Hogyan látja mostani helyzetünket egy francia doktorandusz?

Franciául megjelent a Hulala január 5-i számában.

A beszélgetésekkor gyakran felmerül a kínos kérdés: hogyan lehetséges, hogy az egykori kommunista blokk „éltanulója”, a kilencvenes évek legígéretesebb fiatal demokráciája ma egyre inkább önkényuralmi rendszerré válik? Európai elemzők szerint Magyarország politikai kísérleti telep. Azt hiszem, nem árt, ha röviden felelevenítjük az elmúlt két évtized változásait, talán így jobban megértjük a jelenlegi magyarországi helyzetet.

A választások Oroszországban

Az „oroszok” Putyin-ellenessé váltak? „Fehér” (netán „narancsos”) forradalom készül? Valamiféle „orosz tavasz”, az „arab tavasz” mintájára, az „elzárt rendszer”, netán a putyini „diktatúra” ellen? A „Szovjetunió” félelmetes visszatérését készítik elő? Amikor csak szóba kerül Oroszország, mindig túlfűtött, szinte karikatúraszerű elemzésekre ragadtatja magát a sajtó. Pedig a média ismétlődő tévedései óvatosságra kellene hogy intsenek.

Miközben a kapitalizmus a harmincas évek óta a legsúlyosabb válságát éli át, a legjelentősebb baloldali pártok mintha zavarukban megnémultak volna. Legfeljebb a rendszer toldozását-foldozását ígérik. Leggyakrabban felelősségérzetüket bizonygatják, s maguk is liberális fogantatású tisztogatást ajánlgatnak. Meddig folytatódhat még ez a politikai játszadozás, miközben egyre magasabbra csapnak a társadalmi felháborodás hullámai?

Miközben a pénzügyi és tőzsdei viharok már az Európai Unió szétesésével fenyegetnek, miközben az Egyesült Államok vergődik, hogy elkerülje a közelgő recessziót, miközben Ázsia attól fél, hogy kifullad a gazdasági növekedés, nem sokan maradtak, akik a globalizáció erényeit hirdetik. Jean-Marie Harribey cikke a baloldal– már ahol van baloldal –belső vitájáról szól, amely arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus jelenlegi válságából nemzeti vagy globális keretek között van-e a kiút. Élesen vitázik Frédéric Lordonnal: szerinte már nem lehet visszatérni a nemzeti keretek közé, vagyis nincs más hátra, mint előre, az emberiség egyetemes értékei mentén.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

A cikk a kínai hatóságokat bírálja –, de javaslatokat is tesz – a hatalom és a különböző társadalmi érdekcsoportok kapcsolatának rugalmatlansága miatt. Kínai folyóiratokban is megjelent és az interneten széles nyilvánosságot kapott a szövegnek egy bővebb változata, ami bizonyos vezető körök támogatásáról árulkodik. Ez arra utal, hogy a neoliberális emigránsok mellett Kínában igenis létezik egy értelmiségiekből, kutatókból és politikai vezetőkből álló erős kritikai áramlat, amely szükségesnek tartja egy legitim ellenzéki tér kialakítását. Nincs szó sem a fennálló rendszer megkérdőjelezéséről, sem az elnyomás fokozásáról, hanem egy olyan újfajta útkeresésről, amely összebékíti a társadalmi tiltakozást és a politikai stabilitást, és amely a társadalmi realitást tekinti egy politikai reform alapjának. Néhány olvasó ezeket a javaslatokat túlságosan elvontnak ítéli majd. Szögezzük le, hogy Kínában ezek rendkívül kényes kérdések, s ezért mindenfajta nyilvános fellépés nagy óvatosságot követel az érintettektől.

Az amerikai államadósság csökkentéséről szóló vita, mely szembeállítja egymással Barack Obama elnököt és a Kongresszus republikánus többségét, elfedi a lényeget: ellenfelei zsarolásának engedve Obama már előre, minden ellenvetés nélkül beleegyezett abba, hogy a következő tíz év költségvetési megtakarításainak több mint háromnegyede, mintegy 3000 milliárd dollár a szociális kiadások csökkentéséből származzon. Az amerikai jobboldal akár meg is elégedhetne ezzel a győzelemmel, csakhogy mindig többet akarnak. Mindent akarnak.

