hu | fr | en | +
Accéder au menu

Lehet-e szembeszállni a leghangosabb lobbival?

Az amerikai elnök, Barack Obama erőfeszítése a közel-keleti békefolyamat újraindítására az izraeli miniszterelnök, Benjamin Nétanyahu ellenállásába ütközött, aki nem hajlandó leállítani a telepesek gyarmatosítási gyakorlatát. Pedig, az amerikai közel-keleti stratégia középpontjában továbbra is az izraeli-palesztin konfliktus megoldása áll. Ennek sikere, legalábbis részben – az izraeli jobboldal politikáját nem támogató – új zsidó lobby befolyásától függ. Első konferenciájuk október 25-én kezdődik.

JPEG - 374.5 kio

Amikor az amerikai elnök, Barack Obama, 2009 júliusában a Fehér Házban tizenhat zsidószervezet képviselőit fogadta, a meghívottak listáján ott voltak a hagyományos, már megszokott szervezetek képviselői – a régi, konzervatív szervezetek elnökei és elnök asszonyai, mint a Conference of Presidents of Major American Jewish Organizations, az Anti-Defamation League (ADL), az American Jewish Committee és természetesen, az izrael-párti lobbi szíve-lelke, az American Israel Public Affairs Committee, az AIPAC. De meghívtak egy új résztvevőt is Jeremy Ben-Ami úr személyében, aki az új zsidó lobbi, a pacifista J Street (1) igazgatója.

Az új meghívott jelenléte nem mindenkinek volt ízlése szerint. Az uralkodó, neokonzervatív zsidó szervezeteket pártoló kiadványokban J Street csak annyira népszerű, mint mondjuk a Hamasz. Például Noah Pollak Commentary-jében „megvetendőnek”, „becstelennek” és „Izrael-ellenesnek” nevezték; a New Republic-ben James Kirchick a „vereség lobbiként” (surrender lobby) jellemzi; a Weekly Standard-ban Michael Goldfarb Izrael „árulójának” állítja be, akik a terroristák „cipőtalpát nyalják”. Ezek a szavak azok félelmét tükrözik, akik tartanak, az Obama elnökké választásával egy időben megjelenő J Street-től és attól, hogy ezzel elkezdődik az a folyamat, amelyben vége szakad annak, hogy (majdnem) ők határozták meg Amerika közel-keleti külpolitikáját.

Az izraeli-arab konfliktust illetően egy alapkérdésre kell megadni a választ: miért különbözik az amerikai külpolitika más nemzetek és főleg az európai szövetségesek külpolitikájától? Az USA stratégiai szövetsége Izraellel többe kerül az amerikai nemzetnek – emberi és pénzügyi szempontból is –, mint bármely más szövetséges. Nem elég, hogy az amerikai adófizetők évi 3 milliárd dollárt fizetnek katonai és gazdasági segítség címén, de ráadásul a legtöbb muzulmán országban ez éles gyűlöletet vált ki és az egész világon az Amerika-ellenes erőszakot táplálja. Egyetlen más fővárosban, kivéve természetesen Tel-Avivot, sem értékelik úgy a Közel-Keletet, mint az Egyesült Államokban: Izrael egy „megtámadott támadó” a palesztinok pedig „érthetetlenül agresszívak”. Pedig akár milyen sokba kerül és ráadásul vitatott is, változatlanul ez a külpolitika érvényesült egyik választástól a másikig, egyik Kongresszustól a következőig.

A világ többi része pedig téved

Az izraeli kemény vonalasok amerikai pártolói – meghatározó szerepet játszanak a keresztény evangélisták, és természetesen a neokonzervatív és zsidó pártolók – nem észlelnek semmi megütközőt a Washingtoni külpolitika egyedi jellegében. Szerintük az európai álláspont egy (keresztény) antiszemitizmus kifejeződése, amelyet a petróleumban gazdag arab országok megbékítési szándéka is befolyásol. Ráadásul közismert, hogy az európai média, amelyet antiszemitaként mutatnak be, mindig is az elnyomottak pártját fogja – a palesztinokat természetesen hibásan tekintik elnyomottaknak – és ez adja a palesztin-barát nézőpont magyarázatát. Az amerikai álláspont tehát a természetes: a világ (2) többi része pedig téved.

