Tunéziát illetően mindenki, vagy majdnem mindenki megállapítja: a forradalom vívmányai veszélybe kerültek. Arról azonban már távolról sincs egyetértés, hogy ki vagy kik veszélyeztetik az elért vívmányokat. A „szekuláris” ellenzék, amely nem képes elfogadni, hogy a 2011. októberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a konzervatív iszlamista Ennahda aratott nagyarányú győzelmet? Vagy éppen ők azok, akik arra használják a győzelmüket, hogy beépüljenek az államapparátusba, miközben a szélsőséges szalafista milíciák által keltett rémületet is saját megerősítésükre használják fel? Vagy egészen egyszerűen arról van szó, hogy a francia IV. Köztársaság kormányzati komédiáira emlékeztető politikai mesterkedéseknek vagyunk tanúi, ahol azonnal szétesnek a parlamenti frakciók, ha egy képviselő nem jut miniszteri tárcához, ahol mindennaposak a teátrális gesztusok, melyekre már másnap nem is emlékszik senki, ahol megszámlálhatatlan kis csoport alakul és szűnik meg egyik pillanatról a másikra? Mindeközben a bányászat összeomlik, a turizmus megrendült, a közbiztonság egyre romlik, és már több száz tunéziai hagyta el az országot, hogy a dzsihadisták oldalán harcoljon Szíriában, Algériában vagy Maliban.

A legutóbbi önkormányzati választásokon, 2011. május 21-22-én, Pármában, az olasz élelmiszeripar fővárosában, olyan multinacionális cégek, mint a Parmalat és a Barilla székhelyén aratott győzelem végleg bevonta az Ötcsillag Mozgalmat (M5S) az olasz politikai élet főszereplői közé. A mozgalom, amelyet a Financial Times által az „olasz Jimmy Cricketként[1]“ (Beszélő Tücsökként) aposztrofált genovai komikus, Beppe Grillo alapított, alig kétéves fennállása után három település polgármesteri székével és mintegy 250 városi és tartományi képviselővel büszkélkedhet, de ami mindennél fontosabb, olyan pártpreferenciát mutató közvélemény-kutatási adatokkal (18%) amelyek országos szinten az immáron szabadesésben lévő Silvio Berlusconi vezette Szabadság Népe (PdL) párttal azonos százalékaránnyal a megosztott második helyre taksálják egy elkövetkezendő választáson.

Bo Xilai (Po Hszi-lej), Csungking tartományi jogú város első emberének leváltása egyes kommentátorok szerint nem egyéb, mint egyszerű bűnügyi hír. „Olyasmi ez, mint a Strauss-Kahn-ügy volt Franciaországban” – magyarázza egy kínai barátunk. „Bo évek óta készült arra, hogy bekerüljön a legfelső szintű pártvezetők közé, és most megbukott egy magánéleti kisiklás miatt”. Bo feleségét megvádolták azzal, hogy megöletett egy ügyeskedő angol üzletembert, a fia pedig igen csak nagy lábon élt Londonban.  

Idestova két éve már, hogy a mainstream nyugati média kitartóan ismételgeti azt a tézisét, miszerint Magyarország Orbánisztánná változott, vagyis egy olyan önkényuralmi rendszerré, ahol lábbal tiporják a huszonkét év alatt felépített demokráciát, és egyre fenyegetőbben lépnek fel a kisebbséggel, elsősorban a cigánysággal szemben. Ezek szerint a véleményformálók szerint Magyarország számára most egyetlen valódi célkitűzés létezhet: megszabadulni Orbántól és visszaterelni Magyarországot arra a „helyes útra”, amit a Brüsszel, az Európai Központi Bank, az IMF és a pénzügyi piacok által egyedül üdvözítőnek tartott ortodox gazdaságpolitika fémjelez.

 A szeptember 4-i választási győzelem után a Québec Párt (Parti Québecois) visszavonta a tandíjak 1 778 dolláros emelését és a 12. törvényt (a 78. törvényjavaslatot), és ez azt jelenti, hogy a Québec-i diákok a kormánnyal vívott küzdelmükben győzelmet arattak. Ezt a győzelmet közel kétéves küzdelem előzte meg, amelynek utolsó heteiben Québec történetének legnagyobb szabású diáksztrájkja zajlott. Hosszú küzdelem volt ez, a kormány pedig mindent elkövetett, hogy megossza a lakosságot.

