehezedik az újságírókra, és milyen nehéz megőrizni a szerkesztőségi önállóságot és függetlenséget.  

Dániel Péter kiáltványát vitaindítónak szánjuk. Csakhogy szerintünk nem azon kellene vitatkozni, ki ért egyet, és ki nem ezzel a kétségbeesett aktussal, hanem azon, hogy miképpen lehetne hatékonyan tiltakozni a fasiszta korszak és az akkori politikai és szellemi vezetők rehabilitálása ellen, és hogy ki meddig merne elmenni ebben a tiltakozásban.

1997-ben lapunk igyekezett népszerűsíteni a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó gondolatát.[1] E tranzakciók összértéke akkor a világtermelés tizenötszörösét tette ki. Napjainkban már közel a hetvenszeresének felel meg. Tizenöt évvel ezelőtt még nem volt szó subprime hitelekről, és senki sem feltételezte, hogy Európában államadóssági válság robban majd ki. A Tony Blair által fellelkesített európai szocialisták zöme kizárólag a „pénzügyi innovációra” esküdött. Az Egyesült Államokban Clinton elnök arra készült, hogy bátorítsa a kereskedelmi bankokat: ügyfeleik pénzének felhasználásával vágjanak bele spekulatív műveletekbe. Nicolas Sárközyt pedig valósággal elbűvölte az amerikai modell, s nem győzte dicsérni azt a Fedet, amelynek politikája később súlyos bajok előidézőjévé lett.[2] Maga is subprime hitelek „francia módra” lehetőségéről ábrándozott.

A fejlett világ országait legyűrő gazdasági és szociális krízis mára több országban nyílt politikai válsággá alakult. Ilyen válság sújtotta ország lett Görögország, ahol az unió miniszterelnökcserével akadályozta meg a megszorítások elleni népszavazást, és ilyen ország lett Magyarország is, ahol egymást érik az egyre nagyobb tömegeket megmozgató utcai tüntetések és ellentüntetések.

Testvérlapunk, a JeToTak, a Le Monde diplomatique szlovák kiadása, háromnyelvű nyílt levélben reagál a magyar politikai helyzetre, fejezi ki aggodalmát és szolidaritását. A demokrácia nem csak a törvény betűjének betartását jelenti – írja –, de, és ezt már mi tesszük hozzá, a demokrácia mai értelmezése a gazdasági és szociális demokráciát is magába foglalja, ami a társadalmi egyenlőségen, első lépésként a nyomor megszüntetésén alapul.

Madoff c’était de la blague!, Madoff kispályás kezdő volt! – írta a Le Monde egyik komentelője az Európai Központi Bank (EKB) legújabb bankmentő akciójáról (december 21.). Mario Draghi elnök – láss csodát, a Goldman Sachs egykori vezetője  – ezermilliárd euró összegben, hároméves futamidejű, egy százalék kamatú hitelkeretet nyitott az európai bankoknak. Hogy érzékeltessük, mekkora összegről van szó: az eurozóna GDP-je úgy kétezermilliárd euró. A magyar bruttó államadósság hetvenmilliárd euró körül van, így ha Magyarország, vagy bármelyik európai eladósodott állam közvetlenül kapna három évre egy százalékos kamatú hitelt, akkor sehol Európában nem kellene nyugdíjkorhatárt emelni, leépíteni a közoktatást és a közegészségügyi ellátást és így tovább.

A döntés, hogy a bankok kapnak olcsó finanszírozást, és nem az államok és főleg nem az állampolgárok – akik szintén fellélegeznének, ha egy százalékon kapnának euróhitelt – az európai demokráciadeficit ékes példája. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a több tízezer hajléktalan, a mintegy egymillió kilakoltatástól rettegő magyar állampolgár és Európában még nagyon sokan mások sem értenek egyet az EKB döntésével. Nagy kérdés, hogyan lesz ebből békés, és jóléti Európa.

A „romantikus költő” kifejezés idővel gúnyos, közhelyes jelentést vett fel: ihlettől sugárzó, lobogó hajú, feketébe öltözött fiatal férfi, háborgó ég alatt.  Jobb esetben hosszabb-rövidebb ideig elnyúló kamaszkori válságra asszociálunk hallatán, rosszabb esetben szentimentális együgyűségre. Ez a klisé, mintha csak a kiváló Monsieur Perrichon[1] látásmódját testesítené meg. Pedig a romantika eredetileg felforgató mozgalom volt, amely szakítani kívánt a régi renddel, és – a francia forradalom nyomdokában haladva – megingatni a hagyományos világképet. Az egyén és a társadalom elnyomása, lealázása ellen harcba induló felszabadító mozgalom elszántan vállalkozott a nagy, kollektív álmok megvalósítására. Valóságos földrengést jelentett ez az irodalomban, mégpedig abban az irodalomban, amely a lehetségest akarja megfogalmazni és kimondani. Természetesen mély, sokkoló hatású volt.