Ez a vélemény csak az egyik oka és nem is a legfontosabb, hogy miért mindig Izrael nyeri meg a csatákat a Kongresszusban. Ennél meghatározóbb ok az AIPAC – és különböző társszervezeteinek – ereje. Az AIPAC befolyása és hatalma egyszerűen nem is hasonlítható egyetlen más nemzetközi politikai lobbiéhoz sem – de egyáltalán, semmilyen más nyomásgyakorlásra képes csoporthoz sem.

Az utóbbi időben az AIPAC több vereséget is elszenvedett: 2005-ben vizsgálat indult (mára már leállították) két korábbi magas rangú vezetője – Steve Rosen és Keith Weissman (3) – ellen; és megjelent John Mearsheimer és Stephen Walt könyve „Az Izrael-barát lobbi és az amerikai külpolitika” címmel (4). Ugyanakkor az AIPAC erejét bizonyítja, hogy az Obama közigazgatás kénytelen volt feladni Charles „Chas” Freeman, egy tipikus „arab-barát” jelölését a National Intelligence Council (DNI) elnöki posztjára. Nagyon agresszív kampány folyt ellene – egy újságíró még pedofil kapcsolatokkal is megvádolta – az AIPAC viszont tagadta, hogy köze lenne vagy ő irányítaná az ellenséges támadást. Lehet, de a „lobbi” olyan befolyásos, hogy képes az Elnökkel akaratával is szembeszállni és esetleg egy kampány megszervezésére sincs szüksége. Mint azt Jonathan Freedland írta a Guardian-ben, „még ha nem is vesszük figyelembe az „Izrael-barát lobbi” féle mítoszt, elég maga a valóság is, hogy megijedjünk (5).

Ha valakik el akarták kerülni Freeman jelölését, akkor azt két különböző, de egymást nem kizáró okkal indokolják. Vagy mélyen és őszintén megvannak arról győződve, hogy fontos, hogy ki jut hozzá és ki elemzi az amerikai elhárítás dossziéit, mivel attól tartanak, hogy ez a személy meggátolhat egy amerikai vagy izraeli Irán ellenes támadást (ez lett végül a következménye a 2006-ban nyilvánosságra hozott National Intelligence Estimates tanulmánynak (6), amely kijelentette, hogy Teherán felhagyott a hadiipari nukleáris programjával). Vagy pedig azt szeretnék elérni, hogy minden állami magas rangú posztra vállalakozó jelölt tudatában legyen annak, hogy milyen kockázatot vállal, és mennyire befolyásolhatja hivatali előmenetelét, ha az AIPAC féle Izrael-barát álláspont ellen lép fel, még akkor is, ha az adott állami tisztviselő közvetlenül nincs is kapcsolatban az izraeli politika alakításával. Az Izrael-barát közösség ki akarta nyírni Freemant és ez sikerült is nekik.

Bár sok amerikai zsidó alapvetően ráhagyatkozik a közösség hivatalos képviselőinek véleményére, de azért nem teljesen fogadják el a szervezet kemény vonalas álláspontját. Egy nem régiben a J Street megrendelésére készült véleményfelmérés szerint az amerikai zsidók támogatják (76%-ban 24% ellenében) a két állam megoldást és egy végleges megállapodást a palesztinok és az izraeliek között azokkal a feltételekkel, amelyek majdnem sikeresek voltak nyolc évvel ezelőtt Camp Davidban és Tabában (7) - miközben ezt az álláspontot az AIPEC rendszeresen elutasítja. Ugyanakkor a lobbi semmit sem reagált a rasszista és revansista izraeli külügyminiszter, Avigdor Lieberman kinevezésekor, az amerikai zsidók többsége pedig, a J Street felmérése szerint elutasítja (69%-ban 31% ellenében) a külügyminiszter állásfoglalását, amikor az izraeli nemzetiségű arab állampolgároknak akarta előírni, hogy hűségnyilatkozatot tegyenek Izrael állam javára illetve amikor megfenyegette az izraeli arab parlamenti képviselőket.

