Afganisztán: az elfelejtett Vietnám?

Kategória: 2009. november
Írta: William P. Polk
Találatok: 7488

Bing West filmrendező, a Combat Patrols Afghanistan (Afganisztáni járőrök) [1] c. dokumentfilmjében az ott harcoló amerikai alakulatok mellett szerzett tapasztalatairól számol  be, miközben egy az Egyesült Államokban szerfelett népszerű véleményt képvisel: „A lehető legnagyobb veszteségeket kell okoznunk a táliboknak, hogy megtörjük állóképességüket és szétzúzzuk  kapcsolati rendszerüket. Olyan új stratégiát kell kidolgoznunk, amellyel az ellenfél harctéri veszteségeit jelentősen növelhetjük.”

E vélemény arról tanúskodik, hogy a szerző nem ismeri az afganisztáni viszonyokat, ráadásul az afgán lakosság iránt is közömbös. Ugyanis, akár tetszik akár nem, a többségében pastun lakosság szemében a tálibok képviselik az ország egyetlen hatékony politikai-katonai szervezetét, és figyelembe kell venni azt is, hogy a tálibok, úgy a vallás (egy igen sajátos iszlámhit), mint a becsületkódex, (egy íratlan szabályrendszer) révén a társadalomba mélyen beágyazódott csoportot jelentenek. A tálibokkal szembeszállni olyan, mint minden afgánt megtámadni: – ezt a harcot lehetetlen megnyerni.

Afganisztánt 1962-ben ismertem meg, mikor is jelentést kellett készítenem az országgal kapcsolatos amerikai politikáról. Egy sziklás, mély vízmosásokkal szabdalt hegyi országot fedeztem fel, vagy húszezer szétszórt „pingponglabdával” – autonóm falvakkal, melyek ugyan azonos vallást és szokásokat követnek, de autarkiában, önellátó módon élnek.

A szovjetek, akik 1979-ben lerohanták az országot, végül egy évtizednyi harc és tizenötezer katona elvesztése után értették meg, hogy – hiába semmisítenek meg sok „pingponglabdát” és tesznek földönfutóvá sok ezer embert – a háborút nem tudják megnyerni. A bevetett jelentős erők és a katonai sikerek ellenére soha nem voltak képesek ellenőrzésük alatt tartani csak a megszállt terület mintegy ötödét; 1989-ben pedig végleg ki kellett vonulniuk – a mudzsaheddinek ellen vívott háború virtuálisan megsemmisítette a Szovjetuniót.

A történelemben nem ez volt az első katonai vereség Afganisztánban: az Egyesült Királyság több ízben is harcolt az afgánok ellen, 1842-ben, 1878–1880 között, majd  pedig 1919-ben is – és a Szovjetunióhoz hasonlóan –  csak nagy veszteségek után volt hajlandó bedobni a törölközőt. Zamir N. Kabulov, a kabuli volt szovjet, majd orosz nagykövet szerint, az Egyesült Államok hasonló úton jár, és megismétli Moszkva tévedését. Szeretnék megsemmisíteni a tálibokat, megosztani a vezetőiket, megszakítani a lakossággal fenntartott kapcsolataikat, sőt tárgyalni is egy általuk kinevezett kormánnyal szeretnének, miközben természetesen minimalizálni akarják saját katonai veszteségeiket – és mindezt egyszerre.

Ez a stratégia nagyon emlékeztet a vietnami tapasztalatokra: az Egyesült Államok ott is – mindhiába – próbálkozott azzal, hogy megossza az ellenség vezetését és olyan „mérsékelteket” találjon, akik szembefordulnak a „szélsőségesekkel”. Minden eszközzel megpróbálták elvágni a kommunistákat a lakosságtól – ezért a falusiakat ún. „stratégiai falvakba”[2] költöztették át. Ott is olyan kormánnyal tárgyaltak, amelyet ők maguk helyeztek az ország élére. Ez az út Vietnamban még járhatónak látszhatott, hiszen a lakosságnak nem sok köze volt a kommunizmushoz, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Afganisztánban az iszlám és a becsületkódex a lehető legszélesebb körben elfogadott.