Kiutak a társadalmi válságból konferencia nyitóbeszéde

Nagy tisztelettel köszöntök minden kedves vendéget, érdeklődött és meghívott előadót. Külön öröm számunkra, hogy Francis Wurtz úr az Európai Parlament Egyesült Baloldal/Északi Zöldek parlamenti csoportjának volt frakcióvezetője, örökös Európai Parlamenti képviselő megtisztelt jelenlétével és segíti a munkánkat. Külön szeretném kifejezni hálámat Dr. Tabajdi Csaba Európa Parlamenti képviselőnek, hogy elvállalta a konferencia védnökségét és komoly összeggel támogatta a rendezvényünket, a Táncsics Alapítvány és a Le Monde Diplomatique magyar kiadójával egyetemben. Köszönöm a meghívott előadóknak is, hogy időt és fáradságot nem kímélve eljöttek és közreadják, álláspontjukat, felvállalják véleményüket, ami a mai világban nem biztos, hogy egy életbiztosítás. De ha félünk, nem lehetünk demokraták. A mai nap előadóival szemben egyetlen kikötésünk volt csak: a demokrácia feltétlen hívei legyenek. Nem azzal foglalkoztunk ki baloldali, ki liberális, ki jobboldali, hanem azzal ki sorolható a demokraták közé.

Nem várhat se a Petraeus botrány, se az egyre feszültebb közel-keleti helyzet, se a költségvetési hiány: alighogy újraválasztották, Barack Obama több sürgető kérdésben is megoldást kell találjon. Milyen társadalmi támogatottságra számíthat Barack Obama elnök?

Kedves Barátaim,

Először is szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy meghívtak és így résztvehetek ezen a találkozón. Két okból is nagyon örülök. Először is, mivel a jelenlegi nehéz helyzetben, amellyel mindannyiunknak szembe kell néznünk, a haladó erők közötti együttműködést, a kereteket kiszélesítő minden lehetőséget meg kell ragadnunk, minden ilyen lehetőség hasznos. Másodszor pedig mert már 45 éve ismerem Magyarországot és kifejezetten szeretem ezt az országot. Mindig örömmel jövők, most is, pedig a mostani politikai helyzet a legutálatosabb, amit eddig alkalmam volt megismerni.

Átalakulóban van Kolumbia is, Száz év magány és a végeláthatatlan polgárháborúk országa.

A Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) és Manuel Santos kormánya bejelentette, hogy október 8-ával tárgyalássorozatot kezdenek a béke megteremtése érdekében. Helyszínül Oslót választották. A közös bejelentés előzménye, hogy a két fél titokban már asztalhoz ült és tárgyal. Hosszú évek óta először, többféle érdek egybeesése lehetségessé és esélyessé teszi a béke megteremtését Kolumbiában. Többek között azért, mert az állam élén most a békére nyitott vezető áll.

Miközben a számítástechnika és a zöld kapitalizmus nagyágyúi sikeresen monopolizálták a szebb jövő ígéretét, a baloldal csendben elhagyta a témát. Mivel nem mer a változások élére állni, a múlt emlékei felé fordul, főleg a háború utáni évek felé. De össze lehet-e egyeztetni a haladást a múltba révedő nosztalgiával?

Az egyiptomi és tunéziai eseményekkel ellentétben a 2011 márciusában kezdődött szíriai felkelés nem váltotta ki az arab baloldal osztatlan lelkesedését. A felkelők demokráciakövetelése megértésre talált, de a külső politikai és katonai beavatkozástól való félelem megosztottságot szült.

„A hatalom megszerzése érdekében az ideológiai háborúban el kell érni, hogy az alávetett osztályok kikerülhessenek az uralkodó ideológia befolyása alól…” A fasiszták börtönében a harmincas évek elején írt elemzéseket nagyon gyakran idézik, már szinte elkoptatják, bár igazából ritkán olvassák. Pedig ma újra meglepően aktuálisak. Európától Indián át Latin-Amerikáig mindenütt gazdagítják és megtermékenyítik a kritikai gondolkodást.

Balázs Gábor, 2012. május 30-án a Rednews-on megjelent elemzése

Mi sem bizonyítja jobban, hogy igen nagy a tét a júniusi görög választások előtt, mint az a példátlan össztűz, amely a görög baloldalra irányul az európai sajtóban. Persze évek óta tart a hányingert keltő hadjárat a „lusta, ingyenélő görögök” ellen, most azonban mindez a teljes őrületbe torkollott. Ezek a görögök nem csak lusták, hanem nácik/komcsik is! Ideje lenne végre móresre tanítani őket.

Az új elnök május 6-i megválasztása után alig néhány nappal részt vesz majd a G20-ak találkozóján. Rögtön döntenie kell, hogy elfogadja, újratárgyalja vagy mindenestül elutasítja a német jobboldal által javasolt új európai szerződést, amely további megszorításokat tartalmaz. Ettől függ Franciaország szociál- és gazdaságpolitikája, de az Európai Unió továbbfejlesztése is. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy a választási kampány igazából gazdasági kérdésekről szól.

„Il n'est pas de sauveurs suprêmes: / Ni Dieu, ni César, ni tribun”
Essünk túl gyorsan a tényeken: a francia elnökválasztás nagy eseménye, amivel tele van a média, az internet, a tévék, az újságok, Franciaországban és a művelt világban (Magyarországon kívül persze, leszámítva Simicska Lajos lapját és a bérgyilkosok által is elpusztíthatatlan Frei Tamást), hogy a Baloldali Front elnöke, Jean-Luc Mélenchon a szavazatok 15-17 százalékára számíthat az elnökválasztás első fordulójában. Ez az ún. Baloldali Front 2009-ban jött létre a halódó Francia Kommunista Párt (PCF) és a Szocialista Pártot annak szociálliberális politikája miatt 2008-ban, éppen Jean-Luc Mélenchon vezetésével (főként a német Die Linke példájára) elhagyó balszárny egyesülésével.

2011. december 31-ikén, Szilveszter előestéjén, a téli szürkületben ott álltam a Parlament előtti téren, s a Kossuth-szobor talapzatának lépcsőjéről fáklyák fényénél szóltam az egybegyűlt tiltakozókhoz. A tömeget a csüggedtség és a vereség levegője lengte körül. Temetni jöttünk a harmadik köztársaságot, és köszönteni a negyediket, ha talán egyszer megszületik majd.

Ugyanezen a helyen álltam 1988. március 15-ikén is. Azon a verőfényes tavaszi napon, az első komoly politikai demonstráción az 1956-i forradalom óta, szabad választásokat, új alkotmányt követeltünk.

Néhány arc ismerős volt akkorról. Az arcunk barázdáltabb, megőszültünk, de úgy tetszik: ugyanott tartunk ma, ahol tartottunk akkor, vagyis: a nullánál.

Hogyan látja mostani helyzetünket egy francia doktorandusz?

Franciául megjelent a Hulala január 5-i számában.

A beszélgetésekkor gyakran felmerül a kínos kérdés: hogyan lehetséges, hogy az egykori kommunista blokk „éltanulója”, a kilencvenes évek legígéretesebb fiatal demokráciája ma egyre inkább önkényuralmi rendszerré válik? Európai elemzők szerint Magyarország politikai kísérleti telep. Azt hiszem, nem árt, ha röviden felelevenítjük az elmúlt két évtized változásait, talán így jobban megértjük a jelenlegi magyarországi helyzetet.

A választások Oroszországban

Az „oroszok” Putyin-ellenessé váltak? „Fehér” (netán „narancsos”) forradalom készül? Valamiféle „orosz tavasz”, az „arab tavasz” mintájára, az „elzárt rendszer”, netán a putyini „diktatúra” ellen? A „Szovjetunió” félelmetes visszatérését készítik elő? Amikor csak szóba kerül Oroszország, mindig túlfűtött, szinte karikatúraszerű elemzésekre ragadtatja magát a sajtó. Pedig a média ismétlődő tévedései óvatosságra kellene hogy intsenek.

Miközben a kapitalizmus a harmincas évek óta a legsúlyosabb válságát éli át, a legjelentősebb baloldali pártok mintha zavarukban megnémultak volna. Legfeljebb a rendszer toldozását-foldozását ígérik. Leggyakrabban felelősségérzetüket bizonygatják, s maguk is liberális fogantatású tisztogatást ajánlgatnak. Meddig folytatódhat még ez a politikai játszadozás, miközben egyre magasabbra csapnak a társadalmi felháborodás hullámai?

Miközben a pénzügyi és tőzsdei viharok már az Európai Unió szétesésével fenyegetnek, miközben az Egyesült Államok vergődik, hogy elkerülje a közelgő recessziót, miközben Ázsia attól fél, hogy kifullad a gazdasági növekedés, nem sokan maradtak, akik a globalizáció erényeit hirdetik. Jean-Marie Harribey cikke a baloldal– már ahol van baloldal –belső vitájáról szól, amely arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus jelenlegi válságából nemzeti vagy globális keretek között van-e a kiút. Élesen vitázik Frédéric Lordonnal: szerinte már nem lehet visszatérni a nemzeti keretek közé, vagyis nincs más hátra, mint előre, az emberiség egyetemes értékei mentén.

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

A cikk a kínai hatóságokat bírálja –, de javaslatokat is tesz – a hatalom és a különböző társadalmi érdekcsoportok kapcsolatának rugalmatlansága miatt. Kínai folyóiratokban is megjelent és az interneten széles nyilvánosságot kapott a szövegnek egy bővebb változata, ami bizonyos vezető körök támogatásáról árulkodik. Ez arra utal, hogy a neoliberális emigránsok mellett Kínában igenis létezik egy értelmiségiekből, kutatókból és politikai vezetőkből álló erős kritikai áramlat, amely szükségesnek tartja egy legitim ellenzéki tér kialakítását. Nincs szó sem a fennálló rendszer megkérdőjelezéséről, sem az elnyomás fokozásáról, hanem egy olyan újfajta útkeresésről, amely összebékíti a társadalmi tiltakozást és a politikai stabilitást, és amely a társadalmi realitást tekinti egy politikai reform alapjának. Néhány olvasó ezeket a javaslatokat túlságosan elvontnak ítéli majd. Szögezzük le, hogy Kínában ezek rendkívül kényes kérdések, s ezért mindenfajta nyilvános fellépés nagy óvatosságot követel az érintettektől.

Az amerikai államadósság csökkentéséről szóló vita, mely szembeállítja egymással Barack Obama elnököt és a Kongresszus republikánus többségét, elfedi a lényeget: ellenfelei zsarolásának engedve Obama már előre, minden ellenvetés nélkül beleegyezett abba, hogy a következő tíz év költségvetési megtakarításainak több mint háromnegyede, mintegy 3000 milliárd dollár a szociális kiadások csökkentéséből származzon. Az amerikai jobboldal akár meg is elégedhetne ezzel a győzelemmel, csakhogy mindig többet akarnak. Mindent akarnak.

Több Dél-Dél együttműködést célzó szervezet létezik, a fontosabb partnerek különböző összetételben szövetkeztek. A legismertebb a BRIC: Brazília, Kína, India, Oroszország és az IBSA: Brzília, India, Dél-Afrika. 2010. december 10-én a BRIC országok felvették soraikba a Dél-Afrikai Köztársaságot és így a többes számú új név, a BRICS a csoport erősödését is kifejezi. A Dél-Dél kooperáció láthatólag felgyorsult. Cikkünk az IBSA történetét mutatja be.

A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].

A szerző (a Mémoires des luttes írója) a TIT Kossuth Klub, a Francia Intézet és a Magyar Dipló szervezésében Magyarországon járt és Kubáról tartott előadást március 7-én, mint arról már tájékoztattuk olvasóinkat. A néhány napi magyarországi tartózkodás után elemzi Orbán Viktor politikáját és három fontos kérdést emelt ki a magyar politikus eddigi tevékenységéből: szembeszáll az Európai Unióval, megszorításokat vezetett be és megszüntette a progresszív személyi jövedelemadót.

Szélsőjobb előretörés

Az utóbbi két évben több európai államban is 10, sőt 15 százalék fölötti választási eredményt ért el a szélsőjobb: Belgium 17,1 százalék, Bulgária: 12 százalék, Franciaország 10 százalék, Magyarország 14,8 százalék, Hollandia 17 százalék, Norvégia 22,9 százalék.

Olaszországban a Nemzeti Szövetség leszakadt a szélsőjobbról, és beépült a hagyományos jobboldalba, az Északi Liga szecesszionista maradt, és Lombardia, Venétia és Piemont régiókban is elnöki szerephez jutott. A svájci Közép Demokratikus Unió (UDC), egy évvel a minaretépítések betiltása után, nem kevesebbet ért el a választók 53 százalékánál, mint hogy kiutasíthassanak minden, „bűnösnek bizonyult” bevándorlót – ez vonatkozik a szociális támogatásokkal való „visszaélésekre” is. Ennek ellenére Svájcban nincs egyetértés a jobboldalon belül.

Európa keleti felében a szélsőjobb speciális történelmi helyzet örököse. Nyugaton viszont a hagyományos újfasisztákat sikerült kiközösíteni, így saját gettójukba zárva élik belterjes életüket. Ezzel szemben a rendszerellenes jobboldali pártok keresik a kitörési pontokat és a beilleszkedési lehetőséget, ezt az utat járja például a jelenleg sikert sikerre halmozó holland Szabadság Párt.

A szélsőjobb megújította kedvenc témáit, ennek ellenére nem szabadult meg saját belső ellenmondásaitól. Két közös ismertetőjegyük van: meglovagolják a társadalmi válságot és elutasítják a muzulmánokat. Ezt a két témát lovagolja meg Franciaországban Marine Le Pen is, aki apja örökébe kíván lépni.

Kelet-Európában masszívan megjelent a szélsőjobb, de sok kérdésben teljesen különbözik nyugati elvbarátaitól: megnyilvánulásaikban élesen megjelenik e régió történelmi hagyománya.

Spanyolországban a nyíltan konzervatív szélsőjobb francóista nosztalgiát ápol, míg Olaszországban a jobboldal egyik ága beépült a hatalomba, a másik pedig a szeparatizmus ideológiáját hirdeti.

Testvérlapunk, a szlovák JeToTak-Le Monde diplomatique szerkesztőségi cikke a kettős állampolgárságról.

A szlovák–magyar kettős állampolgárság kérdését már rég a szlovákoknak kellett volna felvetni. Akkor ők jelölhették volna ki a tárgyalások paramétereit és főképp határait.