Ráadásul az amerikai zsidók általában progresszívek, míg az AIPAC vezetői neokonzervatívok. A 2008. novemberi elnökválasztáskor, a zsidó szavazók lojálisan támogatták a demokratákat és Obamára szavaztak négy az egy arányban. Innét származik az ellentmondás: ezeket a szervezeteket, mint az AIPAC is, haladó progresszív zsidók finanszírozása tartja fenn, miközben egyre inkább a konzervatív republikánusokkal tartanak és lenézik a haladó demokratákat…

A generációváltás szempontjából is a J Street pont jókor érkezik. Mint azt M.J. Rosenberg magyarázza, aki nem olyan régen mondott le a pacifista Izrael Policy Forum egyesületből, az AIPAC tagjainak többsége „sokkal idősebb”, és a „gyerekeik és az unokáik már nem osztják a nézeteiket. Minél jobban eltávolodunk a második világháborútól, annál nehezebb a fiataloknál a félelemkeltésre alapozni Izrael támogatását. Akkor hajlandók Izraelt támogatni, ha hisznek benne és ha Izrael erre kéri őket. De az a stratégia, amely a félelemre alapoz, mint „fogadjunk el bármit, mert jön a holokauszt” már nem működik a 60 évesnél fiatalabbaknál. Azok, akik a vietnámi háború ellen tüntettek az 1960-as években, nem hisznek a „majd jön Hitlerbe””.

És hozzáteszi: „Izrael népszerűsége az amerikai zsidók körében 1977 óta, (Menahem) Begin miniszterelnöki kinevezése óta csökken. Eredetileg Leon Uris (8), a kibuc és a szocialista paradicsom álmában hittek, ez meg mára teljesen megszűnt.

Ráadásul, miközben az izraeliek azért sokkal népszerűbbek maradtak, mint a palesztinok – a Gázai háború idején készült véleményfelmérés szerint az amerikaiak 49%-a szimpatizált Izraellel a palesztinokkal szemben (és csak 11% érzett fordítva) – , ez a szimpátia érzés sokkal erősebb a konzervatívok körében (7 az 1 arányban) mint azoknál akik progresszívnak, haladónak mondják magukat ( itt az arány 3 a 2-höz esik vissza).

J Street felhasználja azokat a buzz marketing (9) technikákat, amelyeket a haladó csoportok a moveon.org-on illetve Obama választási kampányában is alkalmaztak, annak érdekében, hogy Washingtonban a zsidó politikai befolyás a jelenlegi amerikai zsidó többségi álláspontot tükrözze. Ha ma még korai megítélni jelentőségüket, az biztos, hogy a szervezet gyorsan növekszik. Másfél évvel ezelőtti alapítása óta, 3 millió dolláros költségvetéssel és 22 két alkalmazottal dolgoznak. Ez persze nem hasonlítható az AIPAC-hez és annak 70,6 milliós költségkeretéhez, de az indulás ígéretes. Egy millió dollárt már gyűjtöttek olyan Kongresszusi jelöltek támogatására, akik elkötelezettek az igazságos béke iránt a Közel-Keleten.

Kezd kialakulni az egység

J Street együttműködik olyan kis szervezetekkel, amelyek adomány gyűjtő képessége – sok más közép-baloldali szervezethez hasonlóan – lecsökkent a gazdasági válság óta illetve amióta a republikánusok elhagyták Washingtont (George W. Bush elleni hangulat megnyitotta sokak pénztárcáját). A J Street több ilyen kis szervezetet közvetlenül is magába olvasztott és próbálja hatékonnyabbá tenni a közös erőfeszítést. Első országos találkozójukat 2009. október 25. és 29. között tartják majd Washingtonban, erre tizenegy pacifista szervezetet várnak, a legismertebb közölük az Americans for Peace Now, az Israel Forum Policy és a New Israel Fund. J Street 2008 októberében magába olvasztotta az Union of Progressive Zionism szervezetét és ezzel egy kicsi, de aktív és lelkes hálozathoz jutott a pacifista zsidó diákok körében.

