Ökológia és antropológia: két sorsdöntő ügy

Könnyebb lenne megkérdőjelezni a fogyasztási szokásainkat, mint a termelés rendjét? Ma már mindenki tudja, milyen súlyos környezeti válságot él át az emberiség, mégis úgy tűnik, hogy az életformánkat elfogadjuk, a szintén súlyos civilizációs válságot pedig még fel sem ismertük. De ahhoz, hogy képesek legyünk előrébb lépni, a lehető legpontosabb diagnózist kell felállítanunk.

Az elmúlt évek globális kapitalista válsága gazdag és szegény országokban egyaránt tiltakozásokhoz, felkelésekhez, sőt forradalmakhoz vezetett. A politikai konfliktus kifejeződésének formáját számos tényező alakította, többek között a válság helyi természete. Az Egyesült Államokban például a költségvetési megszorítások és a közalkalmazottak kollektívalku-jogai ellen irányuló támadásokra 2011 elején számos államban tiltakozásokkal reagáltak a tömegek, elsősorban Wisconsinban, ahol százezrek vonultak az utcára, és az állam kormányzati épületét foglalták el.

Mennyi sületlen közhelyet állítanak a nevedben, demográfia ...

„A születések száma szerte a világon fékezhetetlenül megugrott.” Ellenkezőleg, a születések száma évtizedek óta mindenhol csökken, az úgynevezett „demográfiai átmenet” hatására; így nevezik azt az időszakot, amikor egy népesség korábban magas születési és halálozási rátája lecsökken.

„Valóságos demográfiai robbanás fenyeget.” Csak semmi izgalom: robbanásról szó sincs. A huszonegyedik század jellemzője nem a gyors növekedés lesz, hanem a népesség elöregedése.

Komoly vita folyik arról, hogy mennyit romlott az oktatás minősége, és ezzel párhuzamosan mennyit esett a tanulók tudásszintje. Sokan úgy gondolják, hogy a mai diákok nem azonosak azokkal, akikhez a jelenlegi oktatási rendszert tervezték. Megváltozott a világ és az oktatási rendszerünk statikus maradt – ez taszította válságba. De minden válságot megelőz egy technológiai ugrás, a tudás átrendeződése. A technológiai forradalom maga után vonja a gazdaság átrendeződését. A gazdasági élet szereplői nem tudatosítják, csak érzékelik, a pedagógusok viszont nap mint nap szembesültek azzal a ténnyel, hogy felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a digitális korszakba, és amelyet netgenerációnak nevezünk. Sopánkodunk, hogy az ő teljesítményük mennyit esett, mennyire gyengén teljesítenek. Pedig nem biztos, hogy így van, lehet, hogy csak másként gondolkodnak, más logikával építik fel a világot. Ez a netgeneráció hozott egy technológiai forradalmat, amit észre sem vettünk, mert annyira belesimult a mindennapjainkba.

A hatalom évszázadokon át árgus szemekkel figyelte a lakosság növekedését, azt hitte, hogy a sokaság erőt és hatalmat jelent. A huszonegyedik század elejét a társadalom elöregedésének problémája aggasztja, miközben ismét megjelent a túlnépesedés évezredes mítosza is.

A „biztos háttér” szerep, az ápolásra szorulók kiszolgálása és a hagyományos háztartásvezetés magában hordozza az iróniát, egy problémás társadalmi kérdés iróniáját. Szolgálni? Mindez egyszerre zavarba ejtő (nemek közti egyenlőség) és politikailag provokatív. Már a kérdés felvetése is valószínűtlen. A házimunka az emberi faj mindennapjainak egyik kikerülhetetlen velejárója, ugyanakkor a nők, mind a fizetett alkalmazottak, mind a háziasszonyok kizsákmányolását a legtöbb ember észre sem veszi. Az irónia tehát az adott esetben azt jelenti, hogy a probléma épp annyira átláthatatlan, mint amennyire nehéz a megoldás. A másokról életvitelszerűen gondoskodók problémája nem szolgál könnyű válasszal, és vizsgálata során nem kerülhetőek ki sem a paradoxonok, sem az ellentmondások.

2011. március végi helyzet: Algéria, Bahrein, Jemen, Jordánia, Kuvait, Líbia, Marokkó, Omán, Szaúd-Arábia, Szíria

Egyetlen honlap megrengette az Obama-kormányt. Az új típusú média több százezer diplomáciai üzenet kalózmásolatát hozta nyilvánosságra 2010. november 28-án három nagy példányszámú napilap együttműködésével. Az amerikaiak erőteljesen reagáltak. Bármi lesz is a sorsa a WikiLeaks-nek, semmi sem akadályozhatja meg többé az ilyen típusú kiszivárogtatásokat (angolul: leaks).