A szexuális bűncselekménnyel megvádolt Dominique Strauss-Kahn (DSK) pár hete - és nem önszántából - mondott le az IMF igazgatói tisztjéről. Így vált a szex a világpolitika formálójává, hiszen most nyitottá vált, hogy mi lesz a sorsa a DSK idején az IMF irányításában megindult átrendeződésnek. Ugyanis az IMF háza táján az igazi, és az igazgatóváltástól nem független kérdés az, mikor váltják le a fejlett országok érdekeit az intézmény vezető posztjáról. Kiegyensúlyozottabb, a megváltozott globális erőviszonyokat tükröző lesz-e az IMF vezetése, és változik-e ennek megfelelően politikája. Ha igen, mi lesz a dollár és az euro tartalékvaluta-szerepével, s ezzel együtt az USA és Európa világgazdasági súlyával. Nagyobb befolyásra tesznek-e szert az intézményben a feltörekvő régiók, mindenekelőtt Kína?

A nagyvilágban már régóta beszélnek arról, vajon van-e, és ha igen, mennyi fizikai aranytartaléka az USA-nak. A hír, összefüggésben Strauss-Kahn menesztésével, nemrégiben hazánkat is elérte – a késedelem fényes jele a világgazdaságban elfoglalt perifériális helyzetünknek.

Lehetséges, hogy tényleg üres a híres Fort Knox (erőd), ahol az USA aranytartalékait tárolják, és ezt megtudta volna Strauss-Kahn? Krimibe illő kérdés, megfejteni nem is tudjuk, hacsak Bruce Willis segítségét nem kérjük, de a szenzációs hír alkalmat ad rá, hogy poros, kutya-macska perpatvaroktól hangos falunkból kitekintsünk a világra.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrégiben elismerte: „Közel négy évvel a pénzügyi válság kitörése után még mindig nem sikerült helyreállítani a globális bankrendszer stabilitásába vetett bizalmat.”[1] Az a válság, ami az amerikai jegybank, a Fed elnöke szerint „a világtörténelem legsúlyosabb krízise, beleértve [az 1929-es] nagy világgazdasági válságot is”,[2] az Egyesült Államokban még semmilyen büntetőjogi következménnyel nem járt. A Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a JP Morgan már rég a kockázati tőkebefektetések összeomlására számított, miközben ügyfeleiket minden gátlás nélkül vásárlásra buzdították… Ezt pedig a legrosszabb esetben megúszták pénzbírsággal, a leggyakrabban azonban bónuszt kaptak érte.

India nyugati partvidékén, a Szahjadri-hegység eldugott falvaiban a francia nukleáris vállalat, az Areva neve bekerült a köztudatba, akárcsak az EPR (Európai Nyomottvizes Reaktor), és velük a sugárzás, a plutónium vagy a radioaktív hulladék. A Mumbaitól mintegy 400 km-re délre fekvő Dzsaitapur környéki, kápráztatóan szép kis falvak a biodiverzitás szempontjából a Föld tíz legfontosabb úgynevezett forró pontja közé tartoznak[1]. Az Areva itt szeretne hat, egyenként 1650 MW-os atomerőművet építeni.

Az elmúlt hónapok arab lázadásai különféle demokratikus folyamatokat indítottak el, és ezzel a térség politikai, diplomáciai és ideológiai helyzetét alapvetően változtatták meg. Félő volt, hogy a Kadhafi által elrendelt erőszak ez a folyamatot megakasztja. A Nyugat által, az ENSZ felhatalmazásával indított háború következményei egyelőre beláthatatlanok.

2010 decemberében Brazília, Argentína, Bolívia, Guyana, majd Ecuador is elismerte a palesztin államot „az 1967-es határok között”, és ezzel csatlakoztak Costa Rica, Kuba, Nicaragua és Venezuela állásfoglalásához, akik már 1988-ban bejelentették Palesztina elismerését. Újabb jele ez egy földrész függetlenedésének, ahol Izrael gyakran az USA politikáját támogatta.

1997. december 29-én Hans Janmaat szélsőjobboldali képviselőt két hét börtönre és 3 400 euró megfizetésére ítélte a bíróság faji gyűlöletkeltés miatt, mivel az 1994. október 27-i Zwolle-i tüntetés végén azt ígérte a nyilvánosság előtt, hogy mihamarabb véget vet a multikulturális társadalomnak. Senki sem tett azonban feljelentést az ellen a választási kampány ellen, amelyből az ihletet merítette, és amely az „Oost west thuis best” (Mindenütt jó, de a legjobb otthon) jelszavával nem mást javasolt, mint hogy a menedékkérőknek állítsanak fel munkatáborokat, a munkanélkülieket pedig utasítsák ki az országból… Az igazságszolgáltatást láthatóan érzékenyebben érintették a nyilvánosság előtt elhangzott kijelentések, mint a választási kampányban megfogalmazott ígéretek.

A hírműsorok legegyszerűbb (egyben legolcsóbb) módja, ha „szakértőket” hívnak a tévéstúdiókba. Okos elemzésekkel és tanácsokkal látnak el minket. Látszólag függetlenek, nem érdekeltek az adott témában, a valóságban azonban sokan közülük a különböző óriásvállalatoktól kapják fizetésüket és érdekeiket képviselik, nagyon is hatékonyan.