Tunéziát illetően mindenki, vagy majdnem mindenki megállapítja: a forradalom vívmányai veszélybe kerültek. Arról azonban már távolról sincs egyetértés, hogy ki vagy kik veszélyeztetik az elért vívmányokat. A „szekuláris” ellenzék, amely nem képes elfogadni, hogy a 2011. októberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a konzervatív iszlamista Ennahda aratott nagyarányú győzelmet? Vagy éppen ők azok, akik arra használják a győzelmüket, hogy beépüljenek az államapparátusba, miközben a szélsőséges szalafista milíciák által keltett rémületet is saját megerősítésükre használják fel? Vagy egészen egyszerűen arról van szó, hogy a francia IV. Köztársaság kormányzati komédiáira emlékeztető politikai mesterkedéseknek vagyunk tanúi, ahol azonnal szétesnek a parlamenti frakciók, ha egy képviselő nem jut miniszteri tárcához, ahol mindennaposak a teátrális gesztusok, melyekre már másnap nem is emlékszik senki, ahol megszámlálhatatlan kis csoport alakul és szűnik meg egyik pillanatról a másikra? Mindeközben a bányászat összeomlik, a turizmus megrendült, a közbiztonság egyre romlik, és már több száz tunéziai hagyta el az országot, hogy a dzsihadisták oldalán harcoljon Szíriában, Algériában vagy Maliban.

A valódi nemzetközi segítség hiánya gyengíti az arab országok esélyeit, hogy megtalálják az irányított/központosított gazdaság és a fékevesztett kapitalizmus közti harmadik utat, és kiszolgáltatja őket a fejlett világ nemzetközi pénzintézeteinek, melyek ideológiai alapvetéseit alig ingatta meg a válság.

Kevesebb mint egy évvel Mohammed Bouazizi, az arab felkelések kirobbantójának öngyilkossága után Tunézia népe az urnák elé járul. A meglehetősen zűrzavaros választási kampány hátterét rendkívüli szociális állapotok alkotják.

A tunéziaiak megbuktattak egy despotikus rendszert egy olyan régióban, amelyben a nem diktatórikus állam ritkaságszámba megy. Egy rendszert, amely autokráciából lassan kleptokráciává – azaz lopásra és korrupcióra alapozott rendszerré – fajult. A hatalmat az elnöki család testesítette meg, amely zsebre vágta az egész tunéziai társadalmat. Annak a reményvesztett fiatalembernek az önfelgyújtása, aki érettségivel a zsebében kiskocsijáról zöldséget és gyümölcsöt árult, olyan lázadást indított el, amely elsöpörte az egész arab világ egyik legelnyomóbb rezsimjét.

Egyiptomban a feszültség elérte a csúcspontot, ezért január 28-án pénteken este Hoszni Mubarak elnök kijárási tilalmat rendelt el. A parlament külügyi bizottságának elnöke, a kormánypárt, a Nemzeti Demokrata Párt tagja, eddig még sosem látott reformok bevezetésére hívta fel Mubarak elnököt annak érdekében, hogy sikerüljön elkerülni a forradalmat. Az Al-Dzsazira tévécsatornának tett január 28-i nyilatkozatában hozzátette: „A rendőri beavatkozás nem elég, és az elnök az egyetlen, aki képes véget vetni a lázadásnak.” A hírek szerint a rendőrök és a tüntetők sok helyen barátkoznak. Ez az első jele egy nagyobb földindulásnak? Mi várható a hadseregtől, a rendszer bázisától?

Amikor Tunézia éppen kilábalóban van hosszú ideig tartó politikai bénultságából, a pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket képviselő szereplők küzdenek helyükért a politikai életben. De valójában a nagy kérdés: milyen hely juthat ebben a világban az új, most aktivizálódott generációknak?

Eric Rouleau-t 1985 júliusában nevezték ki nagykövetnek Tunéziába. Akkor foglalta el posztját, amikor Párizs komoly nyugtalanságát fejezte ki a köztársaság alapítója, Habib Bourgiba elnök, „hamarosan bekövetkezőnek” ítélt utódlásával kapcsolatban.

Évente közel százezer magyar turista látogat Tunéziába. Az idegenforgalom tipikus helye: meleg, tenger, bazár, és  befizetett díjon felüli helyi programokból választhat a látogató: múzeum, sivatag, néptáncest stb. De az ország történelméről nem tudunk meg szinte semmit.  A kronológiai összeállítás Tunézia történetét ismerteti: a francia protektorátus megalakulásától, a függetlenné váláson át a mai helyzethez vezető eseményeket.