hu | fr | en | +
Accéder au menu

Életünket és vérünket Hamid Karzaiért?

Miután Barack Obama amerikai elnök az afganisztáni harcokat „szükséges háború”-nak nevezte, aligha csodálkozhat azon, hogy az afganisztáni amerikai hadvezetés további 40 000 katonát próbál kicsikarni tőle. Az immáron nyolc éve tartó háborúban ezt a taktikát követi ugyanis Stanley McChrystal tábornok, akit maga Obama nevezett ki a csapatok parancsnokává.

JPEG - 165.6 kio

Vietnamban az Egyesült Államok korrupt, illegitim, a lakosság által bábnak tekintett kormányok sorát támogatta – sikertelenül. Afganisztánban sem a britek, sem a szovjetek nem tudták tartósan megvetni a lábukat, komoly katonai erőfeszítéseik ellenére sem. Ma, jóllehet az amerikai veszteségek viszonylag szerények (2001 óta eddig 850 halott, miközben ’68-ban Vietnamban 1200-an vesztették életüket havonta), a háborúellenes mozgalom pedig igencsak lagymatag, vajon miféle „győzelemre” számíthatnak a nyugati csapatok az afgán hegyek közt bolyongva, és a drogkereskedelem frontjai közé szorulva, (1) miközben ráadásul azzal vádolják őket, hogy egyenesen az iszlám ellen harcolnak?

Bernard Kouchner francia külügyminiszter mindenesetre azt reméli, hogy „golyóálló mellénnyel nyerjük meg a szíveket”. (2) McChrystal tábornok véleménye szerint pedig „nem az a feladatunk, hogy a lehető legtöbb tálibot öljük meg, hanem hogy megvédjük a lakosságot.” (3) Az ilyen nyilatkozatok mögött a cinizmuson túl az a háborúról szőtt nyugati elképzelés húzódik meg, hogy lehetséges egyszerre elősegíteni a társadalmi fejlődést és háborút nyerni egy olyan területen, ahol egyébként is alig lehet megkülönböztetni a lázadókat a civil lakosságtól. Vietnamban Andrew Kopkind amerikai újságíró sommás képlettel illusztrálta ezt a fajta „felkelés ellenességet”: „reggel cukorka, este napalm”.

Ha már a nacionalista erők legyőzésében aligha reménykedhet – kitartásukat Washington már akkor megtapasztalhatta, amikor amerikai támogatással a Szovjetuniót véreztették ki –, az Egyesült Államok legalább azt szeretné elérni, hogy a tálibok és az al-Kaida közötti amúgy is feszült viszony tovább romoljék (4). A 2001. szeptember 11-i merényletek másnapján Washington ez utóbbiak megsemmisítése végett küldte katonáit és távirányítású repülőgépeit Közép-Ázsiába, nem pedig azért, hogy az afgán kislányok is járhassanak iskolába.

Noha az immár Nobel-békedíjas Barack Obama elutasítja – a neokonzervatívok hő vágyát – a katonai helyzet további eszkalálódását, néhány egyértelmű válasszal még mindig adósa maradt a nyilvánosságnak. Annak tisztázása például még mindig várat magára, hogy bombázással és katonai megszállással ritkán lehet egy népet boldoggá tenni, hogy Oszama bin Ladennek ma már csak egy maroknyi híve van az afgán hegyek közt, végül pedig az, hogy egy esetleges kompromisszum a kevésbé fanatikus és elvakult tálibokkal [lásd:Patrick Porter cikkét ugyanebben a számban] nem fenyegeti az Egyesült Államok nemzetbiztonságát. Oroszország, Kína, India és Pakisztán, mely országoknak aligha érdeke, hogy ez a regionális feszültség ilyen akut maradjon, elősegíthetnék a tárgyalásos rendezés felé nyitást. Életünk kockáztatása a „demokráciáért”, ráadásul egy vadidegen országban, ma már igen különös elszántságra, áldozatkészségre vall – nade tényleg áldozzuk életünket és vérünket Hamid Karzaiért?! Mi értelme van ennek, ha maga McChrystal tábornok is elismerte, hogy Karzainak, aki csupán „Kabul polgármestere” és csak választási csalás révén maradt hatalmon, – szinte hihetetlen – de mégiscsak sikerült nosztalgiát ébresztenie „a tálib rezsim biztonsága és igazságossága” iránt – legalábbis ami az afgán lakosság egy részét illeti.

Habár közel 35 ezer brit, német, francia, olasz katona harcol a lázadók ellen az amerikai hadsereg oldalán, ezek a kérdések – úgy tűnik – nem érdeklik az európai vezetőket. A NATO-döntések egyre inkább Washingtonban születnek. Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök nemrég jelentette be Párizsban, hogy nem küld „egyetlen új katonát sem” a tálibok elleni harcba. De azt is hozzátette: „Maradjunk-e Afganisztánban? Azt mondom, igen. Azért kell maradnunk, hogy győzzünk.” (5) Egy kétoldalas interjú sorai közé rejtve, nyilatkozata nem váltott ki semmilyen visszhangot. Ez volt a legnagylelkűbb módja a reagálásnak… No comment.


Serge Halimi

A szerző, Serge Halimi, a Le Monde diplomatique főszerkesztője
Ferwagner Ákos

(1Afganisztán állítja elő a világ heroin termelésének 93%-át. Ahmed Rashid: The Afghanistan Impasse. The New York Review of Books, 2009. október 8. Lásd a Le Monde diplomatique honlapján a „L’opium, principale production afghane” című térképet! http://www.monde-diplomatique.fr/cartes/afghanopium2009

(2Canal +, 2009. október 18.

(3Le Figaro, 2009. szeptember 29.

(4Syed Saleem Shahzad: Al-Qaida contre les talibans. Le Monde diplomatique, 2007. július.

(5Le Figaro, 2009. október 16. Ségolène Royal osztotta ezt a véleményt: „Az afganisztáni háborút meg kell nyerni, és meg is fogjuk nyerni.”

Megosztás