A Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency, CIA), a virginiai Langley-ben lévő központjában az előcsarnok baloldali falára János evangéliuma egyik verssorának hatalmas feliratát gravírozták: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.”
Nem olyan biztos… Szeptember 18-án a CIA hét volt igazgatója, Michael Hayden, Porter Goss, George Tenet, John Deutch, James Woolsey, William Webster et James Schlesinger felszólította Barack Obama elnököt, hogy zárja le azt az előzetes vizsgálatot, amelyet a hírszerző ügynökség emberei ellen indítottak, mert George W. Bush idején „túlkapásokat” követtek el az antiterrorista kihallgatások során. Állításuk szerint egy ilyen vizsgálat komoly veszélybe sodorja az Egyesült Államok biztonságát.
Amióta Harry Truman elnök 1947-ben megalapította, a CIA évkönyvei bővelkednek a gaztettekben. Létrehozása pillanatában – emlékeztet Tim Weiner, a The New York Times újságírója – John Magruder dandártábornok kijelölte az irányvonalat: „A titkos adatgyűjtési műveletek állandóan a szabályok áthágását jelentik. (…) Többé sem a Pentagon, sem a Külügyminisztérium nem vállalhatja annak ódiumát, hogy ilyen küldetéseket teljesítsen. Új titkos akciószervezetet [kell] tehát létrehoznunk.” (1) Az Ügynökséget 1953 és 1961 között irányító és a hidegháborúval szembesülő Allen Dulles finomított a doktrínán: „A politikai gyilkosság eszköztárunk része (…), ha erre az elnök engedélyt ad. Ebben az esetben mindent meg kell tennünk, hogy »hihető tagadással« álljunk elő: ha a CIA gyilkossági ügybe keveredik külföldön, úgy kell megvédenünk az elnököt, hogy lehetőséget adunk számára, hogy azt állítsa, mit sem tudott az akcióról.” (2)
A titkos akciók (külföldi vezetők meggyilkolása, rendszerek destabilizálása, államcsínyek, fegyver- és drogkereskedelem) számtalan országot érintettek, s éppenséggel nem a demokrácia jegyében, amelyet pedig Washington állítólag védelmezett. Olyannyira, hogy az Ügynökség – ahogy a CIA-t nevezik – rendszeresen botrányba keveredett: galádságai egy részét a sajtó, valamint a Church- és Rockefeller-féle parlamenti vizsgálóbizottságok derítették fel az 1970-es években. Az Irángate-botrány 1986-ban (titkos fegyverszállítások Iránnak, amiből a nicaraguai ellenforradalmárokat, a kontrákat pénzelték,) újfent kipellengérezte. 2007 nyarán a „családi szennyest” ismét kiteregették, amikor közzétették az irattár legproblémásabb aktáit: ez jelentette az utolsó szöget. Természetesen minden alkalommal „egy letűnt kor” leleplezéséről volt szó.
John Prados, aki az e cikkben idézett szerzőkhöz hasonlóan a titkosítás alól nemrégiben feloldott dokumentumok sokaságát vizsgálta át, azt írja: „Úgy tűnik, a „probléma” az, hogy a CIA harminc éve őrzi „magányoselefánt-státuszát” kibújva minden ellenőrzés alól, elterpeszkedik a világ egyik végétől a másikig, s csak saját szeszélyének megfelelően cselekszik. Mára világossá vált, hogy az Ügynökség és falanxai a valóságban csak az elnöki utasításoknak engedelmeskednek. (…) A probléma sokkal inkább a »magányos« elnök, semmint egy minden kontroll alól kibújó hírszerző ügynökség.” (3) Végül is Bush volt az, aki 2002 februárjában aláírta azt a rendeletet, mely előírta: „A Genfi Konvenció egyetlen rendelkezése sem érvényes az al-Kaidával vívott harcunkban.”
Azóta – így Weiner – az amerikaiak alapvető kérdéseket tesznek fel. „Lehet-e titkosszolgálatunk valóban demokratikus viszonyok mellett? Hajthatunk-e végre titkos műveleteket úgy, hogy közben a törvényeket is betartjuk? Egyszerre akarunk biztonságot és szabadságot”, de „minél inkább elfogadjuk a titkos kormányzást, annál inkább csökken a szabadságunk.”
A helyzet annál is inkább felháborító, „és éppen ez a legnagyobb titka ennek a titkosszolgálatnak”, hogy a CIA sohasem állt első és legfontosabb feladata magaslatán: tájékoztatnia kellene az Egyesült Államok elnökét arról, hogy mi történik a nagyvilágban. Nem látta előre az iszlám forradalmat Iránban, sem a Szovjetunió széthullását, sem szeptember 11-ét, hogy csak a legfontosabbak említsük… A Szovjetunió esetében – írja Gordon Thomas – „az Ügynökségnek sohasem sikerült beszerveznie egyetlen »vakondot« sem a legfelsőbb szovjet apparátusba. Ezért csupán feltételezésekre kényszerült az ország tényleges helyzetét és fegyverkezési politikáját illetően. Ronald Reagan idején William Casey [igazgató] sem tudott ezen változtatni, viszont szisztematikusan lerontotta súlyosbította a Fehér Háznak szánt becsléseket.”
Miért van az, hogy az Egyesült Államok tizenegy elnöke és a CIA-ügynökök három generációja sem volt képes megérteni a világot? – teszi fel a kérdést Weiner. „Miért hagyta az utódára minden igazgató az Ügynökséget rosszabb állapotban, mint amilyenben akkor volt, amikor átvette az irányítást?” Talán azért, mert – ahogy Bush tette – a mindenkori kormány helytelenül paramilitáris feladatokra alkalmazta, ahelyett, hogy információgyűjtéssel bízta volna meg.
Ezt a kérdést mindenesetre nem Goss úrnak, az egyik volt igazgatónak kell feltenni. Nem sokkal azután, hogy nyugdíjazták, 2006. május 5-én az ohiói Tiffin Egyetemen tartott beszédében a hallgatóknak kifejtette: „Ha előrejutnának a CIA ranglétráján, a legjobb tanács, amit adhatnék Önöknek, rövid és tömör lenne: ne valljanak be semmit, tagadjanak mindent és éljenek viszont-vádakkal!” (4)