A vietnami háborút értékelő legteljesebb és legrészletesebb hivatalos jelentés, a Pentagon Papers[3] szerint, „az új, lázadásellenes elméletek alapján kísérleti jelleggel bevetett – katonai, szociális, pszichológiai, gazdasági és politikai – intézkedések sorozata siralmasan megbukott, mind a technikát, mind az eredményt illetően is.” Márpedig Afganisztánban, David Petraeus tábornok, a United States Central Command főparancsnoka, ezt a politikát próbálta újjáéleszteni, és ezt próbálja a gyakorlatba átültetni utódja Stanley McCrystal  tábornok is.

1963-ban a Policy Planning Council tagjaként felszólaltam az US National War College-ben és megjósoltam vietnami vereségünket. Azzal érveltem, hogy egyszerre három fronton – politikai, közigazgatási és katonai fronton – kell beavatkoznunk; sőt azt is megadtam, hogy véleményem szerint, százalékosan melyik terület mennyire fontos. A politika jelentőségét nagyjából 80%-ra taksáltam, de a Viet Minh politikai szempontból már az 1940-es évek végén győzött. Mint Dwight Eisenhower elnök megjegyezte, ha szabad választásokat rendeztek volna, akkor Ho Si Minh győzött volna, még Dél-Vietnamban is.

Ami a háború közigazgatási komponensét illette, ez a front 15%-ot képviselt szerintem: az 1950-es évek végre a Viet Minh már szétzúzta a Dél teljes adminisztrációs rendszerét, számos tisztviselőt, rendőrt, tanárt, orvost öltek meg, megakadályozták az adók beszedését, már nem működött a posta és a közigazgatás, de napnyugtával a dél-vietnami katonai mozgásnak is le kellett állnia. Végül,  a katonai dimenzió a maradék 5%-ot tette ki – és dacára annak, hogy egy évtizeden át az Egyesült Államok minden erőfeszítése erre összpontosult, sem a lázadók leverése, sem a nagyobb hadműveletek nem hoztak eredményt.

Hasonló a helyzet Afganisztánban is: a nyugati koalíció alig képes hatni – ha hat egyáltalán – az ország politikai és kulturális viszonyaira; az afgánok egyöntetűen és mindig is gyűlölték a külföldi betolakodókat. Ami a közigazgatást illeti, az Egyesült Államok (a Kongresszus kérésére) leltárt készített az e téren elért sikerekről: ezek igengencsak szerények és tiszavirág-életűek – mihelyt az amerikai csapatok kivonulnak, a tálibok meg fogják semmisíteni mindazt, amit létrehoztak, éppúgy, mint annak idején az észak-vietnamiak tették.

A New York Times 2009. augusztus 23-i számában, ifj. Richard Oppel így írja le ezt a folyamatot Khan Neshin tartomány vonatkozásában: a tartomány kormányzója elmondta, hogy nem rendelkezik hatékony tanácsadókkal, nincsenek orvosai, tanítói, ill. szakemberei. Ellenben rendelkezésére állnak tolvaj rendőrök és néhány katona, aki azt állítja, hogy éppen „szabadságon van” itt. Némely vidéken lehet, hogy jobb a helyzet, de biztos, hogy másutt meg még rosszabb. Ha ismét százalékokkal próbálnám kifejezni, hogy milyen fontos teendők vannak Afganisztánban, akkor a „nemzeti újjáépítés” a legjobb esetben is csak 8%-ra tehető – alig a felére annak, amit annak idején Vietnammal kapcsolatban gondoltam.

Marad az amerikai hadsereg szerepe: mivel nagyobb ütőképességgel bír, az Egyesült Államok megnyer ugyan minden fontosabb fegyveres ütközetet, de a felkelők felszívódnak, csak azért, hogy röviddel utána más csatákban bukkanhassanak fel. A legnagyobb jóindulattal is, csak 3%-ra becsülhetjük a nyugati katonai erőfeszítések jelentőségét – egy döntő „győzelem” lehetősége legfeljebb 10%-ra tehető.