Amikor Tunézia éppen kilábalóban van hosszú ideig tartó politikai bénultságából, a pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket képviselő szereplők küzdenek helyükért a politikai életben. De valójában a nagy kérdés: milyen hely juthat ebben a világban az új, most aktivizálódott generációknak?

Úgy tűnik, mostanában a liberálisok törődnek a szegényekkel. Az Egyesült Királyságban például David Cameron konzervatív miniszterelnök munkáspárti elődjétől, Anthony Blairtől ihletet merítve jelentős mértékben növelni akarja az egyetemek beiratkozási díjait[1], ami állítólag szociális intézkedés lenne.  Célja, hogy a felsőoktatási kiadásokat ne az összes adófizetőnek kelljen viselnie, hiszen a felsőoktatás „ügyfeleinek” többsége a tehetősebb társadalmi rétegekből származik. Az állam így spórol, a szegények pedig majd ösztöndíjat kapnak. Franciaországban Jacques Julliard újságíró már három évvel ezelőtt kijelentette: „az ingyenesség nem más, mint a gyermekeiket egyetemre küldő gazdagok támogatása”.[2] Ezek szerint tehát az, hogy magas beiratkozási díjakat fizettetnek a hallgatókkal az egyenlősítő reform része lenne …

1939-ben, amikor Paul^[1] megszületett, anyai nagyapja azt sem tudta, hová legyen örömében. Járt egyet a Cévennes-hegységben megbúvó falujában, hogy hírét vigye: lesz, aki továbbviszi majd a gazdaságot. „Az elsőszülött fiú a földhöz tartozik. A föld örökli őt” – írja Marx[2]. Paul egy háromgyermekes családban született első fiúgyermekként, akit a hagyomány arra szánt, hogy egy nap majd átvegye a többkultúrás gazdálkodási modell alapján működő családi gazdaságot. „Én tudom, milyen, amikor az ember maga cipeli a terhet” – emlékezik vissza a ma már nyugdíjas gazdálkodó arra az időre, amikor még az ardèche-i parasztok fejükre helyezett, szalmával tömött zsákon („saccols”) hordták a követ és a trágyát a meredek hegyoldalban teraszosan kialakított földjeikre. Az állati erő alkalmazása, a lovas teherhordás a legnehezebb feladatokat vette le az ember válláról. „Annyit dolgoztunk, hogy a gondolatától is elfáradok!”

Negyven éve nem látott hasonló tüntetést Franciaország. Nicolas Sarkozy személyisége, arroganciája, törekvése, hogy eltiporja „az ellenfelet” úgy hatott végül, hogy széles körű összefogás alakult ki vele szemben. De a tömeg nem egy ember szeszélyes viselkedése miatt mozdul meg. Az emberáradat amiatt az igazságtalannak ítélt civilizációs választás miatt lépett az utcára, amelyet a pénzügyi válság ürügyén európai kormányok sora, a komplexusaitól megszabadult jobboldaltól a kapituláló baloldalig, kényszerít rá az egyes országokra. Olaszországban Silvio Berlusconi nem megy messzebbre és nem kártékonyabb, mint a szocialista George Papandréou Görögországban vagy José Luis Zapatero Spanyolországban. Valamennyien veszélyeztetik a közszolgáltatásokat és a társadalombiztosítást. Hogy a hitelminősítő intézetek elvárásainak megfeleljenek, a bérből és fizetésből élőkkel akarják megfizettetni a bankok megmentésének költségeit, végső soron a pénzügyi szektor túlburjánzásának következményét. A bankok válaszképpen, mintha mi sem történt volna, továbbra is növekedni akarnak, és mivel felmentették őket minden felelősségük alól, eszükben sincs szolidárisnak lenni a jövő nemzedékeivel.

Madrid, Athén, Bukarest, Párizs – a tömegmegmozdulások mély társadalmi elégedetlenségről tanúskodnak, arról, hogy az emberek többsége változásra vágyik. De a jövő társadalma még homályban van, és nem született meg olyan kiforrott politikai stratégia sem, amely célba vihetne. El kell tehát halasztani a változás lehetőségét, mondván, a feltételek még nem érettek? Vagy meg kell próbálni, hiszen a „lehetetlen is megtörténik”?

A november elején tartott „Hogyan lettünk szegények” című konferencián ismerkedtünk meg a Le Monde diplomatique szlovák kiadásának, a JeToTak internetes lap munkatársaival, és úgy döntöttünk, hogy rendszeresen közlünk tőlük cikkeket. Elsőként a még májusban megjelent „Jó szó a magyarokhoz” című cikket választottuk, hiszen közvetlenül szólít meg minket és kér fel határon átívelő együttműködésre saját soviniszta honfitársaink lármája ellen. Ne maradjunk elszigeteltek, nem vagyunk egyedül. Kezet rá!

