Brutális átalakulás, prostituálódás minden szinten

Kategória: 2009. október
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 6366

 

Képzeljük el, hogy a világot immáron nem az árucikk és az ára primátusa szabja meg! Ebben az esetben az újságírónak már semmilyen komolyabb oka sem lenne ragaszkodni ahhoz, hogy cikkeit továbbra is papírra nyomtassák, majd teherautókkal a hírlapterjesztő vállalatokhoz szállítsák, esetleg postán az előfizetőknek feladják. Az internetnek köszönhetően még könnyebben is közzé tudná tenni információit, elemzéseit az egész világ olvasói számára; egy szempillantás alatt eljuthatna hozzájuk, olcsóbban, s adott esetben a hanganyagot, képeket, hivatkozásokat is csatolhatna.

Csakhogy ennek révén megtakarítanánk az olvasási, gondolkodási, értelmezési módozatokkal kapcsolatos reflexiót, amelyek a képernyőtől és a papírlaptól függően különböznek. [1] Különben is, amíg az ingyenesség édenkertje nem terjed ki a társadalom egészére, addig nem hanyagolhatjuk el azt a gazdasági modellt, amelyet az új technológiák veszélybe sodornak anélkül, hogy pillanatnyilag orvosságot ajánlanának arra, hogy a jövedelmek többségét egy keresőmotor összeharácsolja: egy, a tőzsdén bejegyzett, gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő, magánvállalat. [2] Ez a nagyvonalú Google, mely megmutatja mások munkáját, miközben beszedi az e munkák által termelt jövedelmek oroszlánrészét.

A médiatartalmak kínálata évente 30%-os növekedést produkál: az utóbbi tíz évben az európai televíziós csatornák száma megtriplázódott, az utóbbi negyedszázadban pedig a hírmagazinok száma a négyszeresére nőtt. Szinte elkerülhetetlenül a lapok iránti érdeklődés megcsappant. [3] Ugyanakkor a sajtó részesedése állandóan csökken a háztartások költségvetésében, amelyek megpróbálják kommunikációs kiadásaikat a mobiltelefon, a fizetős audiovizuális szolgáltatás, az internet felé orientálni. Ennek megfelelően Franciaországban egy átlagos család kevesebb, mint ötven eurócentet fordít naponta újságvásárlásra. Jobban megérné tehát számára, ha a lapok olcsóbbak, sőt „ingyenesek” volnának. [4] Ezek az összefüggések megvilágítják azoknak a professzionális újságíróknak az egzisztenciális problémáját, akiknek a javadalmazása a szerkesztőségük túlélésétől függ. Merthogy a lapterjesztés egy olyan pillanatban zsugorodik, amikor hirdetési bevételei amúgy is csökkennek. Ez utóbbiak a Le Monde harminc évvel ezelőtti üzleti forgalmának például a 60–70%-át tették ki, ma kevesebb, mint 25%-át, s ebben már az újságmellékletek is benne vannak.

Az újságok kezdetben abban az álomban ringatták magukat, hogy tartalmuk ingyenes internetes terjesztése ki fogja szélesíteni az olvasótáborukat, így pedig lehetővé válik számukra az új olvasóközönség aprópénzre váltása a hirdetők révén. Ezután jött a keserű ébredés: az internetezők özönlöttek, de a remélt jövedelem elmaradt. Minden alkalommal, amikor egy lap elveszíti a papírkiadás egy vásárlóját vagy egy előfizetőjét, a hirdetők azt kérik tőle, hogy hódítson meg tíz internetes olvasót, ha fenn akarja tartani a reklámbevételeit. Tudni kell, hogy a Les Échos című lapban egy egész oldalas fizetett hirdetés többet hoz a konyhára, mint az újságosoknál eladott összes példány együttvéve. Egy, az amerikai médiumokról szóló friss jelentés jó összefoglalását adja a sürgető általános kihívásnak: az újságoknak meg kell találni „azt az eszközt, amelynek segítségével megfelelő nagyságú jövedelemmé konvertálhatják megnövekedett internetes olvasótáborukat ahhoz, hogy fenntarthassák azt az aktivitási szintjüket, amely a papírkiadásból származó jövedelem totális összezsugorodása előtt jellemezte őket”. [5]

Az üzleti forgalom szempontjából semmi sem érintette olyan súlyosan az újságokat, mint a hirdetési bevételek összeomlása (az Egyesült Államokban 2009 második felében az előző év azonos időszakához képest ez mínusz 29%-ot tett ki). Mivel más jelentős és alacsony költségű eszközzel is rendelkeznek, amelyekkel a fogyasztókhoz fordulhatnak (internet, mobiltelefon, „a termékek becsempészése” a játékfilmekbe és a sorozatokba), a hirdetők nem zárják ki annak lehetőségét, hogy kivonulnak az elöregedő olvasókkal rendelkező írott sajtóból. De még manapság is a reklámok átlagosan a francia lapok bevételeinek 43,8%-át adják, miközben a lapeladásokból 32,6%, az előfizetésekből pedig 23,6% folyik be.

A harang néhány újság feje felett már megkondult; másokhoz pedig közelít az igazság pillanata. Az Egyesült Államokban tavaly tizenötezer újságírót bocsátottak el, ennél is többen egyeztek bele fizetésük csökkenésébe; a túlélés érdekében a The New York Times elfogadta, hogy részvényeinek 14%-át Carlos Slim, Mexikó leggazdagabb embere szerezze meg. Több nagyvárost (Detroitot, Seattle-t, San Franciscót) az a veszély fenyegeti, hogy elveszítik helyi lapjukat. Azóta, hogy a nyomtatott változata eltűnt, a Christian Science Monitor internetes terjesztése összeroskadt. A spanyol sajtó egy év alatt a harmincezer munkatársából kétezer-négyszázat elveszített.

Azután, hogy csökkentették munkatársaik számát és újságjuk terjedelmét, a laptulajdonosok azt remélték, hogy az eladások visszaesését áremeléssel ellensúlyozhatják, ez azonban általában a terjesztés újabb visszaesését hozta magával. Jelenleg ez a hanyatlás jóformán csak Ázsiát és az arab országokat kímélte meg.

Hogyan lehet tovább finanszírozni a költséges újságírói vállalkozásokat (hosszantartó oknyomozás, külföldi riportok, újraolvasás és szerkesztői szöveglektorálás, a korrektorok szerepe), amikor a szokásos források bedugulnak? Az első válasz: sehogy. Eszerint a körforgás elindult: a sajtó hanyatlása, ami részben a sajtóban jelenlévő újságírás degradálódásához kötődik, kissé nagyobb mértékben bátortalanítja el a hírlapírást. És arra vezeti őket, hogy alávessék magukat a marketingszolgáltatások kidolgozott receptjeinek: a rövid cikkek kultusza, „társasági” témák, lármás főcímek a semmiségek közzétételére, utcai mini interjúk, „helyi” témák.

Számos technika létezik, melyek lehetővé teszik a terjesztés csökkenésének megállítását a lapeladás mesterséges növelése segítségével. Ezeknek a drága módszereknek pénzügyi értelme van, merthogy aprópénzre váltják ezeket az új „olvasókat” a felturbózott olvasói adatok által lépre csalt hirdetők révén. Az előfizetési díjakat nevetségesen alacsonyra szállítva és ajándékokat osztogatva egy beképzelt hírlapnak megadható a létezés illúziója. 2002. január 25-én a Le Point című hetilap figyelmeztetett: „Mi nem veszünk részt az előfizetőkért folytatott versenyfutásban, amely néhány év óta teljesen hatalmába kerítette a sajtópiac egy részét őrült szenvedéllyel, fűnek-fának osztogatott ajándékdorbézolással.” Legutóbb a Le Point a tíz lapszámra szóló előfizetést 15 euróért kínálta, amihez multifunkciós számológépet vagy egy karórát adott ajándékba… [6]

A haszon feláldozásának másik módszere az eladások oltárán az, amikor ingyenesen adják a lapot a légitársaságok utasainak, a luxusboltok vásárlóinak, a luxusszállodák, az edzőtermek, a gazdagok által használt parkolóházak vendégeinek, az egyetemistáknak. Aki növeli az eladásait, különösen a nagy vásárlóerejű olvasóközönség körében, az rögeszmésen a hirdetőket célozza meg. [7]

A sajtóipar pénzügyi problémáira adott válaszként kidolgozott trükkök bemutatása lehetővé teszi, hogy mélyrehatóan azonosítsuk a mi havilapunk egyediségét. Az egyik dolog, ami azzá teszi, az az, hogy az egész világon terjesztik, és hogy hetvenhárom nemzetközi kiadása létezik. Egyszerűbben fogalmazva a Le Monde diplomatique érdeklődik azok iránt az országok iránt, amelyek befogadják a helyi kiadásait.

Amikor még a TF1, Európa vezető tévécsatornájának elnökhelyettese volt, a Le Figaro jelenlegi főszerkesztője ezzel ellentétes értelmű fogadást kötött: „A nemzetközi híreknek arányos helyet biztosítunk, ami megfelel a franciák nekik tulajdonított érdeklődésének. Ezzel kapcsolatban nekem úgy tűnik, hogy olyan mértékben, ahogyan a kábeltévék és a műholdas adások terjednek, a nagy nemzetközi politikai témák a helyüket a tematikus csatornákon fogják megtalálni.” [8] 2009. augusztus 30-án este 8 órakor a TF1-en az utasítást végrehajtották: a japán választások húsz másodpercet kaptak az összesen tizenhét perc hosszú 8 órás híradóban. A bemondónő úgy intézte el ezt a „nagyjelentőségű politikai eseményt”, hogy sem képpel, sem kommentárral nem kísérték a beszámolót. A konzervatív párt ötvennégy évi hatalomgyakorlás után elszenvedett veresége ily módon a savoyai hegyekben életüket vesztő hat túrázó után következett. Ami természetesen a híradó nyitó híre volt.

„Esténként a televízióban egy meztelen ember sír a póráza végén”; ez a mondat elég jól kifejezi a kapitalizmus ellenőrző jellegét és a szórakoztatóipari vállalatok lényegét. [9] A hat legnagyobb francia csatorna (TF1, F2, F3, Arte, Canal+ és M6) esti híradóinak elemzése után a Nemzeti Audiovizuális Intézet (INA) megállapította, hogy „a különböző hírek száma állandó növekedést mutat, 1999-ben 630 téma, 2008-ban viszont már 1710 téma került terítékre, mintha a csatornaszerkesztőségek elfogultsága egyre inkább a személyes drámáknak, nem pedig a kollektív drámáknak kedvezne”. [10]

Hosszú ideje már az írott sajtó is elhanyagolja a nemzetközi híreket. Azt sulykolja, hogy mindennek a magyarázata a globalizáció, ami ugyanakkor mindent ellehetetlenít… Csakhogy 2002–2006 között az amerikai napilapok külföldi tudósítóinak száma 30%-kal csökkent. [11] A „világfalu” csak a szomszédját érdekli. S ha van kábeltévé, műholdas csatorna? „Venezuelai hírekre kíváncsi? Nézze a venezuelai tévét! Szudán érdekli? Nézze az afrikai adókat!” – tanácsolta több mint tíz évvel ezelőtt a TF1 hírműsorokért felelős igazgatóhelyettese, egy olyan csatorna munkatársa, melynek egyetlen állandó tudósítója sem volt se Afrikában, se Latin-Amerikában.

Ma kétségkívül hozzátenné: és menjen föl az internetre! Hiszen az új kommunikációs technológiák a szerkesztői merkantilizmusnak és az intellektuális lustaságnak szuper alibit biztosítanak. Mivel ott van az internet, a vezető médiumok minden lelkiismeret-furdalás nélkül megszüntethetik külföldi tudósítói irodáikat, és csökkenthetik azoknak a cikkeknek a részarányát, amelyek nem Michael Jackson haláláról, „a kis Marina tragikus sorsáról”, a burkáról, Carla Bruni-Sarkozy asszonynak a brit királyi udvarban viselt ruhájáról vagy Rachida Dati szüléséről szólnak. [12] Amikor az elnyomás felerősödik Sri Lankán, az újságíró, akinek más, sőt jövedelmezőbb ügyekkel is foglalkoznia kell, annyit tud tenni, hogy a téma iránt érdeklődő olvasóit a Times of India honlapra irányítja… Vajon az internettel nem lettünk-e tudósabbak Arisztotelésznél, hiszen mobiltelefonjaink hozzáférést biztosítanak számunkra az univerzális könyvtár digitalizált archívumaihoz?

Meg fogják érteni: az újságot és a monitort szembeállító keresztes hadjáratban a mi táborunk inkább a pogányoké. Másként fogalmazva a harcaink másutt folynak…

Fordította: Ferwagner Ákos

 



[1] Cédric Biagini – Guillaume Carnino: Le livre dans le tourbillon numérique. Le Monde diplomatique, 2009. szeptember; Nicholas Carr: What the Internet is doing to our brains; Is Google Making Us Stupid? Atlantic Monthly, New York, 2008. július.

[2] 2009 júliusában a világ internetes kereséseinek több mint kétharmada (67,5%-a) a Google-on realizálódott. A második helyen álló Yahoo csupán 7,8%-ot vonzott. Les Échos, 2009. szeptember 2.

[3] États Généraux de la Presse écrite. Livre Vert, 2009. január 8. 37. http://www.ladocumentationfrancaise.fr/rapports-publics/094000017/index.shtml

[4] Vagyis a márkanév finanszírozná, amely minden termékéhez hozzátesz egy olyan összeget, amit minden vásárló megfizet, így finanszírozva a márkanév kommunikációját.

[5] Pew Project for Excellence in Journalism: The State of the News Media 2009. http://www.stateofthemedia.org/2009/index.htm

[6] A Challenges egy számológépet és két karórát adott egy egyévi, csökkentett árú előfizetésért.

[7] Ez alkalommal elsősorban a napi-, nem pedig a hetilapok azok, amelyek ehhez a megoldáshoz folyamodnak. Közülük négyen is több mint 20%-kal növelték az eladásaikat ily módon 2007-ben: a La Tribune 29,56%-kal, a Le Figaro 24,8%-kal, a Les Échos 24,4%-kal és a Libération 22,22%-kal.

[8] Beszélgetés Étienne Mougeotte-tal. Le Figaro, Paris, 2003. október 15.

[9] Collectif Retort: Des images et des bombes. Politique du spectacle et libéralisme militaire. Les Prairies ordinaires, Paris, 2008.

[10] INA-STAT: Le baromètre thématique des journaux télévisés. 13. sz., Bry-sur-Marne, 2009. június.

[11] Paul Starr: Goodbye to the Age of Newspapers. The New Republic, New York, 2009. március 4.; Ld. még: Un journalisme de racolage. Le Monde diplomatique, 1998. augusztus.

[12] 2009. január 10-én, amikor Gázában háború dúlt, amikor a gazdasági statisztikák látványos tempóban romlottak, és amikor az Oroszország és Ukrajna közötti gázvita veszélybe sodorta Európa ellátását, a Libération című francia napilap szükségesnek tartotta, hogy a címlapját, egy egész belső dossziét és Laurent Joffrin főszerkesztő által írt szerkesztőségi cikket szenteljen annak a ténynek, hogy Dati asszony, az akkori igazságügy-miniszter szülése után öt nappal már munkába állt.