Tarr Béla  nagyon szép rövidfilmje, rólunk, magyar emberekről és a válságról.

5 perc

http://www.youtube.com/watch?v=5DyfGweVbw0

 Ritók Nóra indul az Év embere versenyen, szavazni itt lehet rá.

Kelet-Magyarországon, a legnagyobb szegénység közepette, Told, Biharkeresztes és Berekböszörmény falvak lakói összefogtak, és megpróbálják megállítani, sőt visszafordítani az elmúlt évek lecsúszási folyamatát. És mint mindig, amikor nagy baj van, a nők járnak az élen. Gyakorlatiasak és szívósak, tudják, hogy csak összefogással, egymás megértésével és segítésével, közösen lehet kimászni a mély gödörből.

Az L. Ritók Nóra által vezetett Igazgyöngy Alapítvány és Művészeti Iskola segítségével értelmes és pénzt kereső munkát teremtenek maguknak, mert enélkül nincs önbecsülés és nincs öntudatos élet.

A leggazdagabbaknak nincs szükségük arra, hogy kivándoroljanak csak azért, hogy kevesebb adót kelljen fizetniük. Több éves vizsgálódás a francia NAV-nál (Trésor Public) azt mutatja, hogy az adóhivatal szakemberei gyakran megértőek, gyakran pedig egyszerűen nem megfelelőek a szabályok, arra, hogy a leggazdagabbaktól is keményen beszedjék az adókat.

Az igazságosságra való törekvéstől a szegények ellenőrzéséig

 Az általános közvélekedés szerint az állam által gyakorolt adóellenőrzés hosszú ideig kizárólag az adóköteles háztartásokra terjedt ki. Nem arról van szó, hogy mások ne fizettek volna adót, de egy olyan országban, mint Franciaország, ahol a közvetett adózás hagyományosan igen erős volt, és a dolgozó osztályok sohasem mentesültek a fogyasztási cikkekre kivetett adók alól, a progresszív jövedelemadó egészen a második világháború végéig a legjobb körülmények között élőkre kivetett adófajta volt. Ebben az időszakban a fiskális ellenőrzés az adóhatóság egyik legnemesebb hivatásává vált. Az akkoriban még a kisszámú adóellenőr tevékenységét egyfajta dicsfény övezte, s maguk az ellenőrök is olyan „adóügyi főbíróknak” tekintették magukat, akik fel vannak hatalmazva arra, hogy kemény büntetésben részesítsenek minden szabálysértőt.

A maja naptár által beharangozott világvégének őrült sikere volt, noha persze mindez nem azt jelentette, hogy bolygónk lakóit tömegekben kergette volna pánikba a híres 21.12-es dátum. Sőt inkább azt figyelhettük meg, hogy a végzetes időpont környékén Franciaországban a szarkazmus volt uralkodó: „És Ön, Ön mit csinál a világ vége napján?” – érdeklődött negédesen egy reklámszöveg, míg a párizsi éjszaka plakátjai inkább hangsúlyosan pimaszkodtak a világvégével: F*uck a majákat! – Az optimisták éjszakáján, a Gaité-Lyrique bárban, vagy az Utolsó tánc a La Villette-ben. Szóval nem sokan hittek benne, de azért mégis meglepő, mennyit beszéltek róla? Mi az ördög miatt volt ennek ilyen visszhangja?

A szegénység általános felháborodást kelt, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy igazságos világban nem lennének szegények. A gazdagságot viszont csak ritkán érezzük problémásnak. A világgazdasági válság viharai azonban újra felszínre hozták a két jelenség közötti kapcsolatot. Az USA-ban már több mint egy évszázada megszületett az elképzelés: korlátozni kell a leggazdagabbak jövedelmeit.

Az elmúlt évek globális kapitalista válsága gazdag és szegény országokban egyaránt tiltakozásokhoz, felkelésekhez, sőt forradalmakhoz vezetett. A politikai konfliktus kifejeződésének formáját számos tényező alakította, többek között a válság helyi természete. Az Egyesült Államokban például a költségvetési megszorítások és a közalkalmazottak kollektívalku-jogai ellen irányuló támadásokra 2011 elején számos államban tiltakozásokkal reagáltak a tömegek, elsősorban Wisconsinban, ahol százezrek vonultak az utcára, és az állam kormányzati épületét foglalták el.

A „biztos háttér” szerep, az ápolásra szorulók kiszolgálása és a hagyományos háztartásvezetés magában hordozza az iróniát, egy problémás társadalmi kérdés iróniáját. Szolgálni? Mindez egyszerre zavarba ejtő (nemek közti egyenlőség) és politikailag provokatív. Már a kérdés felvetése is valószínűtlen. A házimunka az emberi faj mindennapjainak egyik kikerülhetetlen velejárója, ugyanakkor a nők, mind a fizetett alkalmazottak, mind a háziasszonyok kizsákmányolását a legtöbb ember észre sem veszi. Az irónia tehát az adott esetben azt jelenti, hogy a probléma épp annyira átláthatatlan, mint amennyire nehéz a megoldás. A másokról életvitelszerűen gondoskodók problémája nem szolgál könnyű válasszal, és vizsgálata során nem kerülhetőek ki sem a paradoxonok, sem az ellentmondások.

Az egészségügyi helyzetről szóló három cikk olvastán „déjá vu” érzésünk van és nem véletlenül: az egészségügyi rendszer szétzilálása nálunk előbbre jár, mint Franciaországban. Sőt, minden jel szerint ott a nálunk már kipróbált módszert próbálják majd alkalmazni. E tekintetben is az ismert kelet-európai szólás látszik megvalósulni („our present is your future”). Igaz, nálunk nem volt tömeges és erőteljes ellenállás, amelynek hatását nehéz előre megjósolni. Annyi mindenesetre bizonyos,  hogy mindazok már ugrásra készen állnak, akik a közegészségügy romjain akarnak majd meggazdagodni.

Elsőként Bernard Debré professzor, kormánypárti parlamenti képviselő, a Párizsi Cochin kórház főorvosa kiáltott fel, 2010. október 3-án: "Tönkreteszik a közkórházat!" Október közepére már 44 kórház sztrájkolt.

Az első figyelmeztetés a kormánynak: már február végén széles körű sztrájkot hirdettek meg Athénban – s főleg a közalkalmazottak vettek részt benne. A városban megállt az élet. A görögök legfőbb követelése, hogy a válságellenes intézkedések hatása egyformán nehezedjék mindenkire.

Addig méricskéltek mindent és mindenkit aszerint, hogy pénzügyileg mennyire eredményes – mennyit hozott ön a részvényeseknek? –, hogy végül egy nap törvényszerűen a méricskélőnek tették föl a kérdést: mennyit hoz ön mint értékelő a társadalomnak?