Évszázadokon át időről időre felmerült a Duna mentén élő népek szövetsége. Általában valakik ellen szorgalmazták a szövetkezést, ami – az érdekek gyakori változása miatt – eleve nem lehetett volna tartós.

A közalkalmazottak bére Spanyolországban átlagosan 5%-kal,  Görögországban pedig 12%-kal fog csökkenni. Írországban egyes ágazatokban 20%-os lesz a bércsökkenés. Az Egyesült Királyságban hasonló sors elé néznek. De mindenütt sorra kerülnek a magánszektor alkalmazottai is. A politikai vezetők azt hangoztatják, hogy a válságból csak úgy lehet kijutni, ha erőteljesen csökkentik a jövedelmeket. Lehet. De nem biztos, hogy az alkalmazottak bérét kell csökkenteni…

Noam Chomsky, amerikai nyelvész és politikai aktivista május 28-tól június elsejéig tartózkodott Párizsban, ahol több telt házas előadást is tartott, többek között a Le Monde diplomatique meghívására a Mutualité-ben és a Collège de France-ban. Az előadásait követő véleménycsere során tartalmas párbeszéd alakult ki a hallgatósággal, főleg az aktuális politikai kérdésekről. Íme, néhány szemelvény ezekből.

A neoliberalizmus 20-25 éve alatt minden európai jóléti államban (nyugaton és keleten is, ahol a jóléti állam úgymond idő előtt jött létre) szisztematikusan csökkentették a nyugdíjakat, és ennek jegyében alakították át a nyugdíjrendszereket. Bár az egyes országokban különböző rendszerek alakultak ki, ma is mindenütt folyamatosan törekednek a nyugdíjrendszerek további megnyirbálására. Ezt példázza a francia rendszer leépítésének koncepciójával szemben megfogalmazódott Harribey-elemzés is.

2007–2008 folyamán az emberiség történetében először fordult elő, hogy a városi agglomerációkban élő világnépesség meghaladta a falvakban élő lakosság létszámát. Több mint 3,3 milliárd ember él a városokban, közülük több mint 500 millióan 10 milliónál több lakost számláló megapoliszokban vagy 5 milliónál több lakossal rendelkező hatalmas városokban. Az ENSZ előrejelzései szerint a világ urbanizációs rátája a következő évtizedekben jelentősen meg fog nőni, 2030-ban el fogja érni az 59,7%-ot, 2050-ben pedig a 69,6%-ot. A régi és az új városi centrumok fel fogják szívni az eljövendő demográfiai növekedés legjavát.[i]

Jóllehet tegnap még az egekig magasztalták, Dubai, a spekuláció és a mértéktelenség fellegvára nem kerülhette el a sorsát: sem a globalizáció legkellemetlenebb következményei, sem a Közel-Keleti régió feszültségei nem kímélték meg.

A német büntetésvégrehajtási jog rövid története

2009 októberében – szakemberekben és az érintett dolgozókban egyaránt – óriási csalódást keltett a francia parlament által, évtizednyi halogatás után végre elfogadott törvény a büntetés-végrehajtó intézmények reformjáról. De vajon meg lehet-e oldani a börtönök problémáit egyetlen, akár még jó törvénnyel is? Elég a német példára gondolni, hogy lássuk: illuzórikus lenne a kérdésről társadalmi gyökerei és politikai vonatkozásai nélkül tárgyalni.

Addig méricskéltek mindent és mindenkit aszerint, hogy pénzügyileg mennyire eredményes – mennyit hozott ön a részvényeseknek? –, hogy végül egy nap törvényszerűen a méricskélőnek tették föl a kérdést: mennyit hoz ön mint értékelő a társadalomnak?

A Fukushimában legutóbb bekövetkezett ipari baleset sajátos, egyedi jellemzőiről/elemeiről nem kívánnék itt beszélni: ez az esemény mindazonáltal rámutat arra, milyen veszélyek kötődnek a hagyományos ipari tevékenységekhez (vas- és fémipar, gépgyártás, vegyipar stb.) a bérmunkásokra nézve, valamint az ipartelepek környezetben élők tekintetében.

Véleményemet arra a több mint húsz éves tapasztalatra alapozom, amelyet választott funkcióimban szereztem a környezeti és ipari veszélyek elhárításának területén, olyan kollektívákat magában foglaló térségben, amely a francia vegyipar közel egyharmadát érinti. Támaszkodhatom továbbá számos szakszervezeti és civil szervezeti felelős közreműködésére. Ily módon szószólója lehetek mindeme kollektív tapasztalatnak és gondolkodásmódnak.