Tarr Béla  nagyon szép rövidfilmje, rólunk, magyar emberekről és a válságról.

5 perc

http://www.youtube.com/watch?v=5DyfGweVbw0

A Húsipari Dolgozók Szakszervezete 2012. december 8-án, szombat 17 órakor demonstrációt tart Budapesten, az agrártárca Kossuth téri épülete előtt.

A demonstráció a teljes összeomlás szélén álló magyar húsüzemekért, a munkahelyekért, a nagyüzemi húsfeldolgozás és egy szakmakultúra eltűnéséről szól. Pillanatnyilag a gyulai húsüzem megmentése érdekében folyik némi kormányzati kapkodás, miután elég kínos, hogy a tulajdonos nádudvari nagyvállalkozók és a kormány is képtelen arra, hogy egy piacképes termékeket gyártó, magyar középüzemet, 400 munkahelyet megmentsen. (Kb. 500 milláról van szó, előttünk a parkra 800 milliót költöttek.)

A Bulgáriából érkező hírek az elmúlt egy hónapban nem kerültek az érdeklődés középpontjába. Mindenki a Boriszov kormány lemondásával foglalkozik és nem az odavezető úttal, annak ellenére, hogy sok tanúsággal szolgál Bulgária elmúlt negyedszázados történelme.

 A köztulajdon a közösség tulajdonában lévő érték. Ilyen a társadalmi tulajdon és a közvagyon. A magánvagyon nem közvagyon. Ha a közvagyon magántulajdonná válik, a köznép, mindig gyanakszik. Szinte mindig okkal.

Előszó helyett

Összefutottam egy barátommal.

 -         Mi van veled?

-         Várnában voltam – mondta. Ott még mindig magyar trolibuszok futnak. Képzeld, egy fogadáson megkeresett Várna polgármestere. Kérdezte, hogy gyártanak-e még trolibuszt Magyarországon. Ha igen, biztosan tőlünk vesznek, mert elnyűhetetlenek.

-         Nem tudom, de szerintem nem gyártanak. Itt már csak kereskednek, bankolnak és irodáznak. Elvesztettük gyárainkat, a bennük lévő szaktudást, majd a telkeket is, melyeken a gyárak álltak. Öngyilkos viselkedés az, mikor senki nem termel, mindenki csak eladni akar.

2011. december 31-ikén, Szilveszter előestéjén, a téli szürkületben ott álltam a Parlament előtti téren, s a Kossuth-szobor talapzatának lépcsőjéről fáklyák fényénél szóltam az egybegyűlt tiltakozókhoz. A tömeget a csüggedtség és a vereség levegője lengte körül. Temetni jöttünk a harmadik köztársaságot, és köszönteni a negyediket, ha talán egyszer megszületik majd.

Ugyanezen a helyen álltam 1988. március 15-ikén is. Azon a verőfényes tavaszi napon, az első komoly politikai demonstráción az 1956-i forradalom óta, szabad választásokat, új alkotmányt követeltünk.

Néhány arc ismerős volt akkorról. Az arcunk barázdáltabb, megőszültünk, de úgy tetszik: ugyanott tartunk ma, ahol tartottunk akkor, vagyis: a nullánál.

A posztszovjet káosz a demográfiát is veszélyezteti

Nem szükséges távoli, jeges tundrákon keresni az orosz demográfiai krízis jeleit. Moszkvától pár órára, Tver (1931 és 1990 között Kalinyin) térségében az utóbbi évtizedben minden születésre két halálozás jut. A 2010-es őszi népszámlálás első adatai szerint a térség lakossága 1,32 millióra apadt. Húsz év alatt a népesség 18 %-kal, 300 000 fővel csökkent.

A Moszkvából érkező elektricska (helyiérdekű vonat) peronján néhány egyedülálló, idős asszony konyhafelszerelést árulva próbálja kiegészíteni sovány nyugdíját. A Volga befagyott mellékágain halászok vágnak léket; és nem a folklór kedvéért vállalják a fagyoskodást ... A falusi házak harmonikus színvilága éles ellentétben áll a fővárost körülvevő komor betontornyokkal. De a faházak nagy része évek óta lakatlan: „a régió 9 500 falvának több mint a felében jó, ha tíz állandó lakos él”, tájékoztat Anna Csukina, a Tveri egyetemen dolgozó geográfus[1].

Vita a posztszovjet Oroszországról

A 2012. márciusi parlamenti választások közeledtével a Kremlben kezdetüket vették a nagy politikai manőverek. A kilencvenes évek elején még haldokló Oroszország az elmúlt tíz évben – autoriter rendszerrel és korrupcióval a háttérben – gazdaságilag és diplomáciailag látványosan talpra állt. A mérlegkészítés pillanatában a posztszovjet átalakulásról két egymással ellentétes elképzelés is él.

Testvérlapunk, a bolgár Le Monde Diplomatique (http://bg.mondediplo.com/) cikkéből kiderül, hogy mennyire hasonló módon zajlott le a rendszerváltásnak nevezett folyamat a volt szocialista országokban. Ma már világos: az átalakulás gyors üteme azt szolgálta, hogy mielőtt a nagy többség észbe kapna, már visszafordíthatatlan változásokkal találja szembe magát. A társadalom szétverése, a közösségi szervezetek lerombolása elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy egy ilyen gyors átalakulás minden nagyobb ellenállás nélkül megtörténhessen. Ennek következménye, hogy jelenleg az egyének, a családok magukra maradtak, kiszolgáltatottak és csak mostanában kezdik – talán – újjászervezni magukat, kinyilvánítani közös érdekeiket, megfogalmazni véleményüket az új társadalomról. A régi vezetők vagy átálltak és lelkesen hirdették az új igét, vagy félreálltak, esetleg félreállították őket. Mindenesetre épp a vezetők hiányoztak ahhoz, hogy országaink saját érdekeik szerint járják saját útjukat és jelenleg minden jel szerint alapvetően új, alulról szerveződő mozgalmak indulnak és kezdenek hangot adni a többség gazdasági és szociális érdekének.

A cikk a Budapesten május 6. és 8. között Ipari katasztrófák árnyékában címmel rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata, a tömegturizmus okozta környezetpusztításról és a vadkeleti kapitalizmus kialakulásának társadalomromboló hatásáról számol be.