Francois Hollande egyik ígérete az volt a 2012. tavaszi választási kampány során, hogy amennyiben a baloldal ismét kormányra kerülne „azonnal leállítja a munkaügyi felügyeleti állások megszüntetését” és gondoskodni fog arról, hogy „a szakma visszakapja a közszolgálathoz méltó hivatásérzetet és működési eszközöket.”[1] Az ígéret azt követően hangzott el, hogy 2012. február 7-én munkaügyi felügyelők tüntettek Arras megyei kollegájuk, Romain Lecoustre öngyilkossága miatt, akit három héttel korábban felakasztva találtak meg a lakásán. Ezt az esetet megelőzően, 2011 májusában az egyik szakszervezet (SNU-TEFE) országos titkára, Luc Béal-Rainaldy sem látott más kiutat, ezért elkeseredésében levetette magát a munkaügyi minisztérium lépcsőházában.

A pénzügyi válság újabb és újabb fejezetei egy sajátos, mára már a társadalmi élet egészében jelen lévő szubjektumot állítanak elénk: az eladósodott embert. Az adósság jelensége ugyanis nem korlátozódik a gazdaság területére. A neoliberális rendszer társadalmi viszonyainak alapja az adósság, többszörös megfosztottságot eredményezve: egy már meggyengült, a képviseleti demokrácia révén átengedett politikai hatalomtól való megfosztottságot; a kapitalista tőkefelhalmozásból a korábbi harcok által kiszakított javak egyre nagyobb részétől való megfosztottságot; de leginkább az alternatívákat és lehetőségeket hordozó jövőtől való megfosztottságot.    

„Megcsörren a vekker. New York-i lakásában Michael Galpert, a 28 éves internetvállalkozó kipattan az ágyból. Leveszi fejéről a pántot, amely agyhullámait és alvási fázisainak görbéit rögzítette az éjszaka. Kimegy a fürdőszobába, megméri súlyát és izomtömegét egy digitális műszerrel, és az adatok máris számítógépre vihetők.” Azután Galpert beül az irodájába. „Az angol férfi kiteker egy három és fél méteres grafikont, amely előző évi kedélyállapot-ingadozását mutatja. (…) Utazás, izzadtság, koffein, emlékek, stressz, szex és találkák: mindenből lehet statisztika. Igaz, az ehhez szükséges eszközt egyelőre még nem találták fel, de még pár év, és bizonyára ez is megtörténik.” Még a lélek is mérhető lesz. A Financial Times cikkében leírt embertípus, a modern ember archetípusa úgy véli, hogy énje nem a megismerhetetlen és végtelen dolgok sorába tartozik, hanem olyan materiális, kémiai erők összessége, amelyek mérhetőek és kontrollálhatóak, a „normalitás” absztrakt modelljének mércéjével.

Írásom alapja öt szociológiai tanulmány, melyet a lengyel Feminista Think Tankban részt vevő feminista és antikapitalista szociológusok állítottak össze. Katarzyna Gawlicz, Ewa Charkiewicz, Malgorzata Maciejewska és Marcin Starnawski mélyinterjúkat készítettek és elemzéseket végeztek olyan nők életviszonyairól és szociális elvárásairól, akik két közepes nagyságú városban, Walbrzychban és Krosnóban, valamint Starachowice környéki falvakban élnek, Lengyelország délnyugati, délkeleti és központi régiójában.[1] A gazdasági statisztikákat a lengyel neoliberális kapitalizmus húsz évéről szóló első kritikai feldolgozásból vettem, ennek címe A konzervatív modernizáció, kiadója Pawel Kozlowski professzor, a Lengyel Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetének igazgatója.[2]

„Garantáljuk a sajtóorbánumok szabadságát!”

Azt, hogy a társadalmi valóság objektíve adott és egyféle lenne, manapság már nem sokan képzelik. Mint ahogyan azt sem, hogy bármit valóságnak nevezhetünk, amit szubjektíve valóságként gondolunk el vagy élünk meg. A kettő között található az a – roppant szerteágazó – szféra, amely a szociológia (és a tudásszociológia) vizsgálati területét képezi.