A hajdani dél-vietnami kormány és a mai afgán adminisztráció egy alapvető ponton találkozik – a lakosság ugyanannyira gyűlőli őket, mint amennyire fél tőlük. A saigoni hatóságok korrupciója közismert volt: a tisztviselők nemcsak a népnek szánt segélyeket és élelmet sikkasztották el, de saját ellenségüknek, az északiaknak, adták el az amerikaiak által szállított katonai felszerelést és fegyvereket. A veszélyes katonai bevetések, feladatok az amerikai hadseregre hárultak. Az általam vezetett Interagency Task Force egyik őrnagya azt állította, mihelyt a dél-vietnami hadsereg értesült az amerikaiak terveiről, emberei biztosak lehettek abban, hogy csapdába esnek.

Afganisztánban a Washington által kinevezett vezetés teljes mértékben részt vesz a kábítószer-kereskedelemben; csak kenőpénz ellenében lehet állást kapni a rendőrségben, a hadseregben és a közigazgatásban; a bíróságokon a kenőpénz mértéke szerint születnek ítéletek; még a tálibokat is ők látják el hadianyaggal. A kormány képes bármit eladni, számára minden eladó. Hamid Karzai újraválasztása valóságos komédia volt: az eredményt jóval a szavazatok megszámlálása előtt tették közzé, és az elnöknek Kabulon kívül gyakorlatilag nincs befolyása.

Ami azonban különböző Afganisztánban és Vietnamban, az az, hogy Afganisztánban „hemzsegnek” a hírhedt, gyűlölt és egyben rettegett hadurak, akik ellenőrzésük alatt tartják a kormányt. Hogy a legutóbbi választást „megnyerhesse”,  Karzai visszahozatta Törökországból a gyászosan hírhedt, üzbég származású Rasid Dosztumot.[4] Az afgánok fejében ezek a hadurak összekapcsolódnak az Egyesült Államokkal – a felkelés egyik legfontosabb oka a hadurak hatalma elleni lázadás.

Mit hoz hát a jövő? Barack Obama elnök kijelentette, hogy az USA-nak nyernie kell. A védelmi miniszter, Robert Gates azt hangoztatja, hogy Afganisztánban kell maradniuk „néhány évig” (a brit David Richards tábornok szerint nem kevesebb, mint negyven évig) – Kanada viszont már meghatározta a csapatkivonás dátumát, és a németek, a norvégokhoz hasonlóan immár szintén megkérdőjelezik saját jelenlétüket.

Az iraki példából kiindulva, az afganisztáni háború globális költségét 3000-6000 milliárd dollár közötti, „csekélyke” összegre tehetjük – ez több, mint az amerikai GDP egynegyede: a háború folytatása ellehetetleníti Obama belpolitikai programját.

Ez a vállalkozás ugyanúgy végzetesnek bizonyulhat a jelenlegi elnök számára, mint ahogyan a vietnámi háború annak idején Lyndon Johnson elnök számára is végzetessé vált. Ennek ellenére Obama úgy határozott, hogy „tartja az irányt”, mivel Afganisztánt a „terrorizmus melegágyának” tekinti. Ez így viszont nem igaz; sőt, a terrorizmust (különösképp amióta a hadműveletek átterjedtek Pakisztánra, Szomáliára és Irakra) az amerikai katonai akciók csak fokozzák, táplálják, hiszen a veszélyérzet növelésének legjobb receptje a csizmatrappolás állandósítása egy adott területen. A terroristáknak nincs szükségük az elszigetelt, rossz szállítási és közlekedési adottságokkal rendelkező Afganisztánra: a szeptember 11-i támadásokat is Európából indították – a terroristák ma már bárhonnan szervezkedhetnek. Az amerikaiak esetleges afganisztáni „győzelme” nemhogy nem állítaná le, de minden valószínűség szerint inkább ösztönzőleg hatna a terroristákra.