Több Dél-Dél együttműködést célzó szervezet létezik, a fontosabb partnerek különböző összetételben szövetkeztek. A legismertebb a BRIC: Brazília, Kína, India, Oroszország és az IBSA: Brzília, India, Dél-Afrika. 2010. december 10-én a BRIC országok felvették soraikba a Dél-Afrikai Köztársaságot és így a többes számú új név, a BRICS a csoport erősödését is kifejezi. A Dél-Dél kooperáció láthatólag felgyorsult. Cikkünk az IBSA történetét mutatja be.

A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].

A szerző (a Mémoires des luttes írója) a TIT Kossuth Klub, a Francia Intézet és a Magyar Dipló szervezésében Magyarországon járt és Kubáról tartott előadást március 7-én, mint arról már tájékoztattuk olvasóinkat. A néhány napi magyarországi tartózkodás után elemzi Orbán Viktor politikáját és három fontos kérdést emelt ki a magyar politikus eddigi tevékenységéből: szembeszáll az Európai Unióval, megszorításokat vezetett be és megszüntette a progresszív személyi jövedelemadót.

Szélsőjobb előretörés

Az utóbbi két évben több európai államban is 10, sőt 15 százalék fölötti választási eredményt ért el a szélsőjobb: Belgium 17,1 százalék, Bulgária: 12 százalék, Franciaország 10 százalék, Magyarország 14,8 százalék, Hollandia 17 százalék, Norvégia 22,9 százalék.

Olaszországban a Nemzeti Szövetség leszakadt a szélsőjobbról, és beépült a hagyományos jobboldalba, az Északi Liga szecesszionista maradt, és Lombardia, Venétia és Piemont régiókban is elnöki szerephez jutott. A svájci Közép Demokratikus Unió (UDC), egy évvel a minaretépítések betiltása után, nem kevesebbet ért el a választók 53 százalékánál, mint hogy kiutasíthassanak minden, „bűnösnek bizonyult” bevándorlót – ez vonatkozik a szociális támogatásokkal való „visszaélésekre” is. Ennek ellenére Svájcban nincs egyetértés a jobboldalon belül.

Európa keleti felében a szélsőjobb speciális történelmi helyzet örököse. Nyugaton viszont a hagyományos újfasisztákat sikerült kiközösíteni, így saját gettójukba zárva élik belterjes életüket. Ezzel szemben a rendszerellenes jobboldali pártok keresik a kitörési pontokat és a beilleszkedési lehetőséget, ezt az utat járja például a jelenleg sikert sikerre halmozó holland Szabadság Párt.

A szélsőjobb megújította kedvenc témáit, ennek ellenére nem szabadult meg saját belső ellenmondásaitól. Két közös ismertetőjegyük van: meglovagolják a társadalmi válságot és elutasítják a muzulmánokat. Ezt a két témát lovagolja meg Franciaországban Marine Le Pen is, aki apja örökébe kíván lépni.

Kelet-Európában masszívan megjelent a szélsőjobb, de sok kérdésben teljesen különbözik nyugati elvbarátaitól: megnyilvánulásaikban élesen megjelenik e régió történelmi hagyománya.

Spanyolországban a nyíltan konzervatív szélsőjobb francóista nosztalgiát ápol, míg Olaszországban a jobboldal egyik ága beépült a hatalomba, a másik pedig a szeparatizmus ideológiáját hirdeti.

Testvérlapunk, a szlovák JeToTak-Le Monde diplomatique szerkesztőségi cikke a kettős állampolgárságról.

A szlovák–magyar kettős állampolgárság kérdését már rég a szlovákoknak kellett volna felvetni. Akkor ők jelölhették volna ki a tárgyalások paramétereit és főképp határait.

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

A II. világháború utáni Európában gyakran kerültek kormányra baloldali pártok. Annak idején az ő tevékeny közreműködésükkel alakultak ki a nagy szociális ellátó rendszerek, így például a nyugdíj, az ingyenes és általános egészségügyi ellátás, az ingyenes közép- és felsőfokú oktatás, valamint a szociális segítő rendszerek: az anyaság, a rokkantság, a munkanélküliség vagy más hasonlóan nehéz élethelyzetek esetére.

A baloldali vezetők kormányzás közben tanultak meg nemet mondani különböző alulról jövő elvárásokra, miközben az ország érdekére hivatkoztak, a költségvetés egyensúlyára, a vállalatok nyereségére vagy a jövőbeni fejlődésre – csakhogy a leggyakrabb érveket idézzük.

Ma viszont, több évtizedes kormányzás után, a gazdasági világválság közepén ott tartunk, hogy a szocialista vezetők legfeljebb jótékonysági hajlamukkal és személyes érzékenységükkel válaszolnak az általános elszegényedésre, és egy nagyon távoli és bizonytalan jövő nevében - Magyarországon is, de másutt is - a jóléti állam módszeres lebontásának és felszámolásának állnak az élére.

A Népszava újságírói ezt a szokatlan helyzetet képviselik, amikor az IMF követeléseit, a kötelező magánnyugdíjpénztárak létével megvalósult pénzügyes fosztogatást, sőt az Operabált védik a jobboldal „támadásai” ellen.

De szemben állni a jobboldal egyik szárnyával még korántsem jelenti, hogy baloldaliak vagyunk.

A valós demokrácia, az általános jólét, a szolidaritás és a szociális ellátó rendszerek védelme nélkül ugyanis nincs baloldaliság.

Ezért nem jár a Népszavás újságíróknak a baloldali jelző.

Amikor Tunézia éppen kilábalóban van hosszú ideig tartó politikai bénultságából, a pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket képviselő szereplők küzdenek helyükért a politikai életben. De valójában a nagy kérdés: milyen hely juthat ebben a világban az új, most aktivizálódott generációknak?

Két évvel a demokrata siker után a félénk és elégtelen gazdaságélénkítési program és a kiegyezés keresése elkedvetlenítette Barack Obama választóit: többet vártak tőle. A jobboldalon pedig a fanatikus ellenállás tovább tartja magát, az elnököt „szocialistának” és „kétes amerikainak” tartják. Az életszínvonal csökkenése és a munkanélküliség megerősítette ezt a jobboldali szárnyat, amely mára az elnök legelszántabb ellenfelévé nőtte ki magát.

*Ez a cikkünk szlovákul is megjelent, testvérlapunkban, a JeToTak-Le Monde diplomatique-ban.

A budapesti baloldali és liberális értelmiségiek, egyetemisták tüntetési naptárában sűrűsödnek a bejegyzések, december második felétől úgyszólván minden hétre esik legalább egy, a sajtószabadság megvédését célzó tüntetés, de már jövő hétre, január 27-re is elő lehet jegyezni a következőt. A tüntetések nem túl nagyok – a január 14-én este tartott a kivétel, azon mintegy tízezren vettek részt. A szervezők köre sokrétű, van olyan demonstráció, amelyet az ellenzéki MSZP, illetve a hozzá köthető szervezetek kezdeményeztek, másokat a különböző liberális csoportok, megint mások – éppen a legnagyobb hatásúak – pedig civil szervezetek nevéhez köthetők. A rendszeres résztvevők találkozhatnak ismerősökkel, más „törzstüntetőkkel”, a szervezők sokszínűségének köszönhetően azonban a megszólítottak köre is változatos.

A túl rövid peresztrojkától a vég nélküli putyinizmusig

A hatalmas erdőtüzek 2010 nyarán rámutattak a rendszer hiányosságaira. Pedig a Vlagyimir Putyin által meghonosított rendszer nem nagyon hasonlít a szovjet rendszerre. Az új társadalmi kiegyezés nagyobb egyéni szabadságra és erős központi irányításra épül. Hiányzik viszont az az értelmiségi réteg, amely jobbító javaslatokat fogalmazna meg. Az elnök vajon akar-e valódi reformokat?

A november 2-i választásokon a republikánusok elsöprő, 1938 óta a legnagyobb sikerüket érték el. Mivel magyarázható, hogy két évvel Obama elnök lelkes megválasztása után ennyire megfordult a politikai közhangulat?