A legfrissebb hírek szerint, átveszi majd az ellenőrzést Brit Tzedek felett is – ez egy haladó zsidó szervezet, amely főleg helyi szinteken erős és negyvennyolcezer aktív önkéntest mond magáénak szerte az országban. Washingtoni elismertsége érdekében fontos lépés volt és növelte hitelességét, amikor felvette soraiba és alkalmazta Hadar Susskindet, az izraeli hadsereg veteránját, aki hosszú ideig elnökhelyettese majd igazgatója volt Washingtonban a Jewish Council for Public Affairs-nek, egy a belpolitikai problémákkal foglalkozó amerikai zsidók szervezetének.

Sok múlik majd azon, hogyan fogadja és hogyan közvetíti majd a zsidó és az általános média az országos találkozó eseményeit. Ben-Ami úr szerint az egyik legfontosabb céljuk, hogy bebizonyítsák egyszer és mindenkorra, hogy a békepárti zsidók „nem egy pincében találkozgató tízfős csapat” és hogy a tagjaik nem azért gyűlnek össze, mert „ez egy jó alkalom, hogy kevésbé érezzék magukat egyedül az elvadult nagyvilágban”. Kevéssel lemondása (és perbe fogása) előtt, Ehud Olmert, a volt izraeli miniszterelnök figyelmeztetett: „Ha a két állam megoldás sikertelen lesz, akkor Izraelnek a Dél-Afrika esetéhez hasonlóan az emberi és polgárjogi harccal kell szembenéznie. Ha ez megtörténik, figyelmeztetett, akkor „Izraelnek vége (10)”.

Az hogy Obamának lehetősége lesz-e arra, hogy Izraelt megvédje ettől a sorstól – és ugyanakkor képes legyen a palesztinoknak egy hiteles nemzeti önrendelkezési lehetőséget nyújtani azáltal, hogy kikényszeríti a szükséges területi kompromisszumokat, lehet, hogy azoktól függ, akik régebben magukra maradtak a véleményükkel.

Eric Alterman

* Újságíró, a Why We’re Liberals : A Political Handbook for Post-Bush America, New York, 2008. Viking Press,
Morva Judit

(1Washingtonban az utca nevek az ABC betűiből adódnak, de nincs J utca. A szervezet alapítói ezzel azt akarták kifejezni, hogy azokat képviselik akik eddig képviselet nélkül voltak vagy akiknek a véleményét eddig nem hangoztatták.

(2Azért mert titkos információkat adtak át Izraelnek.

(3Izrael érdekében elkövetett kémkedéssel vádolták meg őket.

(4Könyvkritikát a Le Monde Diplomatique 2007. szeptemberi számában olvashatunk.

(5The Guardian, London, 2009. március 18. “Discard the mythology of ’the Israel Lobby’, the reality is bad enough”.

(6A National Intelligence Estimates hivatalos értékelése az USA összes Elhárítási Ügynökségének álláspontjáról.

(7A Camp David-i csúcsra 2000 júliusában került sor. Az akkori amerikai elnök William Clinton, az izraeli miniszterelnök Ehud Barak és a palesztin PFSZ vezetője Jasszer Arafat részvételével. Az izraeli-palesztin Tabai tárgyalásokra 2001 januárjában került sor. Lásd Le Monde Diplomatique 2002 februári számában Amnon Kapeliouk cikkét „Retour sur les raisons de l’echec de Camp David”.

(8Az Exodus írója, a regényből 1960-ban Otto Preminger készített filmet Paul Newmannal a főszerepben. A történet a koncentrációs táborok túlélőinek hajóútját írja le Palesztina felé. Az akkoriban nagyon sikeres film inkább propaganda jellegű, nem annyira a történelmi valóságot ábrázolja.

(9Rendszeres üzenetek küldése – ez a mai technikai lehetőségek mellett nem költséges.

(10Lásd Willy Jackson „Izraelnek tőkekivonással kell szembe néznie?” Le Monde Diplomatique, 2009. szeptember.

Megosztás