Annak ellenére, hogy az amerikaiak a régmúltba – az amerikai forradalomig –visszanyúló tapasztalatokkal rendelkeznek a terrorizmust illetően, még mindig nem értik annak természetét és kiváltó okait. A terrorizmus a gyengék fegyvere. Mindaddig élni fognak vele, ameddíg nem látnak más lehetőséget az őket ért igazságtalanság helyrehozására. Kétszáz éve ugyanaz a színjáték ismétlődik meg a világ különböző pontjain: Latin-Amerikában, Írországban, Spanyolországban, Jugoszláviában, Görögországban, Olaszországban, Franciaországban, Palesztínában, Törökországban, Dél-Afrikában, Kenyában, Indiában, Kasmírban, Afganisztánban, Burmában, Sri Lankán, Thaiföldön, Malajziában, Kínában, Oroszországban….  Annak függvényében, hogy céljaikat jogosnak tartjuk-e vagy sem, a terroristákat akár még „szabadságharcos”-nak is nevezhetjük: megítélésük tehát céljaiktól, és nem az általuk alkalmazott, az akcióik során bevetett eszközöktől függ.

A tálibok és az Al-Kaida egészen eltérő logika szerint működnek, de a kettő közti különbség a legtöbb ember számára igen zavaros. A tálibok egy nemzeti politikai szervezetet, egy valóságos belső emigrációba szorult száműzött kormányt képviselnek, mely a hagyományos elitre és az Afganisztánon belüli többségi népcsoportra támaszkodik. Az Al-Kaida viszont a glóbusz legkülönbözőbb pontjain lakó férfiak és nők hálózata, egyes csoportjai önállóan, központi parancsnokság nélkül határozzák meg a különböző akciókat –  Oszama Bin Laden nem a tábornokuk, hanem gurujuk. Bár mindkét csoport a – többségében nyugati – imperializmus erőszakos és széteső örökségéből eredeztethető – eltérőek a céljaik.

A katonai erő alkalmazása veszélyesnek bizonyulhat az amerikai társadalomra, illetve az amerikai politikai rendszerre és jogállamiságra nézve: ezért óvatosnak kell lennünk, nehogy átlépjük a biztonságra törekvés igényét és a totalitarizmust elválasztó vékonyka határvonalat. A neokonzervatívok javasolta és a katonai vezetők által jósolt negyven évig tartó afganisztáni háború – minden valószínűség szerint egyáltalán nem hozná magával a terroristák vereségét. Viszont az Egyesült Államok legféltettebb értékeinek megsemmisülését jelentené.

Hasznos lenne Washington számára, ha védelmi politikáját néhány egyszerű alapelvre építené: olyan hosszútávú politikai célok mentén kellene működnie, amelyek megakadályozzák a terrorista csoportok megerősödését. Afganisztán számára ez azt jelenti, hogy meg kell keresni a nemzeti megbékélés kompromisszumos feltételeit – Obama elnök 2009. júniusi kairói beszéde alapján. És nem szabad hinni a szakértőknek: az Obamának javasolt „nyerő” receptek eddig mindig kudarcot vallottak. Jól tette Odüsszeusz, hogy hajója árbocához kötözte magát, és bedugta társai fülét, mikor a szirének énekelni kezdtek…

(Franciából fordította: Sipos János)

A szerző, William P. Polk, A Policy Planning Council volt tagja, a Chicagói Egyetem történész-professzora, az Adlai Stevenson Institute of International Affairs elnöke. Számos könyv, többek közt a Violent Politics, A History of Insurgency, Terrorism & Guerilla War, From the American Revolution to Irak [Harper, New York, 2008] és az Understanding Iran [Macmillan, New York, 2009] c. kötetek szerzője.



[1] „Close-in Firefight Afghanistan July 09”, www.youtube.com

[2] A „stratégiai falvak” program, amit 1961-ben a dél-vietnami kormány és az Egyesült Államok talált ki, a lakosság kitelepítésével akarta a felkelést leverni.

[3] Így jelölik a Vietnammal foglalkozó jelentést („United States-Vietnam relations, 1945–1967: A study prepared by the Department of Defense”.

[4] Dosztumot  többek közt azzal vádolják, hogy a rendszer megbuktatása idején meggyilkoltatott több ezer az egyik északi börtönben fogva tartott tálibot.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések