hu | fr | en | +
Accéder au menu

A harmadik évezred gladiátorai

Régen, Rómában, a gladiátorok színielőadás keretei között harcoltak az életükért, a nézők legnagyobb gyönyörűségére. Az ilyen szórakozások azóta megszűntek, helyükre a kötött szabályok szerint vívott sportmérkőzések léptek, mint a boksz, a birkózás és más harcművészeti küzdősportok. Így volt ez egészen az 1990-es évekig, amikor a médiavállalkozások, új piacok után kutatva, újra felfedezték maguknak a cirkuszi játékokat: megszülettek az ultimate fighting, a harc a végsőkig versenyek.

1993. november 12-én, a full contactos kick-boxoló és karatés Gerard Gordeau belépett a nyolcszögletű ketrecbe a Denveri (Kolorádó) McNichols Sportcsarnokban, hogy egy „végsőkig” menő harcban mérkőzzön meg Teila Tuli havai szumó versenyzővel. A mérkőzés kezdetén, az ellenfelénél majdnem 80 kilóval súlyosabb Tuli, rávetette magát Gordeau-ra. Gordeau, elkerüli, hátrál, majd lendületből maga felé rántja ellenfelét. Tuli meginog, elesik, és ülve marad a szőnyegen. Meglepődve néz felfelé. Gordeau gyorsan, behajtott lábbal arcon rúgja. Egy fog kirepül a ketrec hálóján és elvész valahol a nézők között. Tuli állán egy vércsík csordogál lefelé. Váratlanul és a szabályok – miszerint „szabályok nincsenek” – ellenére, a bíró lefújja a mérkőzést – 26 másodperc telt el. A „harc a végsőkig” meccs véget ért. Nyolcvan ezer amerikai család nézte meg a fizetős, pay-per-view TV csatornán. Később a csatorna közvetített egy másik mérkőzést Gordeau-val, azt újra megnyerte, annak ellenére, hogy törött kézzel és egyik lábára sérülten szállt ringbe, végül azonban a verseny döntő meccsét elveszíti a brazil jiu-jitsu Royce Gracie ellen, aki így megnyeri az első Harc a Végsőkig Bajnokság (Ultimate Fighting Championship ; UFC) 50 000 dolláros díját.

Ezeken a versenyeken a harapáson, és a szem kinyomásán kívül minden megengedett: rúgások és ütések kézzel és lábbal, még akkor is ha az ellenfél már védtelenül hever a földön; fojtogatás, hajcibálás; könyökölés, lefejelés… Puszta kézzel harcolnak és se a súlycsoport, se a menetek száma, se az idő, se a bírók, de még a pontszerzés sincs szabályozva. Az egyetlen befejezési lehetőség a KO vagy a mérkőzés feladása. A versenyzők, a birkózók, a boxolók, a dzsúdozók, a kick-boxolók mind azért harcolnak, hogy egy ősrégi kérdésre megadják a választ: a különböző sportágak bajnokai között, végül is ki a legerősebb.

A mérkőzések nyilvános meghirdetésekor semmilyen a sport világában elismert versenyszabályra sem hivatkoznak. Mint azt az első versenyek videó kazettáinak felirati hirdették „NINCS SZABÁLY: A világ legveszélyesebb emberei az életükért harcolnak a halál nyolcszögletű ketrecében. És nincs menekvés. A ringben nincs hova elbújni, nincs hova elmenekülni”.

A „harc a végsőkig” vagy a „harc a ketrecben” rögtön az indulásakor a full contact küzdősportok között találta meg a helyét. Hirtelen támadt népszerűségük miatt sok változatuk alakult ki szerte a világon. A brazil vale tudo („mindent lehet”) mintájára, a különböző típusok híressé váltak saját elnevezésük miatt is, amelyek egymással versenyeznek a nemzetközi elfogadtatásért: absolute fighting (teljes harc), extreme fighting (extrém harc), cage fighting (ketrecharc), world combat (világ harc), free fight (szabadharc), warrior combat (harcosok harca), pancrase, cage wars (ketrecháború), millenium brawls (az évezred csatája), ultimate combat (végső harc). Végül is általánosan a „No Holds Barred” (NHB) – „Minden ütés megengedett” megnevezést használják.

Amikor a férfi magazinok, mint a Playboy és a Penthouse, és a küzdősportok szaklapjain kívül kezdenek megjelenni hírek az új jelenségről, akkor több országban is komoly társadalmi vita alakul ki. „A múltkor a fiamat az egyik kábel TV adása előtt találtam, egy „Harc a végsőkig verseny” meccs ment, és ettől igazán elborzadtam. Emberek a végsőkig, a halálig verekednek egymással. Ezt miért engedélyezik? Egyáltalán törvényes ez?” – olvashatjuk egy felháborodott néző véleményét az egyik amerikai magazin olvasói levelek rovatában. 1996-ban és 1997-ben a versenyek szervezőit sok támadás érte, ezért a közvélemény nyomásának engedve több kábel TV is megtagadta a mérkőzések közvetítését, így az egyébként nagyon is nyereséges pay-per-view fizetős műsorok hirtelen veszteségessé váltak.

Hollandiában, ahol a full-contact harci sportok általában népszerűek, 1995 tavaszán a sportállamtitkár, Erica Terpstra kijelentette, hogy ezeket a „felháborító mérkőzéseket” nem lehet sportnak nevezni, és nem tűri tovább, hogy ilyeneket rendezzenek. Több parlamenti képviselői is az NHB mérkőzések elleni szankciókra szólított fel; a sportegyesületek is állásfoglalásra kényszerültek; és a versenyzők és maguk a szervezők is elismerték a meccsek erőszakos jellegét. Tepstra asszony állásfoglalása után egy nappal, Gordeau is „rituális gyilkosságnak” nevezte a ketrecharcot. Thom Harinck világhírű kick-box edző pedig „barbár népi szórakozást” lát benne. Ugyanakkor mindketten ellenzik a betiltását.

„A karatéban nincs elég lendület”

Hogy is jutottunk el idáig? Minden az 1970-es években kezdődött, amikor a hagyományos harci sportok – dzsúdó, karate, taekwondo – művelői rossznéven veszik az akkoriban bevezetett különböző állami szabályok kényszerét, miközben kialakulnak az egyre látványosabb sportok, mint a kick-box és a thai-box. A szaklapokban egyre gyakrabban kritizálják a már kialakult sportokat: „A karatéban nincs elég lendület, és ezért nem elég vonzó a nézőknek”. Erre válaszul néhány holland versenyző kialakítja egy kezdeti formáját a vegyes harcművészeteknek, amit barokainak neveznek el: ez egy kombinációja a különböző harcművészeti technikáknak, és nem is célja, hogy az utcai harcok modern változata legyen: „Semmi kedvünk ahhoz, hogy a pankrációval vagy más hasonló „sporttal” hasonlítsanak össze minket, ahol az egyetlen cél, hogy az ellenfelet minél hamarabb kórházba jutassák. Ezt mindenképpen el akarjuk kerülni. A Barokai egy szép, tiszta küzdősport.” De ez a kísérlet teljes kudarcba torkollik.

Hosszú ideig a legtöbb küzdősport szabályait a sportolók érdekében és velük egyetértésben alakították ki. De a 20. század vége felé, mivel a mérkőzések egyre népszerűbbekké váltak és tömegeket vonzottak, a szervezők elkezdték figyelembe venni… a nézők elvárásait és érdekét.

Az 1990-es években, a kábel és a szatelit újítások következtében a TV műsorok nézettsége erősen fellendült. A legnagyobb amerikai csatornák (ABC, NBC, CBS, Fox és ESPN) megszerzik a legnépszerűbb sportközvetítések jogát, így a kisebb csatornáknak, mint például a SEG-nek, újítaniuk kell, új piacokat kell találniuk. Ezek a TV csatornák játszanak döntő szerepet a ketrecharcok megszervezésében. Mivel a cél az, hogy minél több nézőt csábítsanak át magukhoz, a sport stílusa és technikai oldala nem játszik meghatározó szerepet, helyette a látványosság és a küzdelem érzelmi hatása lesz meghatározó – ezért azután célzatosan és következetesen fokozzák az erőszak szintjét.

Ahhoz hasonlóan, ahogy a videó megjelenése az 1980-as években felgyorsította a pornográfia terjedését, a pay-per-view fizetős TV-ék a szórakoztatás új formáit terjesztették el. Az izgalmi állapot a szokásos korlátok túllépéséből, a drámai KO helyzetekből, a „valódi” erőszakból érik a nézőt, abból ami általában tiltott és elérhetetlen.

Az USA-ban a „harc a végsőkig” mérkőzések nagyon hamar bekerülnek a legnépszerűbb pay-per-view fizetős TV programokba; rövid időn belül minden mérkőzés dollár tízmilliókat hoz. Az USA-án kívül az első bajnokságot Japánban rendezik, ahol a nézőszám messze meghaladja a hagyományos harcművészeteket bemutató műsorok nézőszámát. Az első angol UFC videó a legnépszerűbb műsorrá válik, és egy ideig a legtöbbet kikölcsönzött videokazetta Angliában. A kereskedelmi sikerekre tekintettel más médiák is elkezdenek érdeklődni a műfaj iránt, és több változatot is kialakítanak. A Peters Entertainment Group bevezeti a „Világbajnokságot”, a „World Combat Championship” néven. A Battlecade, a General Media International csoport tagja, többek között Penthouse kiadója, „Extreme Fighting”, „Végzetes Harc” néven indítja el a műsorát.

Az egész programsorozat egyértelműen a kereskedelmi logikának van alávetve: a bíró és a zsűri már nem a sport, hanem a média és a szórakoztatás világából jönnek: az UFC mérkőzés vezetője egy reklám szakember; a kreatív igazgató John Milius egy rendező; a rendezést és a forgalmazást is a fizetős TV csatornák, nem pedig a sportegyesületek bonyolítják.

Annak ellenére, hogy eredetileg a harc a végsőkig mérkőzések a különböző küzdősportok közötti megvívásra alakultak ki, a reklám szakemberek hamarosan rájöttek, hogy a nézők számára ennek semmi jelentősége sincs. Art Davie, az egyik UFC mérkőzésvezető szerint, a fizetős TV csatornák nézőinek többsége: „olyan alak, aki szereti a futballmeccseket, a hivatásos birkózást és a truck pulls - vagyis az akciókat szeretik. Nem úgy tűnik, hogy érdekli őket a különböző harcművészetek közötti stíluskülönbség, és még kevésbé a versenyzők egyéni formája és művészete”.

A hétköznapi életben erősen tiltott erőszak az, ami a nézőket vonzza, a megszokott szabályok áthágása, amikor azt hiszik, hogy az utcai harcok kemény valóságához közeli eseményt láthatnak.

Leginkább a karrierjük végén

A sportolók nézőpontja természetesen egészen más. Számukra a mérkőzések komoly, bár azért behatárolt kockázatot jelentenek. Mért állnak ki egy-egy meccsre ? A részvételi díjon és az esetlegesen megnyert bajnokság nyereményén túl a meccsek a hírnevüket is erősítik, és ebből másfajta jövedelmük származik : oktatás, bemutatók, film és reklámfilm szerződések (esetleg a saját edzőtermük reklámja). Tudatában vannak a vállalt kockázatnak, a fiatalok, a karrierjük csúcsán levő sportolók nem is vállalnak ilyen meccseket. Egy sebesülés végzetes hatással lehet sportjövőjükre.

Akik vállalják, azok többségükben már kiöregedett bajnokok, és a kevéssé jövedelmező sportágakból jönnek. Mivel karrierjük a vége felé közeledik, ez egy jó lehetőség arra, hogy „fizikai erőnlét tőkéjüket” nyereségessé tegyék. A harcművészetek sportolói és nézői körében a részvétellel nevet és elismerést szereznek maguknak. Belépni a ketrecbe bátorságot jelent és jó erőnlétet, a kamerák fényében erejük ijesztőnek és lenyűgözőnek hat.

Egyikük így írja le azt az ellentmondásos érzést, amit átélt: „Jobban hasonlít egy utcai harchoz, mint bármelyik küzdősport. Megcsináltam. Bent voltam a ketrecben. Az biztos, hogy nem hagynám ki semmiért sem. De azt biztosan mondhatom, hogy ott egyszer valakit még majd megölnek. Ott fog feküdni kiterülve a szőnyegen, holtan. Egy sportolónak ez egy óriási lehetőség, amit nem cserélnék el semmire sem, amit az életben egyszer át kell élni. Büszke vagyok magamra, elmondhatom hogy egyszer ott voltam és megcsináltam. De mint sportoló és mint egy ember, azt is mondhatom, hogy a harc a végsőkig tényleg túl kemény. Nem tartom igazságosnak, hogy belerúgjunk egy már a földön fekvő ember fejébe. Inkább azt mondanám, hogy rendben, fiúk, rendezzünk egy jó kis utcai harcot”.

Válaszul arra, hogy néhány amerikai államban, Kanadában és Angliában betiltották a meccseket, a szervezők új stratégiát alakítottak ki. A média és a politikai szintértől elrejtve, a legkisebbek szinte titkos meccseket szerveznek az illegalitás határán. A holland szervező például, a hatóságok figyelmét gondosan elkerülve, „kiszervezi” a Karib szigetekre, Arubába vagy Oroszországba, Szentpétervárra a meccseket és videó felvételeket. Mások megpróbálják jobban leszabályozni a mérkőzéseket és így „sportnak” elfogadtatni és engedélyeztetni és így kerülni vissza a fizetős TV programokba. Ezt az utat választották az UFC szervezői az USA-ban.

Mindenestre a fizetős TV, a DVD, az internetes letöltés lehetősége és a streaming (egyidejű közvetítés és letöltés) bevitt a kereskedelembe olyan programokat, amelyek kicsúsznak a helyi és nemzeti ellenőrzés módszerei alól. Itt is, mint a társadalmi élet sok más területén, ahol az érzelmek és a fantáziák körébe lépünk be, nincs izgalmasabb a létezés végső formáit imitáló képeknél.

Maarten van Bottenburg a sportszociológia professzora az Utrechti (Hollandia) Egyetemen - míg Johan Heilbron az Európai Szociológiai Központ (CNRS) kutatója. A cikk bővebb változata olvasható – “Bent a boxban. A „harc a végsőkig” meccsek kialakulása és belső dinamikája” – címmel az Actes de la recherche en sciences sociales, 2009. szeptemberi 179. számában, amely a “Küzdősportok és a harcművészetek mai gyakorlatáról” szólt.

Johan Heilbron & Maarten van Bottenburg

* A szerzők -
Morva Judit

Megosztás